Játékostemető – a kifejezés, amely a Real Madriddal kapcsolatban gyakran felmerül. Aki használja a kifejezést, az majdnem mindig az ígéretes pályafutásukat madridi kispadozásra cserélő futballistákra gondol. Olyan játékosokra, akiket elvakított a spanyol fővárosba való költözéssel járó pénz és siker lehetősége, hogy aztán megszégyenülten, megtépázott nimbusszal igazoljanak el az álomvilágból. A megfogalmazás egyébként a világ egyik legtalálóbb kifejezése és tiltakozni ellene fölösleges is lenne, ugyanis a Real Madrid az a csapat, amelyik szinte kivétel nélkül minden játékost elföldel. Ezen a hétvégén a bajnoki címvédő az életéért küzd. Pontosabban a bajnoki címvédő játékosai az életükért küzdenek. A klubért olyan nagyon nem kell harcolniuk, mert az még akkor is állni fog, amikor ők már a deresedő Casillas és barátai csapatában hakniznak az éhezés ellen. Ma este minden játékos magáért állhat ki és mutathatja meg egy pillanatra, hogy még van remény. Még akkor is, ha ez a remény minimális és már nem sokak számára él. A feltámadáshoz ideálisabb ellenfelet nehezebb lenne találni a Recretivo Huelva csapatánál.

A tavalyi szezon fölényesen megnyert bajnoki címe után a Real Madrid öltözőjében soha nem látott csapategység alakult ki. A mentalitásban rejlő lehetőségeket megtapasztalva a csapatkapitány valószínűleg joggal kérte a klubelnököt, hogy legfőbb céljának a keret egyben tartását tekintse. Azt akkor senki nem gondolta, hogy pont ez a kívánság juttatja a pokol legmélyebb bugyraiba a klubot. A Real Madrid teljesen szétesett és bár remek, hogy a futballisták egyöntetűen az összetartásban és az egymás iránti bizalomban látják a megoldást, attól nem lesznek eredményesebbek, hogy egymás kezét szorongatva kapnak ki minden arra járó csapattól. Ilyenkor kellenének a sztárok és vezéregyéniségek, akik csapategységtől és ellenféltől függetlenül meglőnék a maguk gólját, így kirángatva társaikat a sárból. Természetesen a mostani problémák eltüntetéséhez komolyabb ráncfelvarrás szükséges. Például nem egy újabb argentin csatár, de ettől még a játékosok - saját jövőjüket vagy becsületüket szem előtt tartva - összeszoríthatják a fogukat és egy harcos kiscsapat legfőbb erényeit csillogtatva, az izomgörcs eléréséig brusztolhatnak. Ha van egy kis eszük, akkor ők is belátják, hogy más lehetőségük nem nagyon van, mert a Real Madrid után nem létezik élet. Létezik, csak az már nem olyan, mint előtte volt.

Válogatottságot lemondani, pályafutást abbahagyni, távozni egy klubtól sokféleképpen lehet. Célszerű a csúcson abbahagyni. Hosszú pályafutása után Raúl nem azt érdemli, hogy mindenki úgy emlékezzen rá, mint a játékos, aki miatt a partjelző visszafogta magát. Nehogy lesprintelje. Eredményeit, góljait senki nem fogja elvenni tőle, de visszafogott teljesítményével beárnyalhatja mindazt, amit klubja színeiben eddig elért. Csapatkapitányi kinevezésekor első kézből tapasztalhatta, hogy kemény az élet, s bár szavát felemelte az elődjét ért méltánytalanságért, Hierro végül Katarban kötött ki. Minden relatív, így az araboknál egy kis pénzt keresni még mindig jobb, mint Karanka és Ivan Campo mögött kegyelemkenyéren tengődni, ahogyan azt Manuel Sanchis tette visszavonulása előtt. A dolog szépséghibája az, hogy a legendás védő legalább beállhatott egy megnyert BL döntő utolsó perceiben átvenni a kupát, míg Raúl estében ez jelenleg elég távoli lehetőségként merül fel. Az ő posztja és helyzete sokkal közelebb áll egy harmadik madridi legendához, aki egy olyan évad után távozott a klubjától, amelyben az európai kupaindulást jelentő helyezést sem sikerült kiharcolni. Míchel nem egyedül vitte el a balhét, többek között Esnaíder, Zamorano, Michael Laudrup és Luis Enrique is távozni kényszerült. Eligazolásukat sokféleképpen meg lehet ítélni, de ha belegondolunk, hogy miután odébbálltak szinte azonnal mindent megnyert klubjuk, akkor nem a hízelgő jelzőt kellene használnunk.

Nem számított, hogy hosszú böjt után ők voltak azok, akik újra bajnoki címet szereztek klubjuknak, kollektíven távozniuk kellett. Persze rajtuk kívül lehetne még sorolni számos játékos nevét, akik visszalépésként gondolhatnak a Real Madridtól való eligazolásra, miközben még a pozitív példaként felhozható Seedorfnak és Zé Robertonak is évekbe telt mire visszanyertek valamennyit a bukott renoméjukból. Olyan nevek sem váltották meg a világot távozásuk után, akik különben a Bernabéu stadion kevencei közé tartoztak. Zamorano, Mijatovic, Figo, Cambiasso, Solari, Emerson, Redondo, Ronaldo és Panucci Olaszországban kalandozgattak. Suker, Makelele, Gravesen, Ivan Campo, Owen és McManaman a briteknél próbáltak szerencsét. Anelka, Morientes és Savio Franciaországban pihenték ki spanyolországi fáradalmaikat. Beckham és Roberto Carlos még messzebbre menekültek. Egyvalami közös távozásukban: nem éppen diadalmenetként tekintünk rájuk. A mostani keret számára a tét még nagyobb, mert a játékosok nagyobb részének megítélésénél a viselt mez többet nyom a latba, mint a futballtudás.

Guti eddig eljátszhatta az örök ígéret szerepét, akit csak Seedorf és Zidane akadályozott meg a kiteljesedésben. Azonban tavaly ez Baptistának is sikerült. Akkor még a relatív eredményességgel lehetett takarózni, idén már nem lehet sehová bújni a gólpasszok kiosztása elől. Van der Vaart pályafutása csúcspontjához érkezett, amikor a Real Madridhoz igazolhatott. Pár hónap alatt mindössze azt sikerült elérnie, hogy még a legbutább Valencia drukker is könnyesre röhögné magát, ha a csapata mezében fényképeztetné magát. Játéka egyelőre minden téren lassúnak tűnik és nem pusztán az élcsapatok játékosaihoz képest, hanem a komplett mezőnyt figyelembe véve is. Ha nem tud felgyorsulni, akkor nagyon nem érdemes berendezkednie Spanyolországban és az sem valószínű, hogy komoly angol vagy olasz ajánlatokkal bombáznák egy ekkora felsülés után. Nagyon hasonló a helyzete Sneijdernek is. Világ életben tudták róla, hogy jó játékos és világsztár válhat belőle. Egyelőre még messze van tőle. Játéka annyiban jobb honfitársánál, hogy valamivel lendületesebben szalad, és minőségben jobbnak tűnik, mint a La Liga középcsapatainak irányítói. Védekezni nem szeret, de ez nem is lenne elvárás, ha legalább olyan játékintelligenciáról tanúskodna, mint a vén Pires, vagy olyan gyorsan és pontosan osztaná ki gólpasszait, mint Cazorla.

Második éve játszik Spanyolországban, de nem nagyon emlékezünk olyan megmozdulására, ami miatt büszke lehetne a hátára írt tízesre. Sneijder jövője még nem tiszta, hasznosabb tagja lehet a csapatnak, mint az eddig felsorolt játékosok akármelyike, azonban az idei Real Madrid mindenképpen az ő nevével fémjelzett csapatként íródik a futball történelemkönyvébe. Egyáltalán nem mindegy, hogy annyira esélytelenül szenved vereségeket, mint eddig tette, vagy megbocsátható kudarcokkal múlatja az évet. Az igazi vesztesek azonban nem az idősebb, vagy a sztárként érkező játékosok lehetnek, hanem a két argentin fiatal. Amilyen megtisztelő volt viselni a fehér mezt a bajnoki sikerek idején, annyira nehéz ez, a buktatókkal kikövezett úton. Gago és Higuaín ígéretként érkeztek, a Real Madrid jövőjeként lettek bemutatva… és nem tudjuk hova tudnának menni, amennyiben elsöpörné őket az eredménytelen és csúnya játékot követő hullám. Az ő számukra a legfontosabb, hogy a Real Madrid tisztességesen húzza ki a téli átigazolási időszakig, mert egy olyan világban nem lehet a fiatalság és tapasztalatlanság mögé bújni, ahol Maták, Diego Capelek és Agüerok diktálják a tempót hétről-hétre. Ráadásul a Getaféből csak nagyon ritkán lehet visszajönni. Ha a Real Madrid elbukik, akkor a játékosok számára sincs visszaút. (Real Madrid – Recreativo 2-1)

Sevilla – Valencia 2-1
Barcelona – Getafe 3-0
Villarreal – Valladolid 3-1
Mallorca – Málaga 1-2
Osasuna – Almería 0-1
Deportivo – Athletic 2-0
Numancia – Atlético 1-1
Racing – Espanyol 2-0
Sporting – Betis 2-2