Szerencsére ismét megtalált bennünket egy olvasónk, aki személyesen látta, dokumentálta, majd dokumentációját rendelkezésünkre is adta arról, hogyan rendeznek sörről elnevezett ligakupadöntőt az északnémet kivándorlók. Magánál az egyébként igen ócska meccsnél sokkal értékesebb ez a képekkel gazdagon illusztrált beszámoló a labdarúgás nemrég felújított erődjéről, melyre nyilván nem csak a MU szurkolói lesznek kíváncsiak. Tovább után sok Carling, és még több kép vidimu jóvoltából.

Amikor szeptember közepén, odahaza, kicsiny városomban, szabadságomat töltve, megtekintettük törzshelyünkön a MU ligakupás bemutatkozó meccsét a Middlesbrough ellen, nem gondoltam volna, hogy a sorozat döntőjére mindketten (értsd: a MU is, és én is) el fogunk jutni. Aztán mikor elérkezett a nap, hogy lehetett pályázni a döntőre szóló jegyekre, és olvastam a kiírást, hogy előnyben részesülnek azok, akik a sorozat valamennyi meccsén ott voltak (igaz, az előbb említett Boro ellenin nem voltam, de jegyet vettem…), éreztem, hogy itt a vissza nem térő alkalom, hogy eljussak a futball eme szentélyébe, lévén, hogy a Derby elleni meccsre még két plusz jegyem is volt, hiszen arra bátyám, és sógornőm is eljöttek. Szóval, igényeltem, és mintegy két héttel a meccs előtt ott is volt a postaládában a belépő a Wembleybe!

Mire felvirradt a nagy nap, mi már Londonban ízlelgettük a Carling sört, szem előtt tartva, hogy nem lehet elég korán megérkezni. Ismerősök látogatása, és tojásrántotta-reggelizés után immár honfitársaimtól különváltan megindultam, hogy igénybe vegyem a Tube szolgáltatásait, és Archway, Camden Town, Green Park érintésével eljussak a Wembley Parkba. Ez a vártnál sokkal simábban ment, és a kezdés előtt mintegy két és félórával már a következő kép tárult elém:

Mivel idő még bőven volt, úgy döntöttem, érdemes lenne ismereteket szerezni arról, az angol társadalom meccslátogató része hogyan készül egy kupadöntőre, és úgy gondoltam, erről leginkább a stadion környéki pubok adhatnak hű képet. A pubok ezen a napon meg voltak különböztetve aszerint, hogy MU- illetve Tottenham-szurkolókat engednek be (mondjuk én csak MU-pubokat láttam). 

A hangulat amúgy igen jó volt, a jó időnek köszönhetően még kiülős helyre is akadtam, ahol a szurkolók kedvükre énekelhettek, ihatták a finom Carling sört és ehették a kevésbé finom beef burgert (a beef burger donnelly szerint teljesen jó – a szerk.).

Mivel lassan idő volt, a stadion felé vettem az irányt, ahol útközben még a potom 6 fontért árusított, de legalább 114 oldalas programfüzet és egy Bratwurst megvásárlása után már érezhető volt a meccs közelsége.

Hosszú sorokban kígyózott a tömeg a bejárat(ok) felé, de nem lehetne mondani, hogy lassan lehetett haladni, minden flottul ment, miután megelégedéssel nyugtáztam, hogy meglepő módon a jegyemet sem hagytam el, beléptem (érdekes mód, a beléptetőrendszernél, bár folyamatosan mentek be az emberek, mégsem volt sor…) Miután mozgólépcső felvitt a 8. emeletre, még volt lehetőség enni, inni, akár sört is (igen, Carlingot). Rövid „most hol vagyok és hova kell mennem”-típusú eszmefuttatást követően megtaláltam az én kijáratomat a lelátóra, felbaktattam a nekem szóló székhez, körülnéztem, és majd hanyatt estem, nemcsak a magasságtól, a látványtól is.

A székekre készítve amúgy mindenkit egy hasonló „banner” (később szatyorként hasznosítható eszköz) várt, amelynek a God Save the Queen elhangzása közben a másik, (mi részünkön legalábbis) szimpla piros oldalát felmutatva a „Believe” felirat rajzolódott ki, mely ismerős lehet a Barcelona elleni BL-elődöntőről, illetve a Chelsea elleni moszkvai döntőről.

Egészen szokatlan volt egyébként állva végignézni egy meccset, itt Angliában már szinte rászólnak az emberre, ha nem ül le, most mégis mindenki talpon maradt, és buzdította csapatát, a hangulat fantasztikus volt. Már többször hallottam, hogy idegenbeli United-meccseken sokkal jobb a hangulat, mint az Old Traffordon, és most magam is tapasztalhattam (bár az is fantasztikus), ez mégis más. Bármennyire nem szeretjük is a Spurst, meg kell említeni azt is, hogy az ő szurkolóik is kitettek magukért, egységesen kék szegletet varázsolva a stadionba és folyamatos éneklésükkel a remek hangulathoz ők is nagyban hozzájárultak.

A meccset feltételezem mindannyian láttuk, kevesen fogják örökre emlékezetükbe vésni - talán kivétel aki ekkor volt életében először a Wembleyben. Nem volt parádés teljesítmény egyik részről sem, de aztán persze a tizenegyespárbaj, mint mindig, hozott meglepetéseket. Hiszen ki gondolta volna, hogy az a Foster, kinek a nevét, mikor meglátták az emberek a kezdőcsapatban, túlnyomórészt arra gondoltak, hogy akkor biztos lesz bekapott gól United-oldalon, szóval ez a Foster lesz a meccs hőse? Persze ettől még egy kicsit rémülettel tölti el az embert, mikor Sir Alex azt mondja, hogy a közeli jövőben ő lesz a United első számú kapusa, de hátha ezúttal is neki van igaza, és be fog válni (de nyugodtan javasolhatnánk Fülöp Mártont).

Anderson ismét bebizonyítja, hogy legalább tizenegyestest tud rúgni, Moszkva után ezúttal ismét bevarrja, és ezzel kupagyőztes a United! Boldogság a lelátó egyik felén, szomorúság és gyors hazaindulás a másikon, hogy aztán mire elérkezik az éremátadási ceremónia, és a pályán az ünneplés, kiderüljön, hogy a Spurs-szurkolók mit is takartak el:

Szerencsére van a stadionban kivetítő, így itt is lehet látni, amint magasba emelik a kupát, majd miután még lent a pályán is megünneplik a győzelmet a játékosok, a hangszórókból olyan örökzöldek hangzanak fel, mint a Glory, Glory Man United, vagy éppen a Take me home, United Road. Eközben pedig a csapat a United-szurkolók elé jön, komótosan végighalad előttük, és megtapsolják őket.

A tömeg ezután lassan elhagyja a stadiont, hogy aztán a befelé jövettel szöges ellentétben kifelé csak lépésben lehessen közlekedni, így legalább jut idő arra is, hogy az ember visszanézzen, mit is hagy maga mögött.