Furcsa vasárnap összefoglalót olvasni, de a derbinek van annyi hozadéka, hogy megérdemel egy külön posztot, ráadásul kicsit önző az ember, akinek lehetősége van kiírni magából a dühét, és azt a frusztrációt, amit minden Juventus-szurkoló számára jelent egy Intertől elszenvedett vereség. Kicsit megpróbálunk a mélyére ásni a dolgoknak a rangadó fényében, hiszen a Derby d’Italia rámutatott néhány olyan dologra, amivel mindenképpen érdemes külön is foglalkozni – annak ellenére, hogy a kommentek között, vagy posztokban elszórva már szinte mindegyik került szóba így, vagy úgy. Hajtás után szomorkás könnycseppek a novemberi hóesésben, és sportszerű gratuláció.

Kezdjük a legfontosabbal: a jobb csapat tulajdonképpen simán nyerte meg a rangadót, jár a gratuláció az Internek. A Juventus esetleges, szárnyaszegett támadásainak Mourinho egyetlen sallangmentes húzással úgy fogta ki a szelet a vitorlájából, hogy tulajdonképpen az első negyedóra után a Bianconeri szurkolói az eget kémlelve a 0-0-ért imádkoztak. Ezt a meccset a torinóiak úgy nyerhették volna meg, ha Del Piero legalább kétszer próbálkozhat ígéretes helyről szabadrúgással, sehogy máshogy. Sejthette ezt Mourinho is, aki egyszerűen fogta, és a világ egyik (ha nem A) legjobb védekező középpályását visszahúzta a védelem elé, és semmi más feladatot nem bízott rá, csak hogy a Juventus támadásainak egyetlen épkézláb láncszemét, Del Pierót habtisztán eltakarítsa az útból. Cambiasso egy 25 éves Del Pieróval is meg tudná ezt csinálni, ha az annyira magára hagyatottan küzdene, mint Alex tegnap, hát még úgy, hogy hiába rázott le a rá jellemző gyönyörű testcselekkel egy-egy védőt, rögtön három másik szakadt a nyakába, akinek meg passzolni tudott volna, azt másik négy masszírozta a tizenhatoson belül.

Ezzel pedig a Juventus támadásainak be is fellegzett. Nem volt ez valami óriási nagy kunszt Mourinho részéről, hiszen aki nézte a torinóiak meccseit, az láthatta, hogy igen egyszerű játékot játszanak, aminek az ellenszerét egy olyan játékosokkal rendelkező csapat, mint az Inter, könnyedén megtalálja. A vendégeknek volt két, azaz két darab értékelhető támadásuk. Az egyiknél Grygera (!) csinált meg egy cselt, és tört be a tizenhatoson belülre, a másiknál a 10 neki jutó percben Marchionnit elhomályosító Camoranesi csinálta meg azt, ami elődje képességeit 80 percen keresztül fájdalmas látványossággal haladta meg: eltolta a labdát Maxwell mellett.

Ezzel szemben az Inter játékosai előtt adódott négy ziccer (Ibrahimovic 2, Sztankovics, és Adriano fejesét is megadták volna, hiába állt lesen), és a dolog lényegi részét nézve a kutyát nem érdekli, hogy végül milyen góllal nyerték meg a meccset. Nem számít, hogy ha Manninger nem mutogat, védhetett volna, nem számít, hogy Ibrahimovic lőni akart, nem számít, hogy a muflák favágó majdnem mellétörte a labdát 7 méterről. Az Inter megérdemelten nyert, ezen nincs mit vitatni, lehajtott fejjel gratulálni kell a jobbnak, és kicsit belenézni abba, hogy mit képvisel most a Juventus, és még inkább, hogy merre tart.

Olaszország rekordbajnoka, és legnépszerűbb csapata pillanatnyilag elég nagy bajban van. Ennek oka elsősorban saját maga – nyilván ismerjük az előzményeket, de ez most nem számít -, hiszen senki nem kötelezte a tavalyi szezont a keret erejéhez mérten kimagaslóan jó teljesítménnyel végigcsináló csapatot arra, hogy ne törjön még nagyobb célokra. Az átigazolási szezon utáni hümmögés az idény első fordulói után vad anyázásba csapott át, látva, hogy mi történik a csapattal, melynek élét aztán a hétmeccses győzelmi széria elvette. Az ellenfelek: Torino, Bologna, Roma, Real Madrid (oda-vissza), Chievo, Genoa. Mindegyiknek meg tudjuk határozni az értékét, három kiesőjelölt – sőt, a Romával négy, és bármilyen furcsa, ezek legerősebbike egyértelműen a legjobban elvert Genoa volt. A Real Madrid legyőzése bravúr, ez annak ellenére tény, hogy a Torino ellen sokkal jobban megszenvedett a győzelemért a Juve, de a játék ott sem volt nagyon más, mint korábban, vagy éppen tegnap.

Csak ott volt Alessandro Del Piero, akinek a lába nyomát is aranyba kellene foglalni. Ő a Juventus, ő a hűséges lovag, ő a minden. És – hangozzék bár furcsán – ez itt a legnagyobb baj. Mert az, hogy zseniális, az egy dolog, az meg, hogy 100 évesen is lehet köré csapatot építeni, egy másik, de hogy kizárólag az legyen a csapat játéka, hogy majd Alex megoldja valahogy, az nem járja. Az ilyesmi elmegy a Sampdoriánál (Cassano), a Regginánál (Amoroso-Bianchi), meg az Udinesénél (Di Natale), de a Juventus, már bocsássa meg a világ, más szintet kellene, hogy képviseljen. De nem képvisel.

A csapat játéka abból áll, hogy megpróbálják minél közelebb gyötörni a labdát a csatárokhoz, ha meg nem sikerül, akkor ráívelik Amaurira, hadd birkózzon érte, vagy Del Pieróra, rúgják fel őt (vagy dobja fel magát, ha már). Ezt nevezhetjük úgy, hogy a rendelkezésre álló eszközök maradéktalan kihasználása, és valóban jeles tulajdonság. A Cataniánál. De nem a Juventusnál! Pedig jelenleg ott sem áll többől a játék, hiszen Marchionni imho semmivel sem több, mint Palladino II (még pár meccs, és kikerül a Genoából is), Nedved pedig, lássuk be, a tavalyi önmagát is már csak tízből háromszor éri el. Lecserélni, nem kezdetni azonban Ranieri számára elfogadhatatlan, sokkal ésszerűbb, és egyszerűbb szétfingatni a 36 éves középpályást, akinek mostanra már minden energiáját elviszi a futás. Az erre teljesen esélytelennek tartott Tiago visszakerülése a kezdőbe pedig (a portugál javuló teljesítménye ellenére) azt jelenti, hogy Ranieri egyszerűen gyáva.

Nem, nem a parádézást hiányoljuk, ez sosem volt a Juventus sajátja. Azt hiányoljuk, hogy legyen játéka a csapatnak. Legyenek variációk bizonyos helyzetekre, ne azt kelljen a bőrt a pofánkról tíz körömmel kaparva nézni, hogy a hátrányba kerülő Ranieri taktikai húzása kimerül az Amauri-Iaquinta cserében. A Juventus kimagaslóan jó utánpótlásbázisa ontja magából azokat a játékosokat, akikkel megoldható lenne a problémák egy része -  vagy nem, de legalább megtudhatnánk, hogy megoldható-e velük, mert egyelőre ezt csak azok tudják, akik kijárnak a csapat edzéseire. Ranieri tegnap a 0-0-ért érkezett Milánóba, ezt nem róhatjuk fel neki rossz döntésnek. Azt viszont igen, hogy amikor a napnál világosabban látszott, hogy ez nem fog sikerülni, akkor sem próbált meg semmit tenni ellene. Mit tett helyette? Azt, amit mi: imádkozott, hogy ne csússzon el Legrottaglie lába alatt a labda (elcsúszott), Grygera legalább egyszer merjen két méternél közelebb menni Ibrahimovicshoz (nem mert), Marchisio legalább kétszer kerüljön képernyőre (nem került), és a két támadással megbízott középpályása legalább három értékelhető passzt kiosszon (nem osztott).

A Juventus védekezésében nagyon simán benne volt, hogy kitömi vendégét az Inter. Ez ellen Ranieri úgy tudott volna védekezni, hogy a szünetben villámigazolással fekete-fehérbe öltözteti Cambiassót és Maicont, vagy – láss csodát, világ – edzői felelőssége teljes tudatában átrendezi kicsit a csapatát. Nedved fogalmunk sincs, miért nem játszik már az idény elejétől kezdve (Pirlo-szerű) védekező középpályást, hiszen ezt még akár nagyon magas szinten is el tudná látni – szemben jelenlegi feladatával, akkor ugyanis lenne valaki Sissoko mellett (a mezőny egyik legjobbja volt tegnap), aki nemcsak megszerezni tudja a labdát, de képes vele kezdeni is valamit. Giovinco és Ekdal közben rojtosra üli a seggét a kispadon, a csapatnak pedig nincs két épkézláb passza, amit nem Del Piero oszt ki.

A Juventusnak már a télen nagyon komolyan meg kell erősítenie a keretét. Először is egy edzővel, ami a teljességgel lehetetlen kategóriába tartozik (mi megszöktetnék Spallettit Rómából), azon kívül iszonyatos sebességgel le kell igazolni Zsirkovot, és egy Nedved-helyettest, akire több tippünk is lenne (az agyára megyek az NST liverpudli szekciójának azzal, hogy Gerrardot mantrázom évek óta). Mert - és ez nemcsak végszó, hanem egyben konklúzió is – az a Juventus, amelyiknek Molinaro és Sissoko a két legjobbja a szezon egyik legfontosabb meccsén, egészen egyszerűen méltatlan, hogy ne mondjuk, sértő.