Vendégszerzőnk Fekete Márton azt énekelte meg nem röviden, hogy miért is érdemes már gyerekkorban elkezdeni csemetéink orientálását. Fogadjátok szeretettel némileg rendhagyó posztját: Egyszer megkérdeztem egy Magyarországon élő olaszt, hogy miért a Milannak szurkol. Nem volt más választása, az apja azt mondta neki gyerekkorában: Fiam, ehhez az asztalhoz csak Milan szurkoló ülhet le.

Én szeretném, ha a gyerekem – egy 2 és féléves kislányról van szó – Roma szurkoló lenne. Talán kevésbé drasztikusak a módszerek, de az elhatározás és az elszántság nagyon komoly a részemről. A feleségem szerint ezzel az egésszel csak azt fogom elérni, hogy dafke is a Lazionak fog drukkolni. Korábban – jó tíz évvel ezelőtt – azt gondoltam, hogy a fradistaságot fogom tovább adni a születendő gyerekemnek, de hát ez a Fradi nem az a Fradi, amire apám először kivitt, és ami miatt hosszú éveken keresztül jártam meccsre – hazai és budapesti meccsekre mindig, vidékre és külföldre néha –, és nagyon nem az, ami miatt érdemes lenne egy mai gyereknek a zsebpénz megvonás büntetését kockázatni. (Anyám egyszer öt forintontos levonásokkal apasztotta nullára a zsebpénzemet nagyon rövid idő alatt a Mondd meg nékem, Te újpesti lány… kezdetű dal folyamatos énekléséért. Ez 1986-ban történt, a 3-0-ás Fradi – Újpest meccs hetében. Nézőszám: 30.000, gólszerzők: Dzurják, Fischer, Keller – a sorrend talán nem stimmel)

Mielőtt rátérnék a nevelés részleteire, mindenképpen tisztázásra szorul, hogy miért pont a Roma. Nem gyerekkori szerelemről van szó ugyanis, korábban rabul ejtett az 1991-92-es Sampdoria – a Kispest elleni Pagliuca védés és a másnapi Sport címlap: „Pagliuca a pipából piszkálta ki a csodát” voltak a gaz csábítók –, majd rajongtam az Ajax-verő Juventusért és Marcello Lippiért, miközben azért a Roma iránti kötődés is ott pislákolt már, esetekben ott lángolt már bennem.  Az elmúlt tíz év aztán elolvasztott minden más csapat iránti szimpátiát, míg az egekbe hevítette a Roma iránti szenvedélyes rajongást. A Roma a legmagyarabb csapat, a hősiesen harcoló, könnyek között elbukó erkölcsi győztes. Gondoljunk csak az 1984-es BEK döntőre, vagy az 1993-as Olasz Kupa finálé két meccsére. Ez után nyilatkozta Giuseppe Giannini:"Túlságosan szerelmes vagyok ebbe a mezbe, s ezért a mérkőzés végén nem tudtam rávenni magamat, hogy könnyeim között kidobjam a szurkolóknak. Mert ez a mez olyan, mintha a bőröm lenne. Már gyerekként mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd pályára léphetek a Roma színeiben. Egy álom, ami valóra vált, és remélem, hogy még folytatódik is, mert nem tudnám soha elhagyni ezt a csapatot."(Forrás) Ez az egész túlfűtött rajongás és hisztéria döntött az én szurkolói sorsomról.

(Felmerül persze, hogy ha a Fradi és az egész magyar bajnokság nem olyan lenne, mint amilyen, akkor mi lenne a Romával, de azt hiszem, hogy ez egy teljesen fölösleges és akadémikus kérdés…)

Szintén tisztázandó, hogy miből áll maga a szurkolás, de hívjuk ezt inkább rajongásnak. Hagyjuk most a közhelyszerű meccsnézését, a meccsek alatti szinte folyamatos SMS-ezést és a Gazzetta site ideges, félpercenkénti frissítését. Szintén hagyjuk a boldog-boldogtalannal hozatott apróságok és nagyobb dolgok részletes felsorolását.

A rajongásnak van egy a meccsnapokon is túlmutató, sokkal magasabb szintje, amely akár a hétköznapok minden percét áthatja. (Ez az írás is egyébként ennek az egyik megnyilvánulása: világgá kell kürtölni a Roma iránti szeretetet, nem lehet, hogy az ember ezt csak magában élje meg, amikor várakozik a buszra és könnyes szemmel iPod-on a Roma himnuszát hallgatja egymás után harmincszor…)

Hogyan lopózik be a Roma a mindennapokba, és hogyan jön el a katarzis ebben a rajongásban? Két ilyen élményt szeretnék megosztani.

Múltkor játszóházban voltunk a gyerekemmel. Egészen megirigyeltem a gyerekeket: négy szint átjárókkal, alagutakkal, összekötő csúszdákkal, csupa zeg-zug minden. És hogy milyen kegyes a sors: egy remek játékot adott nekem is rögtön a játszóház után. A liftet várjuk a bevásárlóközpontban, közben megérkezik egy másik család, az apukán Inter mez, rajtam Roma melegítő. Szerencsére jó sokat kell várni, alaposan szemügyre tudom venni a mezt: az Inter 100 éves születésnapjára kiadott ünnepi viselet. A lift továbbra sincsen sehol: gondolatban már a Stadio Olimpico folyosóján vagyunk: apró, ideges bemelegítő mozdulatok a Roma - Inter derby előtt, közben megérkezik a felvonó, beszállunk: már a kamerák is figyelnek minket, ahogyan együtt megyünk ki a pályára. Meg kéne szólítani, be kéne avatni a játékba - gondolom magamban; földszint, mindjárt elválunk, gyorsan a melegítőn lévő Roma címerre mutatok, de azért elismerő pillantás az ő mezére is. Együtt nevetünk egy pillanatra, majd kilépünk, ők sietnek, én lassan sétálok, az emeletek helyett karéjokat látok, szinte hallom a hangorkánt, görögtüzek és koreográfiák a két kanyarban.

A másik szerencsére nem egyszeri alkalom, sikerült ugyanis kialakítanom mostanában egy mindennapossá tehető Roma-élményt: elkezdtem napi rendszerességgel futni, szigorúan persze a fentebb említett Roma melegítőben. A futópálya egy sportkomplexum része: amikor ide megérkezem, mindig arra gondolok, hogy Trigoriában vagyok, a csapattársaim már várnak, hamarosan kezdődik az edzés. Belépek a futópályára: kézfogás mindenkivel, szokásos ugratás, viccelődés, közös gimnasztika, majd indulhat a tréning. Én rendszerint Daniele de Rossi-val és Matteo Brighivel futok, ha kezdek fáradni, elkezdem magamban dúdolni a Roma, Roma, Romát vagy a Grazie Romát, ha pedig már nagyon kezdek elkészülni az erőmmel, mindig arra gondolok, hogy valójában két futótársam kezd kimerülni. Ilyenkor félhangos (!) „Daniele, Matteo dai, dai” kiálltásokkal próbálom őket, pontosabban magamat átsegíteni az utolsó körön.

Rátérve végre a nevelésre: első próbálkozásom a gyerek másfél éves korára tehető. Ekkor a római repülőtér szurkolói boltjában mutogattam neki egy farkast provokatív kérdések társaságában: „Szívem, ugye tetszik ez a farkas?” Az első igenszerű szóképződményre vércseként csaptam le, 40 euró igazán semmiség egy farkasért, azonnal meg kellett vásárolni. És ahogyan ez lenni szokott, a farkas azóta lényegében ott pihen, ahová a hazaérkezés után raktuk, miközben a számtalan maci, cica, kutya és még mit tudom én milyen állat a gyerek legjobb barátai: velük alszik, őket kell magával vinnie, ha autóval megyünk valahová, ők kísérik el a játszótérre.

A szurkoló szülő azonban olyan, mint az egyszer hibázó és utána a tartalékokhoz száműzött csatár: itt nem adja, egyszerűen nem adhatja fel, edz szorgalmasan, alázatosan kivár, lesi az alkalmas pillanatot a visszatérésre. Ez egy Olaszországból érkező SMS formájában jött el nemrég: egyik kollégám azt kérdezte, hogy van-e szükségem valamire a szurkolói boltból. Szerényen és lemondóan csak valami apróságot kértem, mert megéreztem, hogy talán most jött el az a bizonyos pillanat, most nem magamra, hanem a gyerekre kell koncentrálni. Az önzetlen szülői lemondás és gondoskodás így egy gyönyörű csőrös pohárban öltött testet. „Szívem, nézd csak, ezt Neked hoztam ajándékba. Ez a papa és a Te kedvenc csapatod bögréje, mert ugye azt tudod, hogy mi ketten Roma szurkolók vagyunk…”

És eljött a bejegyzés azon pontja, amikor is indokolt az eddig szigorúan tényszerű leírást barokkos Lakat T. Károlyi hangnemre cserélni. Történt ugyanis egyik este, hogy a gyerek inni kért még pedig így: „Papa, inni, jóma…”, azaz a romás pohárból kért inni. A történet itt szerencsére még nem ér véget, mert azóta minden tárgyon és ruhadarabon – van egy pár... – megismeri a címert és szerintem – ebben talán kicsit elfogult vagyok – boldogan mondja: Jóóma.

Hosszú száműzetés és összeszorított fogakkal végig szenvedett edzések után visszakerültem végre az első csapat keretébe, az utóbbi pár mérkőzésen már a kispadon ültem. Most látom csak, hogy az edző nekem int a melegítő játékosok közül: kapok tehát tíz percet. Érzem, hogy jól fogok mozogni, érzem a játék ritmusát, gondolatban sprintelek egy előrevágott labdára, lerázom a védőt, már csak a kapussal állok szemben. Most kell majd nagyon észnél lennem, tilos erőből ellőni a labdát, elflegmáskodni sem szabad, óriási a felelősség, hiszen most dől el, hogy a Jóómából lesz-e szépen artikulált, egy egész életen át örömmel, lelkesedéssel, bizakodással és szendvedélyesen kimondott Roma vagy hamarosan megérkezik a dacos ellencsapás egy sas vagy egy zebra formájában.