Ha egy dolgot vihetnénk magunkkal egy lakatlan szigetre, az minden bizonnyal Fatih Terim lenne. Ebből a megközelítésből már nem teljesen esélytelenek a törökök, mert bár Tuncay Sanli, Arda Turan, Volkan Demirel és Emre Asik eltiltott, Nihat, Emre Gungor, Servet és Emre Belozoglu pedig sérült (amúgy egy ilyen listát a Bréma szezonja után zsebből kirázunk), a török MVP él és virul, sőt, talán most kezdi elemében érezni magát. Azt mondom, hiába elrettentő a hiányzók névsora, ha egyszer Fatih Terim ül a padon, aki képes lehet az ordas hendikeppet is a maguk javára fordítani. Addig magyarázni, csűrni-csavarni a szót, lelkesítő szózatokat intézni, míg végül a Galatasaray UEFA kupát nyer tizenegy bezsongott kerengő dervis fut ki az gyaur kutyák vérét áhítva, avagy szegény ember kézzel nőz.

A 2008-as EB török csapatának megítélését ezen meccstől tesszük függővé. Egyszerűen annál fogva, hogy azért nem mindenki (például az NST) van annyira elájulva a törökök last-minute ajánlataitól, mint az esetleg ildomos lenne. Nem arról volt szó ugyanis, hogy a törökök aztán megalkuvás nélkül, foguk között jatagánt majszolva, rendületlen hittel küzdöttek volna meg a szerencséjükért továbbjutásért. Teljesítményüket nem becsmérelve, de objektíven állapítsuk meg: gigantikus mák kellett ehhez. Itt a lehetőség, hogy a Most mutasd meg c. népi játék szellemében csúfosan rámtromfolva bebizonyítsák, ér ez a csapat annyit, mint a 2002-es VB elődöntőjéig jutott gárda.

Sportpolitikai vizeken hánykolódva azért megjegyeznénk, hogy volt egy csapat, melynek estében az UEFA illetékesei a négy sérült és két eltiltott játékosra való hivatkozással megengedték, hogy bizonyos Jens Todt csatlakozzon a kerethez, közvetlenül a ’96-os EB döntő küszöbén…

Ilyesmiről most szó sincs - egyik értelemben sem.

Amíg a törököknél az a kérdés, hogy felfedezünk-e egy új Chilavertet Tolga Zengin személyében, addig a túloldalon egyedül Frings játéka bizonytalan egy repedt borda miatt, de ha ő nem is tudja vállalni a játékot, Rolfes szemrebbenés nélkül bevethető a helyén. A formáció már inkább kérdéses, hiszen ezt a német válogatottat láttuk már 4-3-3, 4-4-2 és 4-5-1 szisztémában is játszani, amit általában ugye az ellenfél személye határoz meg. A kispadra visszatérő Jogi Löw számára nem ismeretlen a török futball, azt gondolja az ember (bár meglehet, téved), hogy a Fenerbahce-Adanaspor időszak óta is fordít figyelmet a hátrahagyott bajnokságra, játékosokra, nem beszélve arról, hogy a Bundesliga is hemzseg a törököktől, mást ne mondjunk, Hakan Balta és Hamit Altintop például originál német születés (Berlin&Gelsenkirchen).

Löw kedvenc szisztémája a 4-4-2, valószínűleg most is erre fog szavazni, az ehhez társuló általunk elképzelt felállás pedig a Lehmann – Friedrich, Mertesacker, Metzelder, Lahm – Schwiensteiger, Ballack, Frings, Hitzlsperger – Podolski, Klose lenne, de Löwöt ismerve, aki nem kimondottan ragaszkodik a győztes csapaton ne változtass elvhez, és rendre bátran variálja mind a hadrendet, mind a személyi összetételt, az sem lenne meglepetés, ha az eddig petyhüdt Gomezt felspannolná a kezdőbe, vagy Fritz játszana Friedrich helyett, ad abszurdum betolná Trochowskit. 

Minden egyéb ködösítés ellenére azért az várható, hogy a törökök – az ezen az EB-n hál Istennek semennyire sem működő – egy csatáros bunkerezés mellett döntenek majd, sakálok lakmározzanak árváink csontjain, ha nem így lesz. Éppen ezért egy támadóbb szellemű Nationalelf is elképzelhető lenne, de felesleges rögtön a startvonalnál hősködni. Leginkább azért, amit már az EB előtt is mondogattunk a csapattal kapcsolatban, ez pedig a félelmetes tűzerő. A négy középpályás+Lahm+Trochowski, és akkor még nem beszéltünk Podolskiról, aki olyan lövést eresztett meg a portugálok ellen, hogy Michel Tarnattal versenyben szaggattunk a hajunk, hogy nem ment be. A jó Lukas ügyében amúgy is sárosak vagyunk, mert vele kapcsolatban nem tulajdonítottunk kellő jelentőséget egy jól ismert jelenségnek.

Ha azt mondjuk, hogy Fatih Terimet a drezdai ötös számú vágóhídra is ollézva követnék játékosai, úgy ez Jogi Löwre is igaz. Hogy jön ez ide?

Völlerrel kezdődött az új időszámítás a német fociban, ami a hardcore autokrata irányzatnak számító Herberger, Helmut Schön, Beckenbauer, Vogts vonal után kellemes felüdülésnek számított mind a nézők, mind a játékosok számára. Nem mondjuk, hogy Löw rendszeres bratyipartikat tart, de egész más viszony köti játékosaihoz, mint az korábban megszokott volt, és ez Podolski esetében különösen igaz, hiszen végig kitartott mellette.

A bizalom fontossága már a Bayernben is szembeötlő volt. A bajnokságban, ahol egyértelmű csereemberként jött csak számításba és mást sem hallott, mint Ribéry, meg Luca, Luca és Ribéry, képtelen volt azt a teljesítményt nyújtani, ami elvárható lenne, egyszerűen vannak olyan játékosok, akik a tartalék szerepéből kilépve, csereként semmit sem tudnak hozzátenni a játékhoz. Lukas területe az UEFA kupa volt, ahol szinte biztos kezdőként léphetett pályára – rögtön más teljesítménymutatókkal kezdett dolgozni, a jelenség csúcsa pedig természetesen a válogatott, ahol majd szétveti az önbizalom, de a szezont szintén árnyékban töltő Klose is rendre táltosabb itt, avagy a közhiedelemmel ellentétben német játékosnak is van lelke. Az ágyúfelsorolásból ugyan kimaradt a klasszikus középcsatár, de a kényszerből középső védőt játszó Balta mellől könnyen főszereplő lehet.

Ha már belementünk a pszico-izébe, ilyen galamblelkű tankhadosztályt még nem látott a történelem. Podolski, Enke, Lahm és Hitzlsperger egyenesen a napköziből csatlakozott a kerethez, a szabálytalanságoktól szinte irtózó Metzelder kamaszként klarinéton játszva vidította fel a nyugdíjasklubok lakóit, Mertesacker pedig a civil szféra oszlopos tagjaként hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozott. Borowski kis híján banktisztviselő lett, Kevin Kurányi pedig időről időre elenged egy dörgedelmet, mely szerint a profi játékosoknak nincs elég idejük, hogy a családjukkal törődjenek. A sztereotípiák ellenségei tovább is olvashatnak itt. 

Mit mondhatnánk zárásként? Az ilyen posztok általában esélylatolgatás címszó alatt íródnak, de most a törökök igencsak kihúzták a talajt a lábunk alól, így ilyesmiről nehezen beszélhetünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lenne sanszuk továbbmenni, de egy ilyen jóslat meglehetősen álságos, és mint olyan, vállalhatatlan lenne, a német győzelem bemondása pedig elég alacsony élvezeti értékkel bír. Azért megtesszük, hiszen nem tudunk mást elképzelni, és akár a spanyol, akár az orosz jön a döntőben, parádés leosztásnak ígérkezik.