Az olasz válogatott az ég adta világon senkinek nem fog hiányozni, még nekünk sem, akik egyébként feltétel nélkül szurkolunk nekik. Egy olyan drukkert, aki még akkor is kiáll a csapata mellett, amikor az nemhogy rászolgál a szimpátiára, de tűzzel-vassal tesz meg mindent, hogy az összes Olaszországról szóló sztereotípiát érvek százával támogassa meg, azonban mindenki másnál inkább megillet a jog, hogy zsémbeskedjen, kritizáljon, adott esetben utálkozzon is egy sort. Hajtás után megkíséreljük megmagyarázni a magyarázhatatlant, és megvédeni a védhetetlent.
Az olasz válogatottért szorítók számára ez az Eb egy rémálom volt. Kezdve a hollandok elleni megalázó vereséggel, mely során – legyen ez bármilyen hihetetlen, statisztikák bizonyítják, hogy – az olaszoknak ugyanannyi helyzetük volt, mint ellenfelüknek, csak az Eb kudarc elsőszámú felelőse (Donadoniról később), Luca Toni képtelen volt élni a lehetőségeivel. A Bayern csatárának nem csak annyi a bűne, hogy kerékkötőként hátráltatta csapatát, hanem edzőjével egyetemben egy, az olasz válogatottra egyáltalán nem jellemző, tőle tökéletesen idegen játékot kezdett erőltetni.
Az olaszoknak egészen egyszerűen semmiféle támadójátékuk nem volt. Rettenetes volt látni, hogy az esélytelen kiscsapatoktól ellopott taktikát erőltetve a tizenhatoson belül rendszerint két védő szorításában őrlődő, az összjátékban tökéletesen hasznavehetetlen gólem fejére ívelgetett labdák jelentették a világbajnoki címvédő támadásainak velejét. Vagy Olaszország valóban esélytelen kiscsapat volt, amely továbbvánszorgott a csoportjából, mert világklasszis kapusa sorsdöntő pillanatban megfogott egy büntetőt? Ha a spanyolok elleni negyeddöntőt nézzük, a válasz egyértelműen igen!
Mert amit Olaszország művelt tegnap este, az nem volt több, mint amit mondjuk egy idáig ordas mázlival eljutó Románia művelt volna. A csapat játéka ugyanis nem arról szólt, hogy bármit is kezdjen a labdával az ellenfél tizenhatosán belül, hanem arról, hogy kilenc emberrel megszállták a saját térfelüket, és kinyírták ellenfelük játékát, így adva értelmet Donadoni mérkőzés előtti nyilatkozatának, miszerint "a saját erősségeinkre akarunk építeni." De valóban ez Olaszország egyetlen erőssége? Ez volna az, amiért olyan sokan szeretjük az olasz focit? Valóban ez volt az egyetlen lehetséges út annak elkerülésére, hogy a spanyol válogatott úgy keresztülrohanjon rajtuk, ahogy az igencsak valószínűnek tűnt a két csapat korábban látott meccseiből kiindulva?
És a válasz sajnos megint csak igen. Talán emlékeznek még rá sokan, hogy az NST szerzői egymásra licitálva berzenkedtek a Glasgow Rangers UEFA-menetelését látva, és ellentmondást nem tűrően gyalázták a porba Walter Smith-t, amiért csapata metsző kegyetlenséggel pusztította a nézőket a képernyők elől. Ez az olasz válogatott semmiben nem különbözött a Glasgow Rangerstől, pontosan annyira volt képes, mint a skót csapat az UEFA-kupában: sajátja nem lévén, minden energiáját az ellenfél játékának kinyírására összpontosíthatta – és ahogy tegnap is láthattuk, ezt kis híján újra eredményesen tette. Mert hogy múlhatott volna ennél kevesebben, hogy Olaszország elődöntőbe jusson? Ja, igen, úgy, hogy az idén már kétszer is fontos büntetőt hibázó De Rossit nem engedi lőni Donadoni, miközben a pályán van Del Piero.
A védelem, amúgy olaszosan, igazából az első mérkőzés után (amikor is Donadoni rohadt okosan kihagyta Grossót) nem teljesített rosszul, Zambrotta is valamelyest magára talált a jobbszélen, középen pedig Chiellini – akivel kapcsolatban meg kell követnünk sokakat, hiszen mi nem tartottuk olyan sokra, mint amit az Eb-n csapata legjobbjaként teljesített – remekül játszott, tegnap mindjárt az egész mezőny legjobbja volt, míg Panuccival kapcsolatban még hagyján, hogy már nem ő a jövő, de hogy a jelen sem feltétlenül, azt számos hibájával jelezte. A védekezésre koncentráló játékba azonban belefért hátul néhány hiba, hiszen a nagy létszámú középpályás védőknek köszönhetően mindig érkezett valaki, aki segített, ennek azonban napnál világosabb következménye volt az erőtlen, gyakorlatilag nem is létező támadójáték elképesztően silány volta.
Mert az olasz középpálya Pirlo nélkül egy kalap szart ér, és ezt a megállapítást még akkor is tartjuk, ha Pirlo az első két meccsén pont olyan gyalázatos teljesítményt nyújtott, mint szezonja jelentős részében a Milanban. Franciaország ellen már jöttek azok az ütempasszok, amik miatt az olasz válogatott sikeres tudott lenni két éve, Spanyolország ellen azonban nem játszhatott, erre Donadoni fogta magát, és telefosott gatyáját az égre lobogtatva kihagyta azt a Camoranesit a kezdőjéből, aki valamelyest talán pótolhatta volna Pirlót. Ehhez rögtön tegyük hozzá, hogy a dél-amerikai importszélső középen általában a felét sem hozza, mint amit a vonal mellett, főleg Senna szorításában, ez azonban nem változtat azon, hogy az ő beállásáig az olaszoknak helyzetük sem igen akadt.
De Rossira nem lehet panasz, az viszont újfent az olasz válogatott (és persze a Serie A) kritikája, hogy Ambrosini pótolhatatlannak tűnik, pedig pályája csúcsán sem volt egy kimondott világklasszis, Gattuso hiányával csak jól jártak, és ez még akkor is igaz, ha Aquilani szinte láthatatlan volt – szerintünk megbuherálta valahogy a lépésmérőjét. Ettől a középpályától egész egyszerűen elvárhatatlan volt, hogy akár csak egy percre beszorítson bárkit is, vagy fölényt harcoljon ki a középpályán, ez pedig nem a játékosok hibája, hanem az edzőjüké.
Donadoni valóban kényszerpályán mozgott, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne felelős az olaszok csúfos bukásáért – mert ne tagadjuk, ez az Eb bizony nem több egy óriási pofonnál, mely talán még idejében jött. A rosszul összeválogatott keret egyből meg is adta az alaphangot, hiszen mindenféle előrelátás nélkülözött Donadoni részéről a ki tudja mi a francnak kirángatott hat csatár, ha egyszer tudta, hogy Toni helye megkérdőjelezhetetlen (számára). Borriello semmit, Quagliarella szinte semmit, Del Piero pedig keveset – igaz, azt elég rosszul – játszott, miközben Pirlo kiesésével nem maradt bevethető támadó középpályása, és ezáltal esélye a normális játékra. Ha másnak nem, az ilyen esetekre gondolva biztonsági tartaléknak elvihette volna a firenzei Montolivót, vagy a rutinos, de remek szezont produkáló bergamói Donit, vagy a pármai különítmény (Cigarini, Dessena, Gasbaroni, Morfeo) bármelyik tagját.
Perrotta feladata a Romában az ellenfél térfelén történő labdaszerzések kivitelezése, így az ő pályára küldése is hatalmas baklövés, hiszen az olasz válogatott taktikájában szemlátomást nem szerepelt, hogy a labdát az ellenfél térfelére viszi, ne adj’ Isten ott is tartja. A Donadoni által kezdeményezett 4-4-1-1 pont annyira volt elég, amennyit láttunk tőle, aztán Camoranesi pályára küldésével valamelyest javult a helyzet, de ha Chiellini nem élete játékát nyújtja tegnap, az olasz válogatottat kitömik a spanyolok, mint Xántus János az elejtett kafferbivalyt. Donadoni megcsinálta a kötelezőt, megtett mindent, amit a könyvekben olvasott: két különböző típusú csatárával próbált helyzetbe kerülni, a szélen felfutó hátvédeknek középre tömörülő középpályával próbált helyet csinálni, és az olasz hagyományoknak megfelelően játéka alapjának a fedezetsor labdaszerzéseit szánta. Csak hiányoztak belőle a Lippire jellemző zseniális húzások, azok a megérzések, melyek a mostaninál nem sokkal erősebb olasz válogatottat Vb-döntőbe vezették.
Fáj, de meg kell értenünk: ettől a csapattól ennyire futotta, tulajdonképpen szép (a tegnapi meccsel kapcsolatban a jelző furcsának hathat és az is) eredmény az is, hogy sikerült egészen a büntetőkig nyirbálni a spanyolok játékát, ahol aztán beteljesült minden futballszerető szurkoló vágya, és kiesett Olaszország. (Magával a tizenegyes-párbajjal nem szeretnénk foglalkozni, egy meglátásunk van csak: csak a képességeiben tökéletesen bízó, magabiztos játékosok merik megemelni a büntetőt, amit valahogy úgy kell elvégezni, ahogy azt Camoranesi tette. A többi csak azon múlik, hogy a Casillas, vagy Buffon szintű világklasszisok eltalálják-e az irányt. Most a spanyol többször találta el, ennyi döntött és kész.)
Donadoninak mennie kell, és a játékosok egy részétől is meg kell válnia a helyét átvevő kapitánynak. Panucci, Materazzi, Gattuso és Ambrosini mellett még a Vb előtt magától fog távozni Cannavaro így szinte az egész Il muro di Berlinónak búcsút lehet inteni. A De Rossi, Aquilani, Pirlo tengelyben azonban még mindig nagyon sok van, melléjük kell majd megtalálni a megfelelő játékosokat, akik újra olyan magasságokba emelhetik az olasz focit, ahol megérdemelt helye van, hiszen a rengeteg fanyalgó mind csak azt felejti el, hogy egyszerre ésszel és szenvedéllyel játszani a Squadra Azzura tud csak igazából. Még akkor is, ha pont ez a két dolog hiányzott belőlük az Eb-n.
Az utolsó 100 komment: