Ma este Malmöben egy olyan futballklasszikus kerül megrendezésre, amely akkor is érdemes a figyelmünkre, ha csak korosztályos válogatottak mérkőzéséről van szó.  Sikerül-e a németeknek végrehajtani azt a történelmi bravúrt, hogy – amint azt kiváló kollégám megjósolta – egyszerre a vitrinben tudhassák mindhárom (U17, U19, U21) jelentős európai utánpótlás-trófeát? Vagy esetleg az angoloknak bő negyven év után* sikerül ismét egy nagy torna döntőjében legyőzniük azt a német válogatottat, amely az azóta eltelt időszakban annyi szomorúságot okozott nekik? Esélylatolgatás és néhány tétova kijelentés az utánpótlás-futballról a hajtás után.
 

Az angol-svéd elődöntő izgalmas és – az angol válogatotthoz illően – meglehetősen abszurd találkozó volt. Az angol csapat jónak egyáltalán nem nevezhető játékkal már a szünetben háromgólos előnyt szerzett, köszönhetően annak, hogy a svéd védelem mintha akkor szembesült volna először a szögletrúgás intézményével. Ezután a második félidőt kifejezetten jó játékkal kezdték, hogy aztán rövid idő alatt ők kapjanak be három gólt: ezek után természetesen már a skandinávoknál volt a lélektani előny, akik Berg révén meg is szerezhették volna a győzelmet, ám az angolok kihúzták - a büntetőrúgásokig.
Az angol válogatott és a büntetőrúgások viszonya számos kegyetlen tréfa tárgya volt az elmúlt években, de talán senkinek nem fűződik hozzá annyi keserű élménye, mint az angol csapat szakvezetőjének, Stuart Pearce-nek. Játékosként két elődöntőt veszített el büntetőrúgások után: 1990-ben maga is hibázott, 1996-ban pedig Gareth Southgate-nek „köszönhette” a búcsút (talán mondanunk sem kell, mindkét esetben a német csapat volt az ellenfél). Ezek után két évvel ezelőtt, már szakvezetőként bukta el az elődöntőt a hollandok ellen egy emlékezetes büntetőpárbajjal (a 32. tizenegyes döntött) az előző U21-es kontinenstornán.
Azóta csapatával valamennyi edzés végén gyakoroltatta a büntetőket, és tudományos alapossággal készült a következő alkalomra. Így valószínűleg már hónapokkal ezelőtt eldöntötte, hogy első rúgóként a csapat vezérét és legrutinosabb játékosát, James Milnert küldi a büntetőponthoz:

Ismerős, nem igaz? A továbbiak azonban nem a megszokott angol koreográfia szerint alakult, amit elsősorban kapusuknak köszönhettek. Joe Hart – a pszichológiai hadviselés minden eszközét bevetve – előbb a svédek legjobbját, Marcus Berget cukkolta fel annyira, hogy lövését védeni tudja, majd rögtön ő maga állt a labda mögé és pofátlanul a kapu közepébe vágta. Impertinens viselkedéséért ugyan kicsivel később eltiltást eredményező sárgalapot kapott, ám ez sem zökkentette ki, és a hatodik párban Molinst is hibázásra kényszerítette.  

Anglia-Svédország: 3-3, büntetőkkel 8-7 (Cranie 1., Onuoha 27., Bjärsmyr 38.- öngól ill. Berg 68., 81., Toivonen 75.)

A németek, mint arra már a bevezetőben utaltunk, másik két korosztály esetében behúzták az EB-t. Ez az U21-es csapat azonban nem hasonlítható azokhoz: az U19-es csapat tavaly – amint azt a mieink ellen is láthattuk – kiemelkedett a mezőnyből érett, felnőtt játékával. Az U17-es válogatott pedig májusban gyakorlatilag agyonverte ellenfeleit, esélyt sem adva nekik, Ehhez képest Özilék szenvedve jutottak túl mindkét selejteztőkörön, és a csoportmeccseken sem mutattak világverő formát. Az Olaszország elleni elődöntőben is elsősorban az ő térfelükön folyt a játék. Természetesen a védelem kiváló teljesítménye és Andreas Beck tipikusan német hátvédgólja elismerést érdemel, Balotelliék azonban elsősorban saját maguknak köszönhették a vereséget: ne szépítsük; hülyék voltak.

Németország-Olaszország: 1-0 (Beck 48.)

Minek köszönhető az utánpótlás-nevelés tekintetében (is) lesajnált angolok sikere?  Első válaszunk némiképp spekulatív. Bő egy évtizede annak, hogy a Wilkinson-jelentés ajánlásai alapján az angol klubok átálltak az akadémiai rendszerű utánpótlás-nevelésre, így a mostani csapat nagy része már ezeknek az akadémiáknak a „terméke”. Természetesen ezeknek az akadémiáknak a mindennapjairól nincsenek közvetlen tapasztalataink, de úgy képzeljük, ez a rendszer többek között épp ilyen sikereket alapozhat meg. Ezeknek a korosztályos tornáknak a legsajátosabb jellemzője ugyanis talán nem is az, hogy fiatalok versenyeznek, hanem az, hogy nagyon szűk merítés eredményeképp állnak össze a csapatok. Próbáljunk meg a világ legnagyobb futballnemzeteiből olyan válogatottakat kiállítani, ahol mondjuk csak 26-27, vagy éppen 28-29 éves játékosok szerepelhetnek: nagy gondban lennénk. Egy jó korosztályos válogatott kulcsa tehát elsősorban a széles bázis: nem 11 zsenit kell találni (nem is lehet), hanem minél több jól és alaposan képzett játékosra van szükség. Az akadémiai rendszer épp ezeket a „iparosokat” szállítja; hogy zsenik kerüljenek ki belőle, arra természetesen nem lehet biztosíték.  
Másodsorban Stuart Pearce szerepét emelnénk ki. Pearce a Man Citynél végzett, nem túl emlékezetes munkája után hatalmas ambícióval vágott neki a korosztályos csapat szakvezetésébe: munkája sikerét és elismerését – az eredmények mellett – az jelzi leginkább, hogy egyre inkább benne látják a jövő szakvezetőjét a nagyválogatottnál is. Nem restell tanulni a jobbaktól, elmondása szerint hatalmas ajándéknak tekinti, hogy Capellóval együtt dolgozhat.

Bár a németek döntőbe jutása sokkal inkább papírformának tűnik, nem árt emlékeznünk arra, hogy az utóbbi két év sikerei náluk is egy hosszú, sikertelen időszakot zártak le. Németországban is rengeteg szellemi és anyagi energiát fektettek az utánpótlás-nevelés fejlesztésébe az utóbbi évtizedben, szövetségi szinten és néhány klubnál (mint például a Leverkusen vagy a Hoffenheim) egyaránt.

A kézzelfogható sikerek atyjaként a németeknél nem a horgász-edzők pápáját, a szakvezető Horst Hrubescht, hanem a futballszövetség utánpótlásért felelős vezetőjét, Matthias Sammert azonosítanánk.     Két okból tesszük mindezt: egyrészt így tökéletes a szimmetria, hiszen Sammer 1996-ban tagja volt annak a német csapatnak, amelyik kiejtette Pearce-éket a hazai tornáról (igaz, angol kollégájával ellentétben ő nem vállat bünetőt). Másrészt pedig a német korosztályos csapatok sikerszériája gyanúsan az ő kinevezése után kezdődött. A két szakember hozzáállásában, elképzeléseiben és munkamódszereiben sok hasonlóságot találhatunk.

A kommentek között az utóbbi időben többször felmerült, hogy mekkora jelentőséget is kell tulajdonítanunk a korosztályos tornáknak. Sammer és Pearce is hivatkozik arra, hogy a tavalyi EB-döntőn pályára lépő spanyol csapatból heten nyertek valamilyen nagy utánpótlástornát, de a VB-döntőn az olaszok kezdő tizenegyében is hat ilyen játékos volt. De hasonlóképpen is folytatják: mindketten a tapasztalatszerzés fontosságáról beszélnek, olyan képességekről és készségekről, amelyeket csak ezeken a tornákon lehet megszerezni. Pearce kedvenc kifejezései a meccs-menedzsment és a torna-menedzsment: az alkalmazkodás az eltérő játékvezetői felfogáshoz; az idegen klímához, környezethez. De ennek része az is, hogy az előny birtokában képesek legyenek változtatni hagyományos gyors játékukon, és a labdabirtoklásra koncentráljanak; ahogy arra egy olasz csapat készségszinten képes, és – amint azt az elődöntő mutatta – ez az angol válogatott még nem igazán.
A svédországi tornán résztvevő csapatok közül valószínűleg az olaszok csapatából válik a legtöbb játékos valóban sztárrá. De ők ma este a harmadik helyért játszanak csak a tévében nézhetik a döntőt, a rivaldafényben pedig két igazi csapat bizonyíthat. Ki tudja, hogy mondjuk a 2014-es világbajnokságon nem ugyanez lesz-e a helyzet.
A ma esti mérkőzésen tehát érzésünk szerint – az UEFA szlogenje ellenére – nem a jövő sztárjait, hanem a jövő topfutballjának megbízható iparosait láthatjuk a pályán. Bármennyire is remek például a németek védelme (és különösen Höwedes) vagy éppen Neuer kapus, a támadósorukban (Marin valószínűsíthető távollétében) csak Öziltől számíthatunk – igaz, nem túl nagy meggyőződéssel – némi varázslatra. Az angoloknál pedig – akiknél eltiltás miatt Hart, Agbonlahor és Campbell nem szerepelhet – hiába lép pályára Walcott, őt senki nem most látja majd először – legfeljebb a középcsatár szerepkörében. Mégis érdemes megnézni a meccset, hiszen valóban klasszikus párosításról van szó - és semleges nézőként létezik-e jobb szórakozás egy angol-német büntetőpárbajnál?       

Várható kezdőcsapatok

Németország
•    1 Manuel Neuer
•    2 Andreas Beck
•    3 Sebastian Boenisch
•    4 Benedikt Höwedes
•    5 Jerome Boateng
•    8 Sami Khedira
•    10 Mesut Özil
•    13 Sandro Wagner
•    14 Fabian Johnson
•    15 Mats Hummels
•    20 Gonzalo Castro

Anglia
•    22 Scott Loach
•    2 Martin Cranie
•    4 Lee Cattermole
•    6 Nedum Onuoha
•    7 James Milner
•    10 Mark Noble
•    11 Adam Johnson
•    12 Fabrice Muamba
•    14 Theo Walcott
•    17 Micah Richards
•    19 Kieran Gibbs

TV: ZDF
Streamek a jól ismert helyeken.

*Illetve bő 25 év után, ha figyelembe vesszük az 1980-82-es kiírás oda-visszavágós döntőjét. Köszönöm a kiegészítést!