"Ha például most abbahagynám a focit, biztos vagyok benne, hogy az emberek hamar megfeledkeznének rólam, és én azt szeretném, hogy ha majd visszavonulok, sokáig emlékezzenek rám. Egy focistának ez a legnagyobb elismerés." - nyilatkozta egy interjúban. Ennek több mint tíz éve már. Nem kívánok közvéleménykutatást folytatni abban a kérdésben, vajon kié is lehet a világfutball legelbarmoltabb pályafutása, élek ugyanis a gyanúperrel, hogy nagyon sokan vágnák be ennek a joviális fiatalembernek a nevét. Semmi okunk szapulni a döntései miatt, mégis fájó hiányérzettel vagyunk kénytelenek konstatálni, hogyan lett a világ valaha volt legdrágább játékosából a vietnami liga celebje.
Denílson, mert róla van szó, valahol nagyon elrontotta - vagy elrontották őt. Alig lépett még a felnőttkorba, már a kontinens egyik ünnepelt fiatalja volt. 18 se volt még, amikor az ifi-vb döntőjében ezüstérmes lett - abból a csapatból rajta kívül csak egy futott be komolyabbnak mondható karriert (az olasz ligáig jutó Zé Eliast ismerjük, de ki emlékszik a herthás Luizaora vagy a torna gólkirályára, Caióra? A vébét amúgy a Sorín-Biagini-Ibagaza-féle argentinok nyerték.) 1996 novemberében már a nagyválogatottban is bevetették. 1997-ben Copát és Konföderációs-kupát nyert: előbbin a csapat legifjabbjaként hívta fel magára a figyelmet, utóbbin pedig úgy lett a legjobb játékos, hogy Romário és Ronaldo egyenként három-három gólt lőttek a döntőben, ketten együtt meg tizenegyet. Rá egy évre már a vébédöntő következett és a cselsorozatokat nem hagyta otthon, azok ma is láthatók azokon a felvételeken, amelyekkel tudatlan védőket oktatnak világszerte. Négy év múlva már győztes csapat tagjaként ünnepelhetett a pályán, a selecaoban utoljára. (Döbbenetes, de 12 vébémeccsén csak egyszer volt kezdő.)
Véletlenek ritkán szülnek ekkora mennyiségű sikert: aki ilyen magasra jutott, az valamit nagyon tudhat. De abban, hogy a vigyori showelem Denílsonból nem lett igazi futballista, nagy szerepe van egy nárcisztikus baromnak. Több mint 30 millió dollár ma se éppen kávépénz egy játékosért, '98-ban meg aztán ténylegesen horror összegnek számított. De Manuel Ruiz de Lopera, a Betis megalomán főnöke minden logikát nélkülözve a nagy klubok elé vágva happolta el Brazíliából a profizmust és önállóságot még nem ismerő srácot. Évtizedes távlatból megállapíthatjuk, a baklövés enyhe kifejezés erre a tranzakcióra - mindazonáltal azt sem tudjuk meg soha, milyen sors várt volna rá, ha a madridi, barcelonai vagy valamelyik milánói klubvezetés csengeti ki ezt a rettenetes summát Lopera helyett. Az átigazolás összegénél már csak az új szerződés terminusa volt irreálisabb (tíz év!), Lopera tehát kis túlzással az idők végezetéig magához akarta láncolni a fiatal Denílsont, nagyívben tojva a realitásra meg a fiatalság ambíciójára, amelyet a sevillai évek első felében még táplált a hála, utána viszont gúzsba kötötte. "Ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt megadni azt az összeget, amit a Sao Paulo kért értem. Az az igazság, hogy nem is találok szavakat, amikor róla kell beszélnem. Nemcsak számomra, hanem a játékostársaim számára is varázslatos személyiség. Nem túlzok, ha azt mondom, Lopera megváltoztatta az életem. Ezért is szeretnék mindig győzni a Betisszel és ezzel is örömet okozni Manuelnek." - vélekedett mentoráról Denílson európai karrierje hajnalán.
oki és kupameccs és jóformán csak azt tudjuk felidézni, ami a videón is látható: Puyolt a hintában. A millió dolláros Denílson sevillai éveinek lenyomata tehát egy végtelenített szalag szédületes biciklikkel és tilitolikkal - látványos, de öncélú, a csapat szempontjából teljességgel haszontalan cirkusz, ami nem hozta vissza az árának még a töredékét sem.
Állítólag anno vette a bátorságot, hogy azt nyilatkozza, azért választotta mezszámnak a huszast, mert kétszer olyan jó, mint a tízes mez tulajdonosa. No, hát hiába kapta meg harmincadik születésnapjára a Dallas tízes dresszét - hátha sikerül még kipréselni valamit megfeneklő karrierjéből - a kalandba csúnyán beleégett. Kiemelt spílerként, világbajnokként nemhogy a joga bonitót nem sikerült becsempésznie az ötlettelenségben fuldokló MLS-be, a világbajnoknak kijáró pénzért (cca. 900 ezer dollár) elvárt alázat - amivel Beckham egyszer sem maradt adós - is elmaradt, így szépen lassan kiesett mindenki kegyéből. Miután a csapat szekerén nem lökött és fittségén se tudott javítani, nyolc meccs és egy tizenegyesgól után nem érte meg hosszabbítani vele.
Az Itumbiaránál pedig talán már a visszavonulást fontolgatta - pedig rokonlélek játszótársa akadt, Túlio személyében, aki szintén könyvet írhatna a céltalanul kanyargó pályafutásról -, amikor becsöngetett egy visszautasíthatatlan ajánlat. Lassan 2009 júliusát írjuk és Denílson már egy hónapja szerződésben áll a jónevű Hszi Mang Haj Ponggal (Xi Mang Hai Phong). Amikor kiderült, hogy a helyi élklub Da Nang ellen nem száll be "sérülés" miatt, drukkerei megbolygatták kicsit a közrendet, majd a szövetség eltiltotta őket a vendégszektoroktól. Végül alig egy napja tökéletes mozdulattal debütált - szenvedő alany a Hoang Anh Gia Lai.
* Az interjúrészletek a Focivilágban jelentek meg (1999. március, VII. évf. 9. sz.).




Az utolsó 100 komment: