Negyediknek lenni a legszarabb az egész világon, ezért egy kicsit sajnáljuk Costa Ricát, de erre a bronzérem ünneplése közben nem sok energiánk marad majd előreláthatóan. Gondolni sem szeretnénk rá, hogy elveszítjük a bronzmeccset. Esélytelenként (de legalábbis nem esélyesként) többször nyertünk, most esélyesként kell ugyanazt a játékot produkálnunk, amivel idáig jutottunk. Costa Rica fain kis csapat, gyorsak, mint az istennyila, és futnak, mint az etióp távfutó-válogatott, de az elmúlt két hétben látott magyar válogatottnak akkor sincs félnivalója senkitől, ha mondjuk kulcsemberei hiányoznak. Ráadásul most nem hiányoznak, mert az első hírek szerint a legerősebb csapatunkkal kezdjük a kisdöntőt. Ilyen sem sokszor volt eddig. Hajtás után gátlástalanul iszunk előre, latolgatjuk is kicsit, de legfőképpen még egyszer, utoljára kiadjuk a jelszót: Ki nem ugrál…!

Essünk túl ellenfelünk szolid esélyeinek taglalásán. A szakemberek úgy látják, a magyar csapat stílusa fekszik Costa Ricának (véleményünk erről alább), mert nagyon gyorsak, a mieinknél pedig többen nem kifejezetten villámléptűek. Az összeszokottság komoly fegyverük, nincs légiós a keretben, a legjobb helyi csapat, a klubvébét is megjárt CS Saprissa kilenc játékost ad a válogatottba, közülük négyen állandó kezdők a felnőtt csapatban is. Gyors csatárjátékkal a magyar csapat valóban megzavarható, de ehhez annyira fejetlenül kell játszaniuk, mint a Ghána elleni első félidőben. Costa Rica legnagyobb bravúrja viszont mindenképpen dicséretes kunszt: a 80 ezer nézője által hajtott házigazda Egyiptom kipofozása bravúr a javából.

Arról, hogy mennyire fekszik nekik a magyar stílusa, csak annyit, hogy a mieinkhez meglehetősen hasonló játékot mutató csehek a csoportban (némi fogáskeresés után) megruházták őket, úgyhogy ezt az érvet nagyjából le is nullázhatjuk. Costa Rica harmadikként jutott tovább a csoportjából, a Brazilok legázolták őket (5-0). Az egyenes kieséses szakaszban – a fent említett bravúr után – azt az Egyesült Arab Emirátusokat verték ki vért izzadva, amelyet a magyarok a csoportban elég simán leléptek. A szervezett csapatjátékkal tehát már ott sem nagyon tudtak mit kezdeni (az arabok tényleg nem arabos játékot mutattak ellenünk sem), ráadásul most ott lesz a magyar csapatban mindenki, akitől jó ez a válogatott.

Azt szeretnénk, ha nem kellene az ellenfelünk játékával foglalkozni, mert a miénk érvényesül a pályán. Van egy csomó olyan tulajdonsága ennek a magyar csapatnak, amelyekben valószínűleg az egész mezőnyt veri, ezek miatt is kell nekünk megszereznünk a bronzot. Ha kicsit őszinték akarunk lenni, amennyire a csapat megérdemli a 3. helyet, a közvélemény annyira nem. Az első meccs után egyetlen biztató szót nem kaptak, néhányakat akkor is elővettek, amikor nyertünk. Rácsodálkoztunk, hogy a futballisták káromkodnak, megróttuk őket, mert piros nadrágban játszanak (pff, bazmeg…), és főleg Koman nem tudja a himnusz szövegét. Szóval volt magyarkodás rendesen, tehát nem az itthoni közhangulatra támaszkodva, hanem annak ellenére szedte össze magát elég látványosan a csapat.