Persze, lehet puffogni, hogy mi a büdös francot keresnek a horvátok meg a törökök egy Eb-negyeddöntőben, csak tök felesleges. Mert hát nem az számít, hogy a horvátok játékát fáj nézni, vagy az, hogy a törökök általában 70 perc semmittevés után kezdenek el játszani, hanem az, hogy az egyik a (tegnap megcsodált) németeket utasította maga mögé a csoportjában, a másik pedig szívszélhűdéses meccsen ütötte ki a cseheket és jutott végül megérdemelten tovább. Horvátország-Törökország negyeddöntőre készülünk tehát, mely természetesen azt is jelenti, hogy a kettő közül az egyik ott lesz az elődöntőben is. Ez pedig Törökország lesz.

Horvátország százszázalékos mutatója csalóka, ugyanakkor megsüvegelendő is. Legyőzték a németeket, nem kegyelmeztek az Eb legszerényebb képességű csapatainak, a lengyelnek és az osztráknak sem, bár a fenti három meccs közül egyedül a németek ellen játszottak jól. Pont, amikor kellett.
Pletikosa nem egy világsztár, de egy közepes átlagot bármikor képes hozni, előtte a marcona Robert Kovac és a piros lapokra rezisztens Simunic fejel szét bármit, ami a tizenhatos légterébe merészkedik, legyen az beadás, óvatlan csatár, vagy bármilyen Ausztriában őshonos réti susulyka. Pranjic a bal oldalon az Eb egyik kellemes meglepetése, a másik szélen pedig Corluka durva, mint egy Sepultura-intro, de a feladatát megoldja.
Előttük Niko Kovac szűr, a két szélen Rakitic (egy klasszissal jobb választás, mint az első két meccsen a balszélen szereplő Knezevic, illetve kettővel a fingfogáson kívül semmit nem mutató Kranjcarnál) és Srna kiválóan teszi a dolgát, előbbi kicsit visszavontabban, utóbbi kicsit feljebb tolva, de ne legyen kétségünk, hogy egyikük megy a levesbe abban a pillanatban, amikor gólt szerez Horvátország – hacsak nem az egyik csatárát kapja majd le egyenesen Bilic.
A többi viszont már problémás… Ott van ez a rohadt nagy sztár, Modric, akiről számunkra eddig még csak annyit derült ki, hogy horvát, és hogy valamivel megtévesztette a Tottenham vezetőségét, mert sokat eddig még a csapata játékához nem tett hozzá. Olic még rendben van, legalább fut, ütközik, kapar, nem úgy, mint a fent említett Kranjcar (a horvát vezérszurkoló az Eb kamujának nevezte), vagy Petric. Klasnicot kedveljük, úgyhogy őt nem bántjuk, de ő sem egy Eb-győztes matéria, lássuk be.



Ezzel szemben a törökök nemhogy a csoportot nem nyerték meg, de  6 perccel a csoportmeccsek vége előtt még kiesésre álltak, ekkor azonban megmutatta magát (de még hogy!) a török vendégmunkások által eredményesen hazaplántált németes küzdőszellem, és csodálatos hajrát produkálva a negyeddöntőbe toszták magukat Allah olajos képű gyermekei is. Ennek viszont komoly ára volt, Demirel agya a legrosszabbkor mondta fel a szolgálatot (Rüstü emberünk, de hogy Volkan jobb nála, az fix), ráadásul a brazil importszűrő is eldugult, a két eltiltott mellé pedig még mindig nem biztos Emre visszatérése, arról pedig már ne is szóljunk, hogy Güngör személyében újabb sérült védővel is számolnia kell Terimnek.
Asik, és a medveszerető Cetin középen bizonytalanabbak, mint a kurd helyzet miatti török Eu-csatlakozás, ráadásul a két szélsőhátvéd is hajlamos a hibázásra, mögülük pedig kiesett a kapus, így ez eddig nem fest valami jól, főleg, mert Hamit is kicsit darabosabbnak tűnik, mint a Bayernben. 
A középpálya két szélén Sentürk és Turan a megfelelő választás (Karadeniz és Metin csúfosan leégett, mikor lehetőséget kaptak), mindketten gólerősek is, és ha középen Emre úgy játszik majd, ahogy kétségkívül tud, akkor jönnek is a labdák, amik után lehet futni. Kazim Kazim (Sápadt Ördög) remekül fényezi a labdát, ám hasznosságát illetően vannak kételyeink, Tuncay pedig egyelőre megalkuvás nélküli küzdelmével nő (épphogy) az átlag fölé. Nihat már más sztori, ő a labda nélküli őrlődésben nem jártas annyira, hogy ezt magas szinten hozza, ám ha olyan helyzetbe kerül, mint a csehek ellen, várhatóan hasonló magabiztossággal oldja majd meg. Ha Arda felnő mellé, a törökök biztosan megszorongatják a horvátokat.

Mert azért Horvátország a párharc esélyese, és ez még akkor is igaz, ha olyan se íze, se bűze, arctalan csapattal jöttek ki, amilyet régen láttunk tőlük – hiányzott is, mint szar a zsebbe’. Egyelőre úgy tűnik, Srna az egyetlen, akitől labdarúgásra emlékeztető megmozdulásokat várhatunk, ezért különösen nagy baj, hogy Mehmet Aurélio nem léphet pályára a törököknél, mert ő azért jobb eséllyel venné fel vele a harcot, mint akár Topal, akár Arda.

Sajnos úgy gondoljuk, a védekezésé lesz a főszerep, ez pedig ismét a horvátoknak kedvez, mégsem vagyunk hajlandóak azt tippelni, hogy ők mennének tovább, méghozzá azért nem, mert a törököknek legalább egy olyan tulajdonságuk van, amelyet magunk is nagyra becsülünk: a küzdőszellemük példás. Mennek előre, mintha a szpáhik szöges korbáccsal osztanának mindenkit, aki hátra merészel fordulni, és hiába akadnak gondjaik a támadások befejezésével, egyszerűen nem hajlandók feladni, ez a lefújásig tartó nyomásgyakorlás pedig érzésünk szerint eredményes lehet a sémákban gondolkodó, azokat valóban hatékonyan alkalmazó horvátok ellen.

A törökök akkor juthatnak tovább, ha nemcsak visszatér Emre, de játszani is hajlandó lesz, mert bizony azzal egy ideje már adós. Ha az apró irányító átérzi a helyzet súlyát, és eredményesen küzd meg Niko Kovaccsal, a törökök nyomás alá helyezhetik a horvát kaput, ami egy Simunic-Kovac belső kettősnél egyet jelent a hatvanadik perc környékére várható látványos összeomlással, mely gólokban kulmináló eredményt hoz majd. A szemforgató ravaszságot bálnaszívvel támogató pogányok pontosan tudják, mennyire fontos, ki lövi az első gólt, így a meccs elejét várhatóan megnyomják, ha viszont lekontrázzák őket, és a horvátok lövik az elsőt, simán benne van, hogy szörnyűségesen rossz meccset látunk.

De ezt hagyjuk is, maradjunk annyiban, hogy a hazafias tűzzel pályára lépő, rutinos horvátok szikrázóan kemény, végig nagy iramú negyeddöntőt ajándékoznak nekünk a taktika és szisztéma nélkül harcba induló törökök ellenében, a győztes pedig tökéletesen elégedetten futhat neki a németek elleni elődöntőnek. Merthogy egyikük ott lesz.