A klubok és a nemzeti szövetségek között igen komoly problémák feszülnek, ez senki előtt sem titok. Ha van az évnek slágertémája, akkor az a összehangolt versenynaptár hiánya, erről diskuráltunk télen az ANK idején, az olimpiai selejtezők kapcsán is hallani lehetett róla, a Játékok előtt kiélesedő konfliktus pedig több válogatott felkészülését a bizonytalanság felé sodorta. Sőt, ősszel újra a nemzeti csapatok meccsdömpingjével kell kalkulálni, meg persze akadékoskodó, húzódozó, jogaikat hajtogató klubokkal. A múlthéten elsimuló Messi-ügy lehetett volna az ideiglenes zárszó, a FIFA állásfoglalása a kényszermegoldás-jelleget leszámítva végállomásnak tűnt ebben a rétestésztaként nyújtózó vitában. Erre jött a Sportdöntőbíróság (CAS) és csúnyán belepakolt a vödörbe.

Persze nem az említett testületet kell felelőssé tenni az egyesületek és válogatottak érdekellentétéért, a kontinentális szövetségek, a klubok és a sportjog képviselői egyaránt felhordták a maguk sarát a pályára, miközben nyoma sincs egy olyan döntésnek, amely – ha máshogy nem, átmenetileg – elfogadható minden érintettnek. A CAS felelőssége abban áll, hogy egy tapintatlan, pocsékul időzített döntéssel rákontrázott Blatterékre és sikerült újra megnyitnia a frontot, mert ugye a cirkuszra mindig van igény. Csak az nem tűnt fel a bíráknak, hogy az olimpia már javában zajlik. Persze tekinthetjük ezt a kínlódást felvezetésnek is, legyen mit rágcsálni az első pozitív doppingmintáig, kizárt váltóig, elcsalt meccsig.

A CAS azzal, hogy igazat adott a Barca indítványának, gyönyörűen felbátorította a lehiggadni látszó, sorsukba beletörődő klubokat, hogy kavarjanak újra egyet-kettőt a vödör tartalmán. Elismerve az olimpiára játékost adó egyesületek félelmét – elvégre minden, a válogatottban összeszedett nyűg náluk csapódik le –, tény, néhány klubfőnök még annyi tiszteletet se mutat a Játékok intézménye iránt, mint egy szénné epózott gátfutó.  Két német klub, a Schalke és a Bréma, verte egy ideig az asztalt, aztán elfogadta, hogy Rafinha, Diego és Dusko Tosics olimpikonságra vágyódik. Benítez is lenyelte a békát Babel-ügyben, miután nélküle is gördülékenyen haladt a felkészülés. Barcelonában a kínosan késleltetett, felettébb fárasztó huzavona – és még inkább a nyomában érkező népharag – hatására belenyugodtak, hogy nem érdemes magukat nevetségesebbé tenni és nem piszkálták tovább Messit. Ellenben a Hertha és a Partizan, mint két roggyant pártvezér, bohócsipkában követeli játékosai kivonását. Álljanak ki magukért, rendben, de ne egy ilyen volumenű esemény idején akarjanak mártírt játszani, mert ez így kifejezetten szánalmas.

A szerbek meg csak szívnak, hiszen három játékosukra tart igényt a két klub: a berliniek Kacsart, a BL-selejtező harmadik körében érdekelt belgrádiak Fejsát és Zoran Tosicsot követelik vissza – miközben a herthás Solomon Okoronkwo és a szerb csapat harmadik partizanosa, Jovanovics hátvéd érdekes módon maradhatnak –, meg persze pénzügyi kompenzációt és garanciákat, ha ez nem lenne elég... Lassan eljutunk oda, hogy diktatúrákat idéző módszerekkel, mondjuk útlevél-visszatartással, oldják majd fel a problémát a felingerelt klubok.

A Partizan klubházában amúgyis plafonig ér a disznóság: nem valami meggyőző teljesítménnyel, de végül csak átevickéltek az azerieken – közben sérültjeik is akadnak és erre hivatkoznak –, ám a törökök pesti edzőmeccsét látva rútul maguk alá csináltak, sebaj, fogták a vödröt és két csoportmeccs közt a válogatott fejére borították. Messzebb van ez a korrektségtől, mint Karadzsics a felmentő ítélettől, tekintve, hogy a szerbek masszív csapatot küldtek Kínába és a főnökei gyengeségét számonkérő, lemondással fenyegető Djukics is éremesélyről beszélt. Ezek szerint nem mindenki osztotta a kapitány bizodalmát. Merthogy fontos a válogatott, de mégse.

A CAS precedense ugyan az olimpiára vonatkozik, de valójában a FIFA – és vele a nemzeti szövetségek és válogatottak – általános vereségét jelenti, az eddig halkan protestáló klubokat sikerült jól felbátorítani, a Blatterék által felemelni kívánt olimpiai focitornát pedig olyan jelentéktelenné tenni, amilyen talán még sose volt. A pénz forog, az árok meg csak mélyül, és a hajdan szép eszmék buknak bele sorban.

Végül, hogy a fociról is essen némi szó: a szerbeket, soraikban a három érintett spílerrel, eltiporták az elefántok (2-4), így aligha juthatnak tovább. Miközben a Partizan a főtábláért játszhat, talán már a hazatérőkkel együtt…

Nem kívánhatunk mást: rúgjanak a törökök nekik is ötöt. Meccsenként.