Vannak, akik Old Spice-szettet kapnak ajándékba a szülőktől, mások Hétfő, Kedd, stb feliratú zoknit, megint mások jópofa feliratos bögrét. Buday Zoli viszont azt kapta a családtól, amiért mindannyian hupililák lettünk az irigységtől: két nap alatt egy müncheni és egy milánói BL-elődöntőt. Zolié a szó: voltunk olyan szerencsések, hogy családdal (édesanyámmal, aki szintén nem veti meg a focimeccseket és bátyámmal) elterveztük, hogy elmegyünk a Bayern München-Olimpique Lyon elődöntőre. Három héttel korábban voltunk a Bayern München-Manchester United meccsen is, így tudtuk, hogy nem egy nagy távolság kocsival és Európa 2. legkorszerűbb stadionjáról van szó a Wembley mögött. Ez így rendben is lett volna, de bátyám gondolt egy merészet, hogy Milánó sincs annyira messze és innentől lett végképp álomszerű az utazás.

Elég volt kedden reggel 8-kor elindulni, hogy kényelmesen odaérjünk délután fél 5-re a szállodához, amit már rutinosan a San Siro közelébe foglaltunk. Így volt időnk még bemenni a dómhoz, Milánó főterére, a vendégszurkolók fő találkozási pontjához. Én itt velük „barátkoztam” mivel Milan drukkerként nem tetszett volna igazán egy Inter győzelem, bár ez később megváltozott. Szállásunktól 25 perc séta alatt ott voltunk a stadionnál, ami nem éppen túl modern, de a beengedő rendszer rendkívül kultúrált volt, sokkal kultúráltabb, mint a Magyarországon (most ne legyintsen még senki, hogy „tőlünk nyugatra mindenhol így van”). Negyed órával a meccs előtt foglaltuk el helyeinket, amelyek a két kapu között voltak a legalsó gyűrűben, de egy kicsit feljebb, így részben belógott fölénk a második gyűrű, ennek amiatt volt jelentősége, hogy a második gyűrű aljára volt néhány tv rögzítve, típusukból kiindulva még a VB-re tehették őket oda. Ezeken nem a San Siróra tervezett ismétlésmentes adás ment, hanem a Rai Sport, tehát a mi részünk minden vitatott esetet visszanézhetett. Nem véletlen, hogy a Milito-féle leshelyzetnél, akik látták a visszajátszást a stadion visszhangjaként kezdtek bele másodszor is a reklamálásba. Jönnek a csapatok, BL-himnusz, zászlórázás a középkörben, eddig, mint a Loki-Lyon. B-közép készült egy felirattal: Madrid, andiamoci insieme (Madrid, együtt megyünk oda). Bátyám megteszi a kb. 1.01-es oddsal bíró fogadását: „Ez egy jó meccs lesz!”.

Elkezdődik a mérkőzés és látszik, hogy ez egy sikerre éhes közönség, egy jó passznál már az egész stadion tapsol, két jó passznál úgy ünnepelnek, mintha vezetnének. Ahogy az már sok helyen meg volt írva, egy nagyon szervezetten védekező és gyorsan támadásba átcsapó Intert láthattunk, amelynek talán az egész meccsen egy nagy és veszélyes labdavesztése volt a saját kapuja közelében, és ha nem is közvetlen abból lett a gól, de abból a támadásból. Az, hogy gólt rúgott a Barca sem tudta elhallgattatni őket, 1 percig valóban halkabbak voltak. Kivéve az egyik közelünkben ülő magyar Barca-drukkert, aki egyedüliként ünnepelt az egész szektorban. Utána viszont ment tovább a bíztatás, mintha 0-0 lenne. A csapatot sem fogta meg annyira a gól, mint amennyire várni lehetett. Nem csoda, hogy már az első félidőben egyenlítettek. A szünetre már teljesen eldőlt, hogy az Internek szurkolok Milan drukkerként, ami miatt most biztosan néhányan értetlenkedve néznek, de egy ilyen hangulatú stadionban, ha nem a kedvenc csapatod a vendég csapat, akkor nem tudsz nem a hazaiaknak szorítani.

Második félidőben aztán gyorsan meg is szerezte a vezetést az Inter. Nagyon érett a harmadik gól is, meg is lett. Hihetetlen hangulat volt, bár a „Chi non salta rossonero” (Ki nem ugrál vörös-fekete) üvöltések közepette ülve alig láttam az ugráló emberek közt. Erre Guardiola mit húzott? Behozta Ibrahimovic helyett Abidalt, ezt azóta több helyen is megindokolták, és elfogadom. Azonban az egyetlen Barca játékos, aki melegített ezután a meccs végéig az Gaby Milito volt, mást el se küldött melegíteni Pep.

A 72. perc környékén Mario már mezben flangált az oldalvonal mellett, és ugyan Maicon sérülése miatt Chivu jött előbb, két percre rá már Milito lába sem bírta tovább így jöhetett Balotelli. Mourinho előretolta „pihenni” Eto’o-t, Balotellit pedig a jobb szélre tette, hogy segítsen be, az ekkor már jobbhátvédet játszó, Zanettinek. Ezt besegítésnek nem nevezném, ami történt. Mint azt már korábban kifejtettem, ha én felmentem volna a pályára és végig sprinteltem volna ameddig bírok, 80 ezer ember ollézott volna, még ha minden második labdát kirúgok a pályáról akkor is. A meccs előtt még a hangosbemondó által is SuperMarióként felkonferált 45-ös erre azonban nem volt hajlandó. Az elején egy-egy rossz labdalevételnél vagy rossz passznál még mindenki bíztatta, mert van ilyen.

Azzal viszont, hogy védekezésben csak lébecolt, a háta mögött hagyva Zanettit Maxwellel és Pedróval, az addig is óriási mezőnymunkát végző Eto’o-nak kellett Mario helyére visszazárni, hiába magyarázták neki Zanettivel kórusban, hogy mit csináljon, nem jött össze neki, 80 ezer ünneplésre készülő olaszt tudott felidegesíteni, nem kis teljesítmény! Azt is megtudtam, hogy miért vannak a szivacsok a süllyesztett padnál, nem azért, hogy ne verjék be a fejüket, hanem, hogy José keze ne törjön el miközben Mariót odaképzelve üti azt. Szurkolók a 10. sorból rohantak le a pálya mellé, hogy biztosítsák, az addigra már közellenség minden jókívánságukat hallja. Az utolsó 20 percben a szurkolók figyelmét erről csak Lúció nagy mentése és önkívületi állapota tudta elterelni. A végső sípszó pillanatában így szerintem nem voltam egyedül azzal, hogy kifejezetten Balotellit néztem, eleinte abban a naiv hitben, hogy valakivel már megbeszélte a mezcserét és ezt nagyon gyorsan le akarja bonyolítani, nem így történt…

A San Siro ha nem is a város közepében van, de legalább a városban, így a megközelítése nagyon zökkenőmentes, hiszen történhet metróval és kocsival egyaránt, már ha használnának autót az olaszok, ugyanis minden visszavezető piros lámpánál 30-40 robogó állt az első sorban. Így akik kocsival mentek azoknak sem kellett dugóra számítani. Természetesen a hotelig végig dudaszóban sétáltunk vissza.

Másnap 9-kor pontosan sikerült elindulni, és bár kisebb bonyodalmak voltak, mint például, hogy Svájcba kell útlevél vagy sem, de rendben megérkeztünk Münchenbe 4 körül. Természetesen megint sikerült megtalálni a vendégszurkolók fő találkozási pontját, amely nem tudjuk miért, de a Benetton ruhaüzlet előtt volt. Mivel szállásunk Münchenben nem volt, úgy terveztük, hogy kocsival megyünk a meccsre, ahonnan pedig egyből megyünk haza. A München-MU találkozón szerzett tapasztalatok sokat segítettek ezúttal, hiszen tudtuk, hogy óriási dugó szokott lenni a stadionhoz. A stadion körülbelül annyira van Münchentől, mint Budapesttől az M1-es és M7-es autópálya különválása, tehát nem mondhatni, hogy bent van a városban így metró sem jár, csak vonat. Viszont azon a 10 kilométeren ameddig kijut az ember csak lépésben lehet menni, el is kellett indulnunk fél 7-kor a városból, hogy nyugodtan odaérjünk és akkor még mit sem sejtve beálltunk a P2 nevű parkolóba.

Onnan a beléptető rendszer két perc séta, onnan a bejutás 5 perc. Hiába a modern stadion a beléptetés ugyanúgy történik, mint a Puskás Ferenc Stadionnál, ez jelen esetben nem volt annyira kellemetlen mert csak szépen végig kellett verekedned az utad a kapuig, múltkor azonban 10-15 nem éppen szomjas manchesteri drukkertől még a Hargreaves feleségéről szóló rigmust is megtanulhattuk. Bejutottunk a helyünkre, amit nagyon sokáig el sem hittünk, hogy tényleg ez a helyünk. Sikerült a német kispad felett három sorral ülnünk. Ennek következtében tőlünk 10 5-6 méterre adott interjút Effenberg, Bierhoff, Beckenbauer és az eltiltott Van Bommel is.

Teljesen más perspektíva volt, mint Milánóban, itt lehetett hallani amikor egymásnak odaszólnak valamit a játékosok, illetve ha épp elfáradt a közönség akkor a stoplis alatt még a fű sercegése is hallható volt. Az eddig számomra nem éppen szimpatikus Van Gaal pedig személyesen sokkal kedvelhetőbb volt, bár nem tudja úgy megvakarni a fejét, hogy ne mozduljon el a parókája. Mondani se kell, hogy az első félidőben mi volt az ami a nézőket leginkább foglalkoztatta, az a kiállítás, ami miatt a félidőben próbáltunk minél több embert felhívni, hogy jogos volt-e. Ahonnan mi ültünk nem lehetett belőle sokat látni, csak annyit, hogy vagy semmi nem történt vagy piros lap. Onnantól, hogy Rosetti fújt ez el is dőlt. Ezek után 66 ezer ember fúj(ol)t teli tüdőből, főleg amikor Lisandro visszajött.

Tehát azt említettem, hogy mivel ment el a szünet, de a telefonálás közben láthattuk, hogy Tymoschuk be se ment az öltözőbe, hanem végig kint melegített abban a tudatban, hogy be fog állni. Olic lecserélése harciassága miatt számomra meglepő volt, de akkor még nem tudtuk mennyit ér Müller feje. Az 55. percre aztán Toulalan szépen kiegyenlítette a létszámot, az esélyek pedig eddig sem voltak kiegyenlítettek, mert a Lyonnak kapura veszélyes tevékenysége nem jut eszembe. Már az első sárgánál pirosat reklamált az egész stadion, lehet, hogy ő is úgy érezte, hogy megér egy pirosat, mert ilyen ostobán nem lehet labdára menni 2 perccel azután, hogy kaptál egy lapot. 63. percre észbe kapott Van Gaal is, hogy most jól jönne Olic, maradt Gomez, akit behozhatott. Apropó Gomez, egy apró tapasztalat: amikor elküldték melegíteni még összeszedte a holmiját a padról, de lehetett látni, hogy ott áll a pad mellett. Erre akik a közelben voltak kb. 20-an velem együtt elkezdték kiabálni, hogy „Mario! Mario!”, Gomez azonban egy másodperc erejéig sem nézett fel, csak elment lehajtott fejjel melegíteni.

Később, mikor Robben már 156. alkalommal tolta meg a labdát befelé ugyanúgy (levédekezhetetlenül), sikerült Müllernek egy olyan érintést produkálnia amely azt bizonyítja, hogy szoros rokonságban állhat Inzaghival. Robbant a stadion, Van Gaal pedig mintha azt mondta volna be, hogy Barcelona formáció, egyből megugrott még 20%-al a labdabirtoklásban a különbség. Robben meg is kapta a magáét amikor esetleg el merészelte lőni a labdát vagy belement felesleges cselekbe. Egyszer kellett csak, hogy fájlalja a bokáját, le is hozták egyből. Ezt ott egyből nyugodt, kimért holland emberek módjára meg is beszélte mester és tanítvány, Van Gaal ennél az egy alkalomnál tűnt egyedül idegesnek, még a kiállítások sem érintették meg annyira. A végén még a tömeg szeretett volna egy gólt, mert, bár nyertek egy góllal mégis más hangulat volt, mint a Manchester ellen, mindenki érezte, hogy ezen a meccsen el lehetett volna dönteni a továbbjutást. Lefújás után nyugodtan elindultunk a kocsihoz, azonban a garázsból nem kevesebb, mint egy óra alatt lehetett kijönni, a városba bejutni pedig körülbelül 2 óra lehetett, ez ilyenkor nagyon meg tudja ölni a hangulatot, itt nincsenek diadalittas dudálások, csak indulatosak, azoktól akik már szeretnének hazajutni. Milánó tapasztalatom szerint szintén magyarok által sűrűbben látogatott város ha focimeccsekről van szó, de a ki- és bejutástól eltekintve a hangulat és a kozelség miatt az Allianz Arenát is csak ajánlani tudom mindenkinek.