Három válogatottal folytatódik történeti sorozatunk; a kronológiai sorrendet megőrizve a század első harmadánelsak válogatott puzzlejét rakosgattam össze, elsősorban a vb-szereplések tükrében. A színek és formák kavalkádjában némileg törekedtem az all-star csapat nemzetköziségének megőrzésére, ugyanakkor nem nélkülözi a szubjektumokat sem – tetteimért vállalom a felelősséget.     

A kapuban František Plánička – a prágai macska
Több mint tíz éven keresztül őrizte a Slavia Praha és a csehszlovák válogatott kapuját. Az IFFHS szavazásán minden idők kilencedik, ám saját korának legjobb kapusának választották. Tudását mi magyarok is számtalan alkalommal megcsodálhattuk.

Posztjához képest alacsony termete (172cm) ellenére jutott a csúcsra, az átlövéseket nagy magabiztossággal hárította és szenzációs reflexeinek köszönhetően még a kapu szájából is nehéz volt ellene betalálni. Pályafutása során egyszer sem figyelmeztették, vagy állították ki, 1985-ben az UNESCO Nemzetközi Fair Play Díjával ismerték el sportemberi nagyságát.

1934-ben a döntőig jutott a válogatottal, csak hosszabbítás után maradtak alul Olaszországgal szemben. Érdekesség, hogy a döntőben szereplő mindkét válogatott kapitánya a kapus volt, a túloldalon a szintén legendás Giampiero Combi állt.

1938-ban csak megismételt meccsen estek ki a brazilokkal szemben a legjobb nyolc között. Az összecsapás első meccse – inkább ütközete – bordeauxi csata néven híresült el (két brazil, egy cseh kiállítás), Nejedlynek a lába, Planickának a keze tört el a meccs során, de nemcsak a rendes játékidőt, hanem a hosszabbítást is végigvédte. A legjobbjait nélkülöző cseheknek a visszavágón már nem sikerült a bravúr. 

José Nasazzi
Az egyik legnagyobb becsben tartott uruguayi játékos, 1924 és 30 között két olimpiát, három Copa Americát és egy vb-győzelmet szerzett jobbhátvédként. Csapatkapitányként ő emelhette elsőként magasba a Jules Rimet trófeát.

Az ő nevét viseli (Nasazzi’s Baton) az a nem hivatalos vándordíj, melyet mindig az a csapat birtokolhat, mely a rendes játékidő során legyőzi a nem hivatalos világbajnokot (jelen idő szerint mindkét trófeát Hollandia bitorolja).

John Charles – a Szelíd Óriás*
Talán meglepő választás, de mindenképp szerettünk volna helyet szorítani a Leeds United nagyszerű játékosának, aki minden idők legsokoldalúbb walesi játékosa volt, középhátvédtől középcsatárig mindenhol feltalálta magát. Planickához hasonlóan sosem állították ki huszonhat éves karrierje során. 1957-ben 65.000 fontot fizetett érte a Juventus, ami akkor brit rekordnak számított.

Egyetlen vb-szereplése 1958-hoz köthető, ekkora a legjobb nyolcig vitte csapatával, csak a későbbi győztes brazilok ellen véreztek el – a sérült Charles nélkül. A csoportmeccsek során a Budaival, Tichyvel, Sándor Csikarral, Hidegkutival rohamozó magyar válogatott kétszeri nekifutásra sem bírt a walesi védelemmel, ami végül a kiesésünket eredményezte.

2001-ben átvehette a Brit Birodalom Érdemrendjét, 2003-ban a walesi labdarúgó szövetség az elmúlt ötven év legjobbjának választotta.

Nilton Santos
Három világbajnokságon is kulcsszerepet vállalt a brazil válogatott bal oldalán (1954, ’58, ’62, és már 1950-ben is a keret tagja), korának egyik legjobb felfutó hátvédje volt, a pályát teljes hosszában bejátszotta. Mindent tudott a futballból, ezért Brazíliában (!) nemes egyszerűséggel Az Enciklopédia becenévre hallgatott.

Leghíresebb gólját az 1958-as világbajnokságon szerezte Ausztria ellen, mikor végigszlalomozott a pályán és pazar lövéssel fejezte be magánszámát.

Sárosi György
Mindenki Gyurkája, Sárosi doktor elsősorban kiemelkedő (játék)intelligenciájának és sokoldalúságának köszönheti helyét csapatunk fedezetsorában, habár szinte bármilyen poszton képes volt kiemelkedő teljesítményre.

Már 1934-ben is vb-résztvevő csapatunk tagja volt, de karrierje csúcsát az 1938-as torna jelentette, melyen öt gólt szerezve a döntőig vezette csapatunk.

Említést érdemel egy évvel korábbi teljesítménye is. 1937-ben 8-3-as, megalázó csapást mértünk Csehszlovákiára, Sárosi hetet vágott Planickának. Szintén ebben az évben játszott Középeurópai Kupadöntőt a Ferencváros a Lazio ellen (4-2, 5-4). A visszavágót követően Riccardi bement a ferencvárosi öltözőbe, hogy gratuláljon Sárosinak. Ilyen játékot én még életemben nem láttam. Most tanultam meg, mi is a futball – mondta mindezt egy olasz játékos abban az évtizedben, amelynek két világbajnokságán csak ők nyertek aranyérmet. (további részletek itt)

Giovanni Ferrari
Azon kevés játékosok egyike, akik mindkét vb-győztes (1934, 1938) olasz válogatottban szerepeltek. Meazzával félelmetes kapcsolatot alakítottak ki a pályán, oda-vissza osztogatták egymásnak a gólpasszokat, bár a kiszolgáló inkább a fedezetsorban játszó Ferrari volt. Vb-teljesítménye mögött az sem elhanyagolható tény, hogy Giuseppe Furino mellett csak ő tudott nyolc olasz bajnoki címet begyűjteni, ötöt a Juventusszal, kettőt az Interrel, egyet pedig a Bologna színeiben.

Garrincha – Czibor
Ezt semmiképp sem tudtuk kihagyni, a két szél két bolondot kíván – hiszen mindketten ezt a becenevet érdemelték ki társaiktól (Mané illetve Bolond – értelemszerűen).

A kacskalábú Garrincha 1958-ban úgy került be a torna álomcsapatába, hogy az első két fordulóban megbízhatatlansága miatt nem szerepeltették. Történt, hogy egy hónappal a vb-előtt Olaszország ellen vívott felkészülési meccset a brazil válogatott. Garrincha négy védőn is átkígyózott, kicselezte a kapust, de ahelyett, hogy az üres kapuba lőtt volna, bevárta, hogy még egy hátvéd visszazárjon, őt is megbolondította és csak utána szerzett gólt.

Abszolút kétlábas volt, teljesen kiismerhetetlenül cselezett – jobban, mint bárki a brazil labdarúgás történetében. Emellett pontosan passzolt, beadásaival mindig megtalálta a csatárokat, de lövőereje is félelmetes volt. Nem nagy merészség azt állítani, ő minden idők legnagyobb jobbszélsője.

Brazília mindössze egy vb-meccset veszített el, ha Garrincha pályára lépett – 1966-ban a magyar válogatott ellen. Ha Pelével ketten voltak, sosem vesztettek.

Czibor Zoltán
A bolond, a rongylábú, a zseni. Mindig száz fokon égett, de égetett is, nem tisztelt se istent, se embert. Gyors volt, kiszámíthatatlan, ördögi módon cselezett, legnagyobb zsenialitása mégis abban állt, hogy teljesen szabadon értelmezte posztját, a pálya bármely pontján felbukkanhatott. Ennek egyik legemlékezetesebb példája Puskás angoloknak lőtt, visszahúzós gólja, mely előtt Czibor tette középre a labdát – a jobb oldali szögletzászlótól.  

Ettől függetlenül nagy hiba volt jobb oldalon játszatni a vb-döntőben – igaz, még így is betalált.

Kocsis Sándor – Az Aranyfej
Nemes egyszerűséggel a világ legjobban fejelő, egyben egyik leghatékonyabb csatára volt. Egyéni pályafutása ékköve az 1954-es vb: Koreának hármat, az NSZK-nak négyet lőtt a csoportban, de a brazilok ellen is jutott egy dupla, a vb-k történetében még veretlen uruguayi csapatnak pedig a hosszabbításban vágott kettőt. Minőségét tekintve ez a teljesítmény (11gól) gyakorlatilag utolérhetetlen.

Giuseppe Meazza – A Minicsődör
Az első olasz játékos, aki egyértelműen világhírre tett szert. Mi a középcsatár posztján vettük számításba, bár pályája második felét irányítóként töltötte, és mindkét összekötő helyén tökéletesen játszott, adottságai alapján szinte lehetetlen poszthoz kötni.

Született támadó volt, kétlábas, minden ízében értette a játékot, remekült ítélte meg a helyzeteket. Remekül passzolt, kedvenc szórakozása mégis az volt, hogy a félpályától becselezte magát a tizenhatosra, majd ad invito – mintegy torreádorként – kihívást intézett a kapus felé, csak hogy őt is elfektethesse. Az ilyen cselsorozat után született gólokat manapság is gyakorta aposztrofálják Gol alla Meazza-ként. Technikai tudása, cselei, lefordulásai kiállják az összehasonlítást akár Pelével is.

Mindkét olasz vb-győzelem részese** volt (34-ben a csapat kapitánya), az összes meccsen pályára lépett, a legtöbb olasz a mai napig őt tartja a legjobb labdarúgójuknak.

** = Meazza mellett Giovanni Ferrari, Guido Masetti és Eraldo Monzeglio mondhatja el ezt magáról.

Raymond Kopa(szewski)
Lengyel bevándorlók gyermekeként született Franciaországban, a nemzetközi futballéletbe az 1954-es vb-n robbant be, őt választották a torna legjobb fiatal játékosának. Négy évvel később emelt egy szintet a teljesítményét, az 1958-as tornán annak ellenére őt választották a vb legjobbjának, hogy csapattársa, Just Fontaine tizenhárom gólig jutott, ami a ma napig rekordnak számít. Ebben az évben bezsebelte az aranylabdát is.

Visszavont szerepköre ellenére igen gólérzékeny volt, összjátéka, indításai élményszámba mentek, még a zsinórban öt BEK-et nyerő Real Madridban is stabil helye volt.

Szövetségi kapitány: Vittorio Pozzo

Az egyetlen edző, aki két világbajnokságot is tudott nyerni, a kettő között pedig behúzta az 1936-os olimpiát is. Vezetése alatt az olasz válogatott 1934 és 1939 között veretlen maradt, összességében 64gy – 17d – 16v a mérlege, ami szintén rekordnak számít (66%) az olasz kapitányok között.

A lesszabály 1925-ös módosítása után megreformálta az addig megszokott 2-3-5-ös hadrendet, és némi kísérletezés után 2-3-2-3-as formációban játszatta csapatait, a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt helyezett a szélen vezetett támadásokra, és a harmincas években – Herbert Chapman és Hugo Meisl munkásságának hatására – bevezette a kb. deep-lying playmaker szerepét az olasz futballba. Ide olyan játékosokat keresett, akik amellett, hogy sikeresen védekeznek az ellenfél középcsatárával szemben, kiváló passzolók is, és hatékonyan segítik/építik fel a mélységből induló támadásokat. (Kép: nem is tudom, kire emlékeztet ...)

Mindez azt jelenti, hogy a

Planicka – Nasazzi, Charles, N. Santos – Sárosi, Ferrari – Garrincha, Kocsis, Meazza, Kopa, Czibor

felállásban szerepeltetjük a világbajnokságok első harmadának (<1962) álomcsapatát.

/* = Ide egy jókora kiegészítés kívánkozik. John Charles elsősorban középfedezetként és középcsatárként vált híressé, olyannyira, hogy 1997-ben mind a Serie A, mind a Juventus valaha volt legjobb külföldi játékosának választották (Platini, Zidane, Maradona, van Basten stb. előtt – mondjuk ezeket a szavazásokat azért furcsállom). 2001-ben – első külföldiként – bekerült az olasz Hírességek Csarnokába is.

Védelmemben még annyit, hogy Sir Bobby Robson szerint mind védekezésben, mind támadásban csak a legnagyobbakkal lehet együtt említeni (Pelét, Maradonát és Bestet említi konkrétan). Leedsben a védelmi vonal szinte összes posztján játszott, és Denis Law, valamint Tom Finney is Európa legjobb középhátvédjének tartotta. Az all-star csapatba máshova nem tudtam betenni, és mindenképp említést szerettem volna tenni róla, mert ő azért messze nem olyan közismert, mint a többiek./