Rendhagyó módon nagyítóval kell keresnünk az elégedett csapatokat a Serie A 35. fordulója után, egyedül a Fiorentina számára alakultak maradéktalanul kellemesen az események, a firenzeiek maximum azért durroghatnak, mert nem kapott ki a Juve, így csak három pontra közelítették meg a gyűlölt torinóiakat. De hát mik ezek a gondok a Torinóéhoz képest? És mit mondjon szegény Reggina, mely messze nem játszott olyan alárendelt szerepet, mint a 0-5 mutatja? Vagy a forduló rangadóját bulimeccsé silányító Milan és Juventus, akik ráadásul egy komplett országrészt szomorítottak el botrányos teljesítményükkel? Összefoglalva: hátul nem lett kevesebb az eldöntetlen kérdés, és a tabella eleje is mozgásba jött, bár az első és az utolsó hely már egyre kevésbé képezheti találgatások tárgyát.

Sok tekintetben olyan volt ez a Milan-Juventus, mint a Chelsea-Barcelona. Először is színvonalát tekintve iszonytató, rettenetes, borzasztó és nézhetetlen, ha leül az ember nézni, nem hiszi el, hogy ez Olaszország (szerda esetében: a világ) legjobb csapatainak összecsapása. Az egyik fél itt sem, ott sem akart focizni, cserébe viszont a másikat sem hagyta, bár ez valahol mindkét esetben a másik kritikája is. Ugyanakkor a meccsek bizonyos szempontból nagyon érdekesek voltak, választ adtak ugyanis egy csomó kérdésre (a másikat most hagyjuk, közel 2000 komment alatt megtettétek már ti is). Például már tudjuk, mennyit ér a Milan virgonckodása az unatkozó középcsapatok ellen, és igen, bőven ezek közé lehet sorolni a Juventust is, hiszen Ranieri csapata csak annyiban különbözött például a Cataniától, hogy a meze miatt ezt a meccset sötétben játszhatta. Láthattuk, hogy ez a Milan pontosan annyira nem áll készen nagy feladatok teljesítésére, ahogy ellenfele sem, ez pedig egy igen messzire mutató problémát vet fel. Az olasz futball megítélésén nem sokat segít, hogy Lavezzi mekkora fasza gyerek Nápolyban, és ugyanez elmondható Quaglierella gyorsaságáról, Pazzini gólérzékenységéről, és Allegri zsenialitásáról. A zászlót ezeknek a csapatoknak kellene vinniük, de egy abroszt sem bíznánk rájuk nyugodt szívvel, mert egészen egyszerűen gyengék. Lehet azzal jönni, hogy nem is akartak játszani (obligát válasz a felvetésre: ezért külön bekaphatják), meg hogy mindkettőnek fontosabb volt, hogy ne kapjon ki, de sajnos az egész évre visszatekintve egyik sztárcsapattól sem futotta néhány fellángolásnál többre. A Milan annyival előbbre tart, hogy vannak olyan klasszisai, akik valóban azok, és nem is öregek még, de tőkét ugyanúgy nem tudtak kovácsolni belőle, ahogy a Juventus a keretében masszívan jelenlevő (figyelem, eufemizmus következik) rutinból. Az év végén mindkét edzőnek felmondanak, ami az első hasznos lépés, de ezt a nyáron számos továbbinak kell követnie ahhoz, hogy az európai_értelemben_véve középszerű Fiorentina, az atomjaira hulló Roma és az Angliában a 220-as aljzathoz hasonlóan használhatatlan Inter oldalán méltóképpen képviseljék a Serie A-t. Egy apróbetűs gondolat a végére: nem fenyegetni, kirúgni! Akit fenyegetnek, az beszarik, az meg senkinek nem jó. (Milan-Juventus 1-1)

Lássuk a forduló érdemi részét, annak is legszomorúbb résztvevőjét, szegény jó Regginát. A calabriaiak könnyen lehet, hogy idén nem tudnak újabb csodát kisajtolni a jótündérből, a 19 perc után emberhátrányba kerülő Granatát nagyon csúnyán elrakta a Sampdoria (5-0), és így már négy pontra vannak a bennmaradást jelentő helytől (ne tévedjünk, ez nagyon sok egy összesen ötször nyerő csapat esetében). Elmehetett volna jobban is a hajó, ha a Torino nem húz újabb strigulát az öltöző falára akasztott lúzerek_vagyunk_ide_lőjetek felirat alá, most ráadásul az a Bologna rúgott alájuk egy méreteset (1-1, a vendégek egyenlítése a 86. percben esett, ki más, mint Di Vaio által), amelyik a legutóbbi fordulóban pont a Reggina ellen vérzett el hazai pályán. Ez a nagy egymást gáncsolgatás pedig csak egy nyertest hozhat, hárman kizúgnak négyük közül. Köztük van még a Lecce (-Napoli 1-1), amely sokkal többet érdemelt volna a Napoli elleni meccs után, mint a döntetlenért járó egy pont, de Tiribocchi hiába próbálta meg még az oldalhálón keresztül is begyötörni a győztes gólt, a déliek nem tudtak előzni. A horrorisztikus izgalmak folytatódnak, a Lecce Bolognába utazik, a Toro Nápolyban lép pályára, a Regginának pedig a Cagliari ellen egyenesedhet ki végleg az amúgy is igen lapos pulzusa.

Az Inter csak egy kicsit bízott a Milanban (vagy egy kicsit sem a Juventusban), így addig pöcsölt a Chievóval, míg a csacsik kétszer is kiegyenlítettek. Így hazai pályán lesz lehetősége bajnoki címet ünnepelni Mourinhóéknak, méghozzá az ellen a Siena ellen, mely tavaly már egyszer ráokádott a díszesen megterített ünnepi asztalra a Meazzában. (Kihagyhatatlan: vajon becserélik Materazzit büntetőt rúgni, ha úgy alakul?) Balotelli ismét szolgáltatott témát, először is iszonyatosan nagy gól akasztott, majd szokásos gólörömét bemutatva Charles Bronsontól kölcsönvett arckifejezéssel pásztázta végig a stadiont. Ekkora suttyót, mint ez a fiatalember, még a Serie A is csak évtizedenként egyszer tud kinevelni, és a legjobb úton halad afelé, hogy egy ilyesmit rosszul viselő hátvéd derékba törje a pályafutását. Csak egy példa: jön egy kirúgás, Balotelli birkózik az emberével, majd annak szemgödréhez illeszti a könyökét, és lefordul. A bíró nem fúj (már tudjuk, Mario is jobban járt volna vele pedig), Balotelli elindul, de már érkezik is a hátvéd, aki látta csapattársa lekönyöklését, és 19 méterről becsúszva kísérli meg fecnikre aprítani a csatárt. Na, egyszer egy ilyen el is fogja találni térdmagasságban, akkor majd nézhet az orvosokra velociraptor-tekintettel. (Chievo-Inter 2-2)

A Fiorentina már nem is a Genoától tart, hanem nagy erőkkel üldözi a Juventust a harmadik helyen. Ehhez nem is kellett többet tenniük, mint az utolsó fordulók nehéz sorsolásának készségesen behódoló Catania lebombázása (0-2), és persze nem ártott az sem, hogy a Genoa újra botlott. A Grifone ezúttal az Atalanta vendégeként nem tudott nyerni, és egyre biztosabbnak látszik, hogy valóban kidurrant a szezon végére. Criscito bepofozta Milito gólba tartó labdáját, hogy biztos legyen, semmit nem nyernek idén (az argentin még lehet gólkirály, de nem ártott volna hozzá, hogy ő szerezze az egyenlítést, főleg azért, mert ugye Di Vaio is betalált). Az 1-1-gyel a világon semmire nem megy a Genoa, nagyot döccenve maradnak ott, ahol most állnak. Ez már csak azért is biztos, mert közben a Roma is bőszen szórja a pontokat, és már semmi esélye nincs a genovaiak befogására, bár a Cagliari elleni pontmentés hősies mivolta (nem is beszélve Perrotta csodagóljáról, az ember csak nézett, hogy ő ilyeneket is tud) ér nálunk egy vállveregetést. A végén Jeda elcseszte a három pontot, Marchetti megmentett egyet, így maradt a 2-2.

A Sienának köszönheti a Roma, hogy nem csúszott még lejjebb, a Robur a legváratlanabb pillanatokban koppint az orrára azoknak, akik nem veszik kellően komolyan (1-0). Az áldozat most az előzést elmulasztó Palermo volt, melyre így nagyon feljött a Laziót Rómában szétcsapó (1-3) Udinese. Nagyon kíváncsiak lettünk volna, mi történik akkor, ha az Udinese nem baltázza el ilyen iszonyúan a szezon közepét, mert a hajrára újra összekapták magukat, és ugye ősszel még álltak a tabella élén is. Találós: ki volt az utolsó, aki megnyerte a Serie A-t, és nem hagyományos nagycsapat(nak tartott izé)?