A Lazio pöffeszkedik a táblázat tetején, mögöttük a Napoli és az Udinese, épphogy befér a Bl-kontingensbe az Inter, a Juventust még a Catania is megelőzi, nem úgy fest tehát a tabella a bajnokság első hónapja után, hogy az erőviszonyoknak megfelelően rendezkednének be a Serie A csapatai. Öt forduló után már sok minden látszik, például az, hogy Mourinho nemcsak bátor, de már-már vakmerő, Ranieri gyáva, Ancelotti dettó, csak neki meg lehet bocsátani, Spalletti elszánt, Prandelli megkönnyebbült, Edy Reja pedig olyan elégedett, mint egy frissen szoptatott és büfiztetett csecsemő. Őszintén szólva az ötödik forduló győztese az olasz élvonal, ahogy van, mert mindenkinek (incl. Inter) nagyon rossz lett volna, ha Mourinhóék megnyerik a milánói derbit. Nem így lett, hajtás után megmondjuk, miért.

A Milannak egészen egyszerűen sokkal jobban kellett ez a győzelem, mint amennyire az Internek fájt a vereség. Mivel a két csapat kezdőjében nincs jelentős erőkülönbség, így várható volt, hogy a Milan akarata fog érvényesülni, és az első félidőben rá is másztak az Interre, amely csak néhány előrevagdosott labdából tudott veszélyes támadást kialakítani. Ebből még persze nem következett Ancelottiék sikere, mert Patót lenyelte keresztbe Burdisso, Ronaldinho pedig még nem képes játékával eldönteni egy ilyen meccset – góljával viszont, úgy tűnik, már igen. A Milan játékának kulcsa a vezető gólig a Pirlo helyén tökéletesen játszó Seedorf volt (ez bizony rossz hír lehet a tetűlétrás olasz számára), aki nem rettent meg sem Vieirától, sem Cambiassótól. Az Inter ellenben az első komoly bajnokiján nagyon komoly leckét kapott arról, hogy mit lehet és mit nem a Serie A-ban. Olaszországban nem lehet két olyan szélsővel játszani, mint Quaresma és Mancini, mert elöl leradírozzák őket, hátra meg nem segítenek. Aztán nem lehet ekkora terhet pakolni egy mégoly tökéletes jobbhátvédre sem, mint amilyen Maicon, mert az azért túlzás, hogy tőle függjön, eljut-e a labda a csatárokhoz, vagy sem.
Az Inter ennek ellenére mégsem játszott alárendelt szerepet, mert a Milan védelmének megbolondításához azért nem kell világklasszisnak lenni, gólt azonban nem tudtak szerezni, sőt, Abbiatinak néhányszor ki kellett mozdulnia a kapujából, de nagyot egyszer sem kellett védenie a meccs alatt. Bezzeg Julio Cesarnak már az elején igyekeznie kellett villámgyorsan összeomlani, hogy odaérjen Ronaldinho lövésére, és egyébként is sokkal többet volt a labda az Inter tizenhatosának közelében. Aztán jött a gól (les volt, nincs kérdés), és szívesen írnánk, hogy megváltozott a játék, de sajnos nem megváltozott, hanem eltűnt.
A második félidő elején Mourinho még izgalmassá tehette volna a hajrát, hiszen azért az olaszoknál nem szokás a középhátvéd helyére centert cserélni, de Burdisso kiállítása nagyon rosszkor jött. A bíró enyhén végig a Milannak fújt, és bár döntő hibát nem követett el, azért érezni lehetett, hogy lejtett a pálya, Burdisso becsúszása ugyanis például azért nem talált labdát, mert Nicolas egy ügyetlen, szar hátvéd, nem azért, mert szét akarta szedni Kakát, így a kiállítást túlzásnak érezzük.
Az Inter ennek ellenére ment előre az egyenlítésért, de támadó középpályás nélkül, három befejező csatárral elöl fogalmunk sincs, mi volt Mourinho terve. Lehet, hogy csak annyi, hogy hibátlan erőnlétüket kihasználva bedarálják az utolsó tíz percre teljesen legatyásodó Milant, talán az, hogy csak belődözgetik a labdákat a tizenhatoson belülre, hogy egy lepattanóból egyenlítsenek. Mindenesetre egyik sem jött össze, kikaptak, és meg is érdemelték, egyszerűen azért, mert az utolsó perceket leszámítva képtelenek voltak nyomás alá helyezni a Milan kapuját. Így van az, hogy néha nem a jobb nyer.
Ancelottiról még egy gondolat. Sokan, így először mi is rohadt idegesek lettünk rá, amikor végrehajtotta a Pato-Flamini cserét, ezzel feladva a látszatát is, hogy szeretnének még egy gólt szerezni. Aztán már ma jutott eszünkbe, hogy a döntés ebben a helyzetben tökéletesen védhető volt. Egy biztos(abb) 1-0 szemben egy bizonytalan sokgólossal szemben, mindez annál a Milannal, ahol más sincs, csak baj. Az egész szezon sorsa múlhatott ezen a mérkőzésen – legalábbis a Rossoneri számára. Bár talán az Interisták sem vitatják, nekik sem tenne jót, ha túl korán lepattintanák a mezőnyt magukról. (Milan-Inter 1-0)

A Juventus lehetett volna a forduló nagy nyertese, ha ugyanis győzni talál a Marassiban (amit egyébként nem fognak sokan megtenni idén sem) a Sampdoria ellen, akkor megelőzte volna az Intert, és a Lazióval azonos ponttal állva a táblázat élére kerülhetett volna. Nem az a baj, hogy nem sikerült, hanem az, hogy meg sem próbálták, és ezt kénytelenek vagyunk egyes egyedül Ranieri puding, nyúlbéla hozzáállásának tulajdonítani. A Sampdoriának vannak jó játékosai, nem is rossz csapat igazából, ennek ellenére nagyon nem jó, ha a torinóiak az ilyen meccsekkel azt kommunikálják a többi csapat felé, hogy igazából nekik pont fasza az az elborzasztó 0-0, ami végül a meccsből kerekedett. Félelmetes eddig sem volt a Juve, szombat este viszont kifejezetten szánalmasnak tűnt, ahogy teljesen esélytelenül tusakodott ellenfelével, mindezt úgy, hogy közben simán megnyerhette volna a meccset, ha csak egy kicsit bátrabb. De nem, Nedved játssza csak végig a meccseket 36 évesen, Camoranesit pedig akkor se cseréljük le, ha valami olyan fogalmatlanul játszik, hogy az páratlan (kedden BL-meccs is lesz), és még véletlenül se vállaljunk egy leheletnyi kockázatot sem. A Juventus nem érdemelt győzelmet, ami nem lenne baj, ha az első forduló óta láthattuk volna legalább közepesen játszani, de a Fiorentina elleni nyitómeccsen látottakat teljesen hiába várjuk azóta is. (Sampdoria-Juventus 0-0)

A Roma már ott tart, hogy a gyíkfingokat oktatja, ami jó jel a jövőre nézve. Spallettiéknek nem is szabad, hogy gondot okozzon az Atalanta, mely talmi magasságokban sem több, mint egy darab Doni, meg némi cafrang. Ehhez mérten a Roma – különösen visszatérő játékosaival – egészen kerek kis estét rittyentett, ennél több játékot jelenleg még nem várhatunk el tőlük, pedig még mindig nincsenek 50 százalékon sem. Vucinic azért belekezdett, nem meglepetés, hogy a Panucci góljával szerzett előnyt duplázta meg, majd az elsőszámú gólfelelős hátvéd kis híján hátul is összehozott egy gólt, de a Roma győzelmét igazából nem fenyegette veszély. Nincs még szó arról, hogy Spallettiékkel minden rendben lenne (a lecserélt Vucinic pl helyből nem fogadta el edzője kezét), de valami már mocorog, és még van két fordulójuk, hogy kitalálják, hogy akarják megverni az Intert az Olimpicóban. (Roma-Atalanta 2-0)

A Fiorentina is döcög ám, és nem csak idegenben. Most is győztek, most is Gilardino talált be, meggyőzőek azonban most sem voltak, a Genoa egy kicsit jobban koncentrálva simán elhozhatott volna egy pontot Firenzéből. Nem hozott, mert a lilák kapujában Frey áll, a francia kapus megint nem adta alább néhány komoly bravúrnál, más kérdés, hogy mind ő, mind Prandelli ellenne ezek nélkül. Nehéz napok jönnek, de most kell lendületet vennie a Fiorentinának, mert jön a hazai BL-bemutatkozás, aztán meg egy újabb lepényt kell csak lecsapni, és már szép is az élet. Egyelőre a táblázat alsóházában ugyanis nem annyira. (Fiorentina-Genoa 1-0)

A Lazio lemásolta az Inter torinói meccsét: 1-3, szinte ugyanolyan körülmények között, csak most két játékost is kiállítottak a hazaiaktól (igaz, akkorra már simán vezettek a rómaiak). Zarate úgy él a Serie A-ban, hogy csak na, második gólja például kifejezetten formásra sikeredett, és hat találatával vezet a góllövőlistán, méghozzá csapattársa, a négygólos Pandev előtt. A Laziót láttuk már idén nagyon csúnyán kikapni is (ráadásul első fajsúlyos ellenfele otthonában), így eltekintenénk attól, hogy pajzsra emeljük őket máris, de a táblázat első helye, és legtöbb rúgott gólja mindenképpen megér egy biccentést. (Torino-Lazio 1-3)
A második helyen a Napoli áll, az ő eredményük azért is biztatóbb, mint a rómaiaké, mert már rangadókat is letudtak, ráadásul veretlenül. Most a Bologna koporsójába pofoztak be még egy szöget a lefújás előtti percekben, mikor a frissen igazolt Denis cselekedte meg, amiért hozták: felment, befejelte. (Bologna-Napoli 0-1)
Jó kis meccset játszottak a kis- és középzebrák, a dobogó harmadik fokára felkapaszkodó Udinese úgy tűnt, fél óra után el is döntötte a meccset, de a Siena visszakapaszkodott, és adódott helyzete az egyenlítéshez is, de több gól már nem született, mivel Pepe kihagyta az év helyzetét, és Maccarone sem járt sikerrel. Quagliarellának meg mázlija van, hogy Curci kivédte a lövését, mert magyarázkodhatott volna  a sportszerűtlenségért jó sokáig. (Udinese-Siena 2-1)

A Reggina már nem is próbálkozik, velük ráérünk majd valamikor márciusban elkezdeni foglalkozni, amikor megindítják a nagy menetelésüket a bent maradásért. Egyelőre agyba-főbe szopatja őket a mezőny, most éppen a Palermo, mely ismét Miccoli góljával tudta a Barberában tartani a pontokat. Egyik csapatból sem lesz idén semmi. (Palermo-Reggina 1-0)
Nagyjából ugyanez mondható el a Cagliariról is, ők most éppen a Leccét segítették hozzá még néhány hét reménykedéshez. A hazaiak eddig egészen szorgosan gyűjtögetik a pontokat, de már látszik, hogy nagyjából merre lesz a helyük a tabellán. Mondjuk ha ennyi mindenkiben kiesőt látunk, akkor ki marad bent? (Lecce-Cagliari 2-0)
A Catania szépen, suttyomban felosont az élmezőnybe, és remek sorsolását kihasználva soha nem látott magasságokban feszít. A Chievo legyőzése nem ment olyan könnyen, de az otthoni 1-0-ák specialistája (a Juve elrontotta a sormintát) behúzta a meccset. (Catania-Chievo 1-0)