Pancho annak idején már jól beharangozta ezt a párharcot, és valljuk be, akkoriban nem sokan számítottunk rá, hogy az elődöntőben másodszor is összecsap a spanyol és az orosz válogatott – még kevésbé azután, hogy a spanyolok fecnikre szedték Hiddink fiait a csoport nyitómeccsén. A 4-1 óta viszont sok minden történt, így ha odáig nem is mennénk el, hogy Oroszországot egyértelmű esélyesnek kiáltsuk ki, nagyon meg lennénk lepve, ha ugyanazt – vagy akár csak hasonló – spanyol diadalmenetet látnánk az Eb két legszebb futballját játszó csapatának elődöntőjében.

Bár nem szeretnék az első összecsapásból kiindulni, egy gondolat erejéig azért visszakanyarodnánk, hiszen hiába sugall magabiztos, már-már megalázó mértékű spanyol győzelmet az eredmény, az igazság az, hogy a kapufát is eltaláló oroszok egyáltalán nem játszottak alárendelt szerepet, sőt, kicsit több szerencsével akár egy szép eredmény is kifuthatott volna a nyitómeccsből. Hogy nem így lett, az természetesen elsősorban a spanyoloknak köszönhető, akik remek csatárpárosuknak köszönhetően végül addig répázták ellenfelüket, míg az fel nem adta (Fabregas gólja egyébként akkora les volt, mint ide Hanoi).

Tehát lássuk, mi változott azóta, amiért nem szeretnénk a június 10-én lejátszott meccsből kiindulni. Először is az oroszok. Meg a spanyolok. Leegyszerűsítve ennyi.

Szóval itt van ez az Arsavin gyerek, aki után visszatérését követően nyálát csorgatva kapkod fél Európa (a Barca tűnik befutónak, muhaha!), ami nem véletlen: a vadlábú irányítóval ritmus, fantázia és sebesség költözött az orosz támadásokba, melyeknek bár egyébként sem voltak krónikusan híján, azért mindjárt másképp fest a történet az egész csapat számára, ha a pályán van Arsavin. Egyrészt ugye sokkal több helye van a helyzeteket bőkezűen pazarló, de azért kifejezetten ügyesnek mondható Pavljucsenkónak, hogy ne passzoljon, hanem a dicső orosz hagyományokat felidézve tüzeljen, míg ki nem fogy a tár (ennek egyelőre nem látjuk jelét). Másrészt Arsavin visszatérésével Szemaknak nem kell törődnie az olyan tért ölelő átadások kivitelezésével, melyek egyébként sem sajátjai, azon kívül a két szélső is könnyebben indul meg, ha van, aki leossza nekik a labdát, és ezzel meg is érkeztünk a harmadik orosz változáshoz. Ez pedig nem más, mint az a magabiztosság, melyet újfent kénytelenek vagyunk az irányító visszatérésének tulajdonítani.

Az orosz válogatott ugyanis a hollandok lemészárlása után jogosan duzzad a Hiddink-féle tudd és tedd mentalitásból táplálkozó önbizalomtól, hiszen a csoportból való továbbjutás kiharcolása óta folyamatosan javul a játéka, ha pedig tudnak még a Van Bastenék ellen bemutatottnál is jobban játszani, akkor itt bizony nem bikaviadal lesz, hanem egyszerű eszközökkel operáló vágóhídi előadás, temérdek spanyol vérrel. Oroszország nem csak a semleges szurkolók szimpátiáját vívta ki, de az egycsatáros célfocitól megcsömörlött szurkeszek nagy része is rágerjedt a középpályát rövid, látványos passzokkal átjátszó vörös hadsereg szemet gyönyörködtető játékára, ezért az első fordulóban látott áldozati bárány szerepet csak a mi tátott szánktól kísérve tudunk elképzelni.

Spanyolország nem tévesztett lépést, még mielőtt bárki azt gondolná, hogy az olaszok elleni szenvedés az ő gyengeségük eredménye volt. A Squadra Azzura ha mást nem is tudott felvillantani ezen az Eb-n, azért ismét megmutatta, hogy zsigerből képes kifingatni bármilyen ellenfél játékát, legyenek maguk bármilyen fogalmatlanok, és legyen az ellenfél akármilyen erősségű. A rontást tehát elűzték a fejük fölül Aragonés tanítványai, most már csak vissza kellene találniuk ahhoz a szélvészgyors, pár passzból felépülő gólhelyzetekre alapozó támadójátékhoz, mely a nyitómeccs óta egyre kevésbé a sajátjuk. Svédország ellen nem is ment olyan gördülékenyen, a görögök ellen jött az idióta pihentetés (őszintén szólva azt vártuk, hogy az olaszok ellen csúnyán visszaüt… még annál is csúnyábban, mint láttuk), mostanra pedig már nem is vagyunk benne olyan nagyon biztosak, hogy a nyitómeccsen látott önmagát keresgélő Villa és a kapitánnyal kimondottan rossz viszonyt ápoló Torres az Eb legerősebb csatársorát alkotnák. Szó se róla, meggyőzhetők vagyunk, és el is várjuk a spanyoloktól, hogy ha 1964 óta Európa trónjára vágynak, akkor hozzák, amit tudnak.

A barcelonai középpályások valamiért szintén Aragonés bögyében vannak, hiszen Olaszország ellen már másodszor kapta le őket egyszerre, pedig egyikük sem játszott megközelítőleg sem olyan szarul, mint a helyükre beálló Fabregas és Cazorla. Márpedig a középpályán kiharcolt fölény kulcsfontosságú lehet, és minden bizonnyal több eredményt is hozna, mint az olaszok ellen, ahol hiába járatták a labdát a Buffon kapuja elé ásott, krokodilokkal, szögesdróttal, taposóaknákkal és parkoló-ellenőrökkel zsúfolt árok előtt, az ég adta világon semmire nem mentek vele. Az oroszok játéka azonban egészen más, és furcsamód ez kínál esélyt a spanyoloknak is, hogy visszataláljanak a saját játékukhoz. Ha így lesz, izgalmas, színvonalas, igazi közönségfocit látunk majd, még egy portugál-angolhoz fogható klasszikus kibontakozását sem tartjuk elképzelhetetlennek. Azt meg kár is ragoznunk, hogy mennyire szeretnénk, ha így lenne.

Külön jó, hogy majdnem a legerősebb összeállításában lép pályára mindkét csapat, a majdnemet az orosz középhátvéd, Kologyin jelenti, aki ha bár a posztján hajlamos néha hibázni, de egy tarack van a lábába építve, amivel ha éppen úgy hozza az élet, negyvenről is bátran elereszti, ráadásul ritkán veszélytelenül. Helyén Berezuckij pályára lépése esélyes.  A spanyoloknál nincs majdnem, Aragonés ezt a felállást tartja a legerősebbnek, és valószínűleg igaza is van.

Kulcsfontosságú lesz az orosz jobboldal (hehe, van ilyen, bizony!), ami ugye a spanyol balnak felel meg, és az a Capdevila védekezik ott, akire ma rászakad az ég, ha Hiddink is úgy akarja. A védekezés egyik csapatnak sem sajátja annyira, inkább a labdatartásra épülő domináns középpályás viselkedést vallják magukénak, ebből pedig egyenesen következik, hogy rohadt jó kis meccset fogunk látni. Tippelni nem szeretnénk, mert félünk, hogy félrevisz minket az oroszok játékának hatására bennünk felriadt egykori úttörő, de nagyon csalódottak lennénk, ha próféciánk ellenére feledhető mezőnyjátékkal untatnának minket a felek.

Nem fognak. Hajrá ruszkik. Bocs.