A végkövetkeztetés súlyos: a válogatottak képezik a futball csúcsát. Minden, játékosát nem elengedő klubvezető, válogatottságot indokolatlanul lemondó labdarúgó a gonosszal cimborál. Következik az olimpia és másról sem hallunk, csak arról, hogy melyik játékos útját állja aktuálisan a patás tulajdonos. Szemünk előtt a kép amint a megtört sportoló öltözőben ülve szomorkodik, miközben egy ordas öltönyös ember biztonságiak segítségével torlaszolja el a kivezető utat. A focista egyedül sírdogál egy darabig, majd felhívja országa szövetségét, később a sajtón keresztül üzen: tűrhetetlen igazságtalanság történik. A szurkoló természetesen háborog, hiszen nincs ennél nagyobb botrány. A FIFA intézkedik: a sportág – saját maga által alkotott - szabályaira mutogat. Milyen eseményekre, hány nappal az esemény előtt és pontosan kiket kell elengedni. Ha nem működik, akkor lesz új szabály. Kellemetlenség alig, hiszen az immáron Platini által vezetett UEFA is partner.

A szurkolói ítélet majdhogynem egyöntetű. Egyöntetűen negatív. A játékos azért van, hogy minket szórakoztasson. A válogatott azért van, hogy a legjobb játékosok képviseljék az országukat. Büszkeséggel töltse meg a rajongók szívét. Vagy pusztán szórakoztasson minden érdeklődőt. Pedig mindössze egy egyszerű munkajogi kérdésről van szó. Csak a sportolók esetében egy kicsit el vannak torzulva a gondolatok. A puszta tényállás olyan, mintha Messi a Shell Europe-nak dolgozna – határozottan szorgalmas és tehetséges – könyvelőként. Azonban hazája fontosságára hivatkozva rendszeresen lelépne, hogy könyveljen kicsit az argentin államnak is. Azért bármennyire is délen van, nem hülyék az állami emberek minden állami ember hülye Buenos Airesben sem, így nyílván a legjobb könyvelőket hívják majd ingyenmunkára. Messi biztosan köztük lesz.

A multinacionális vállalat ilyen helyzetben biztos nagyon boldog, hiszen büszkeséggel töltheti el, hogy egy alkalmazottja bekerült a legjobb argentin könyvelők közé. Azonban a kezdeti lelkesedés után, hamar világossá válik, hogy a kimaradó időre ugyanúgy ki kell fizetni a munkavállaló bérét. Sőt ha a távollét alatt becsúszik valami nagyobb betegség, amivel a hiányzás ideje exponenciálisan megnövekszik, akkor - különösen ilyen olajárak mellett - belegondolni sem merünk, mi történik, ha a felgyülemlett számlák terelik el a Shell figyelmét egy esetleges árcsökkentéstől. Most még csak egy könyvelőről beszélünk, de azért talán mindenki számára világos, hogy egy labdarúgó sérülési - így kidőlési - valószínűsége a végzett tevékenységből adódóan sokkal nagyobb. Mármint a könyvelőkénél.

Ráadásul általában nem az történik, hogy a szerencsétlen mozdulatot követően a híres focista - TB kártyával és vizitdíjjal felszerelkezve - húz egy sorszámot a baleseti sebészeten. Orvosszakértőket, szakértő orvosokat, specialistákat, luxuskórházakat és elit rehabilitációs klinikákat kell igénybe venni, amit a hazai szövetség képviselője főleg sajnálkozással, míg a klub általában pénzzel (biztosítási díjjal) honorál. Javaslom mindenkinek, hogy próbaképpen menjen be a főnökéhez és vezesse elő, hogy holnap nem tud dolgozni. Persze azt se felejtse el neki – mellet döngetve - megemlíteni, hogy ez majd úgy másfél havonta előfordul, s adott esetben két hétig is eltarthat. Az ajtóból visszafordulván még azt is hozzá lehet tenni, hogy bár most a hazáról van szó, de azért a fizetésedet felvennéd a távol töltött időre is.

A mai futball egyik szerencséje, hogy a FIFA és az UEFA ügyel az események párhuzamosságának elkerülésére, így viszonylag kevés a konfrontációs lehetőség. A profi jégkorong vagy a profi kosárlabda esetén ez már nincs teljesen így, s semmiképpen nem a klubok maradnak alul egy rájátszás vs. világbajnokság élet-halál mérkőzésen. A NOB mázlija például, hogy az NHL szünetel az olimpia alatt, de nem lehet kérdéses, hogy mindez inkább a jégkorongliga kegyelméből történik, mint az olimpiai bizottság ráhatásának köszönhetően. A futball másik szerencséje, hogy gyakorlatilag egyetlen szervezet rendez és bonyolít le minden nagyobb eseményt, bár a jövőre vonatkozóan sokat sejtet, hogy van csapat, amely számára néha fontosabb egy ázsiai hakni, mint maga a felkészülés.

A játékosok kérdése megint más, de roppant érdekes, hogy például senki sem emel szót azon jégkorongozók ellen, akik valaha kihagytak világbajnokságot, mert csapatukkal éppen Stanley kupáért harcoltak. Gyakorlatilag nem létező fogalom, ha valakinek a klubcsapata még áll (akár reménytelenül is), akkor elutazzon „holmi” világbajnokságra. Sem svédek, sem finnek, sem oroszok, sem csehek, de még a szlovákok sem szoktak. Van munkájuk, s emellett a válogatottban „maszekolhatnak”. Ha van kedvük, erejük és idejük. Ők valójában profik. Ettől függetlenül azért vannak a hazájuk képviseletéhez pozitívabban hozzáálló játékosok is. Például a kosárlabdázó Dirk Novitzki, aki addig sírt klubjánál, illetve annak tulajdonosánál, hogy akár még el is utazhat világbajnokságra, amennyiben nem éles a szituáció a klubcsapata számára. Szerepeltetésével a német kosárlabda szövetség választhat: vagy a saját egy éves működését finanszírozza, vagy a játékos - klubja által előírt - biztosítását fizeti.  A pénz nem a válogatottakkal és a játékosokkal van. Talán a foci jövőjét is erre kell keresni.