Tavaly is így kezdtük, most is muszáj ezzel nyitnunk: szezonválogatottat csinálni genya egy feladat. Jön majd megint, hogy ezmegméé, meg hogy ezabalfasz???, pedig hát lássuk be, ennél szubjektívebb feladat ritkán adódik az egyszeri fociblogger életében. Sokan lesznek, akik a tavalyihoz hasonlóan maximum két-három vitathatatlan posztban fognak egyetérteni velünk, őket (és persze mindenki mást is) arra bíztatunk, hogy a kommentek között ossze meg velünk, kiket látott érdemesebbnek az álomcsapat tagságára. Az alábbi a mi csapatunk, nem konzultáltunk senkivel, megnéztük ugyan, hogy a világsajtó kiket szavazott be saját válogatottjaiba, de ez - ahogy lentebb látszani is fog - egyáltalán nem befolyásolt minket. Lássuk tehát, az NST szerint kik alkotják a 2007-08-as Serie A szezon álomcsapatát! Hajtás után több címvédő, néhány meglepetés és a korral nemesedő bor kliséjének mantrázása

Julio Cesar (Inter)
Igen, ő. Nem a világ legjobb kapusa, Buffon, sőt, Frey sem védheti meg tavalyi címét. Ahogy azt a bajnokról szóló posztunkban (sőt, már valamikor márciusban is) jeleztük, az Inter bajnoki címének kiharcolásában – különösen tavasszal, amikor nagy szükség volt rá – akkora részt vállalt, amekkorát talán senki nem szánt neki. Kellett is, mit tagadjuk, hiszen Cordoba és Samuel kiesésével az ordas bakikra bármikor kapható Burdisso, a visszatérése után rosszabb orcáját villogtató Materazzi, vagy a tökéletesen alkalmatlan Rivas takarta előtte a kilátást. Mindez a legkevésbé sem zavarta, és pont akkor teljesített a bajnokcsapat kapusához méltóan, mikor a többiekből kifogyott a szufla, nem egy, nem három ponthoz segítve csapatát – ami, ha figyelembe vesszük, mennyivel nyert végül az Inter, vitathatatlanná teszi, hogy valóban ő volt a Serie A legjobb kapusa idén. Ez itt például egy kifejezetten jól sikerült meccse volt, ha nem is bajnoki. Tegyük még hozzá, hogy tökéletes korban van (jövőre lesz 30), és hazája válogatottjában sem lehet kérdés, hogy Didát és Donit megelőzve neki kell kezdenie – úgysem emlékszünk olyanra, hogy a brazil válogatottnak valaha épkézláb kapusa lett volna.

Maicon (Inter)
Címvédés a jobbhátvéd posztján, mely pont annyira nem képezheti vita tárgyát, mint tavaly. Maicon, annak ellenére, hogy Sisenando a középső neve, ő a modern jobbhátvéd-poszt címerállata: védekezik, támad, ráadásul mindkettőt igen magas szinten, emellett pedig láthattuk azt is, hogy az Inter egyik fegyverévé váltak a brazil – az ötösig simán behajított – bedobásai is. A szezon elején veszélybe sodorta posztját, hiszen Livornóban szándékosan szerteszéjjel rúgta az emberét, de ez volt az egyetlen alkalom, mikor elgurult a gyógyszere, egyszer pedig Ambrosini elvette tőle a labdát a derbin, amiből gólt kaptak – ennyinek pedig bele kell férnie, főleg úgy, hogy végül bajnokok is lettek. A gólokat szűkmarkúan méri, előretörései alkalmával azonban gyakran hozza helyzetbe a csatárokat lábbal is, azt pedig, hogy nem ügyetlen, többek között a Juventus elleni szépítés előtt bizonyította. Sérülések és eltiltások miatt mindössze hat meccsről hiányzott, és bár a média által kiosztott 6.2-es átlagánál akad jobb a posztján, nálunk egyértelműen ő a szezonválogatott jobbhátvédje.

Juan (Roma)
A brazil-özön folytatódik! Tavaly római kenyerespajtása, Mexes feszíthetett büszkén a szezonválogatott egyik belső védőjének posztján, most rajta a sor, hiszen nem is kérdés, kettőjük közül a brazil futott jobb idényt. Neki is akadt gyengébb meccse (a derbit például biztosan nem mutogatja az otthoni rokonainak), és meg kell jegyeznünk, azt vártuk, sokkal megbízhatóbb párost alkotnak majd a Farkasok védelmének tengelyében, de ebben - talán a fejét többször is felütő sérülés – megakadályozta. Ennek ellenére első Serie A idényében erős átlagot produkált (bár megmondjuk őszintén, ha Samuel nem csak 12 meccset tud játszani, simán őt jelöltük volna), ami helyből dicséretes, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy folyamatosan cserélődtek körülötte a társak, talán még inkább az. 29 évével már rutinosnak mondható, és talán már ő is sajnálja, hogy öt teljes szezont cseszett el pályafutásából a Neverkusenben, hiszen – ahogy azt idén is bizonyította - képességei alapján a németnél sokkal erősebb bajnokságban is megállja a helyét. Első nekifutásra bajnoki ezüst és olasz kupa, csak így tovább, Silvy! És persze ott volt a Bl is.

Cordoba (Inter)
Megvalljuk, sokat agyaltunk rajta, ki legyen a másik középhátvéd. Végül úgy döntöttünk, hiába hiányzott szinte a szezon teljes második felében, a kolumbiai mellett teszünk hitet, ha más miatt nem is, azért feltétlenül, mert a szinte bevehetetlen Inter-háló akkor kezdett el erőteljesebben rezegni, mikor Cordoba sérülés miatt kiszállt a Nerazzuri hátsó alakzatából. Medellin szülötte nehéz gyermekkora minden fájdalmát a pályára cipeli, s igyekszik annak minden hányattatását szemléletesen bemutatni a vele szembejövő csatároknak, keménységben és határozottságban tehát nincs párja, ha pedig valaki veszi a bátorságot, hogy átverekedje magát rajta, annak csengettek. Bár csak 20 meccset teljesített, mégis kis híján beállította az Interben szerzett legeredményesebb szezonjának góltermését (3, köztük itt egy kevésbé fontos, de annál nagyobb örömöt okozó), jövőre pedig jubilál, hiszen a 2009-es már a tizedik kék-feketében eltöltött idénye lesz. Mi magunk még bőven látunk benne néhány kimagasló szezont, annak ellenére, hogy novemberben meglepheti magát egy költeménnyel – és talán nem az lesz az egyetlen csecse-becse, amit bezsebel.

Maldini (Milan)
Nem, nem életmű-díjat osztunk. A Serie A idei szezonjának legjobb balhátvédjének választottuk Maldinit, tettük ezt annak ellenére, hogy gyakran a védelem közepén volt kénytelen pályára lépni, ám erre csak azért volt szükség, mert Kaladze és Nesta jobbik esetben sérült volt, rosszabbikban olyan formában tette a dolgát, hogy Paolo negyven tavaszának minden rutinja is kevésnek bizonyult néha. De hangsúlyozzuk, nem arról van szó, hogy az öreg, fogatlan oroszlánnak odavetjük a kitekert nyakú nyulat, hogy egyen is valamit, ha már a zebrákra hiába ácsingózik, hanem egyszerűen példaértékűnek tartjuk, ha valaki ilyen mérhetetlen játékintelligenciával pótolja megkopott gyorsaságát (egyetlen sárgát kapott az egész idény során), és száz évesen olyan hévvel veti magát a virgonc sihederek ellen megvívandó csatákba, hogy Istenbizony, megkönnyezzük. Számunkra ő az olasz hátvéd, és hiába teljesített elég kevés meccset ő is a szinte az egész szezont végigvergődő Milanban, nem is lehet vitás, hogy megelőzi Maxwellt és Vargast. (Chivut nem előzi meg, úgyhogy lehet, hogy mégis életmű-díjat osztunk. Jöhetnek a kövek!)

Camoranesi (Juventus)
Nem kell szeretni. Nem is nagyon szolgál rá általában (emlékezhetünk sérülése utáni visszatérésére, mikor gyakrabban talált lábat, mint labdát), de hogy a tavaszra megbokrosodott Juventus támadásainak elsősorban az ő erőtől duzzadó, lendületes játéka adott ritmust, az vitathatatlan. Világbajnokként is maradt az Öreg Hölgy szolgálatában (ha nem is egyértelműen jószántából), s a másodosztály bűzét magáról lerázva idénre ismét tökéletesen hozta, amit a dél-amerikai és olasz vérkeveredés önkéntelenül eredményez: lefut, kicselez, ha mégsem, akkor felrúg és lekönyököl. Jónapot. Sosem arról volt híres, hogy szórja a gólokat (az idei az eddigi legeredményesebb a hat fekete-fehérben eltöltött szezonja közül, pedig csak 5 gólt szerzett), de betalált például az Inter hálójába az idegenben megnyert Derby d’Italián, számtalan gólpassza közül pedig talán emeljük ki azt, amikor a fenti sporttársat szerelte Alex a vonal mellett, majd emberünk rajzolta tökéletesen a berobbanók fejére a labdát. Soha nem tudjuk meg, mire lett volna képes a Juventus, ha ősszel nem kénytelenek hosszú ideig nélkülözni a vadlábú jobbszélsőt, viszont hiába lesz már ő is 32 éves októberben, jó néhány parádés szezonban még megmutathatja: jogosan rühellik az ellenfelek!

De Rossi (Roma)
Újabb játékos, aki megvédte helyét szuperválogatottunkban. DDR, azaz Capitan Futuro ugyan bőszen gyűjtötte sárgákat (meg sem állt 13-ig), ám ez posztja ismeretében egyrészt megbocsátható, másrészt nem emlékszünk kirívó sportszerűtlenségére - emlékszünk viszont kihagyott büntetőire, mivel azonban nem a gólszerzés az elsődleges feladata, nagyvonalúan ezt is elnézzük neki. Ami a dolga, azt viszont szinte hiba nélkül tette, rajta több támadás csak Mancinin akadt el, igaz, ennek nem örültek annyira a Roma hívei. Egy biztos, De Rossi kezében idénre már legalább olyan jól mutatott a marsallbot, mint a sokat betegeskedő Tottiéban, ez pedig újabb bajnoki ezüsttel (mely bizonyos szempontból keserűbb, más szemszögből vizsgálva viszont talán még értékesebb, mint a tavalyi) és kupagyőzelemmel kamatozott a Farkasoknak. Jövőre talán az egész szezont végig tudják játszani Aquilanival kettesben, ez pedig nem csak azt jelenti, hogy szinte tökéletesen záró középpályás védelmük lesz, hanem azt is, hogy a modern futballban szinte példátlanul igazi Romanisták alkotják majd a csapat gerincét. Ha pedig emberünk nem kényszerül sok büntetőt rúgni, szép napok köszönthetnek a még mindig csak 26 éves játékos köré épített farkasfalkára. 

Zanetti (Inter)
Jelölhettük volna jobbhátvédnek, szélső középpályásnak, szűrőnek, beállósnak, feladónak, állóbekknek, könyvelőnek, vagy akár portásnak is, ha ugyanis a mindenkori kapitány meglátja az Inter-címert, rögvest eret nyit magán, és a zászlót magasra emelve vezeti harcba az övéit. Zanetti maga az Inter. Őt nem lehet nem elismerni, az a fajta, akiről visszavonulása után szektort neveznek el a stadionban, hiszen ami őt magát illeti, 13. szezonja szinte semmiben nem maradt el az eddigiektől: futott, ütközött, szerelt, dorgált, lelkesített, azaz tette a rá kiosztott dolgát. Sőt, ha úgy látta, még nem tett eleget, a kapu elé is felment, hogy bevágja a bajnoki címet jelentő gólt a Roma hálójába (ezzel beállítva az elmúlt öt szezon összesített gólrekordját!). A szintén közel tökéletese idényt teljesítő Cambiassót most kiszorította, hiszen ez vitathatatlanul az argentin csk. szezonja volt, amihez adalékként egy döbbenetes adatot is csatolnánk: Zanetti az egész idény során mindössze két bajnokiról hiányzott, 37 meccsén pedig egyetlen sárga lap nem sok, annyit sem kapott. Egyszerűen lehetetlen nem tisztelni, és nem meghajolni egy ilyen játékos nagysága előtt!

Hamšik (Napoli)
Bizony, ő az a szanaszét tetovált, kis patkányképű szlovák kölyök, aki 21 évesen a frissen feljutott Napoli vezéreként taposta sárgára a Serie A stadionjainak bal oldalát. A besztercebányai születésű játékos tavaly még a Brescia alkalmazásában állt, itt figyelt fel rá a frissen feljutott Napoli elnöke, aki nem sajnált érte 5 és fél gurigát, ő pedig élt a bizalommal: mindössze két meccsről hiányzott, balszélső létére 9 gólt szerzett és mostanra a komplett olasz élvonal, sőt több nagy csapat között például a Liverpool elsőszámú céltáblájává vált. A középpályás természetesen szép számmal osztott gólpasszokat is, azon kívül a védekezésből is kiveszi a részét, így nem csoda, hogy Nápolyban igen ragaszkodnak hozzá – mégsem esélyes, hogy megtartják, hiszen a jelenleg hangoztatott 20 millió eurós kivásárlási árat egy épphogy nagykorúvá lett all-round játékos esetében néhány tőkeerős csapat kacarászva kipengeti. Hogy a pályán nem viselkedik különösebben szimpatikusan, az legyen azoknak a baja, akik ellen éppen játszik, azt ellenben magyarázni is felesleges, hogy szinte az összes olasz nagycsapat játékába szinte hibátlanul passzol. Már csak az a kérdés, ki nyeri el végül a kegyeit.

Mutu (Fiorentina)
Egy újabb tavalyi arc, aki megőrizheti helyét, és ezzel véglegesen klasszissá is kell nyilvánítanunk. Mutu ugyanis szépen fogta, felpakolt a hátára a fiataloktól hemzsegő Fiorentinát a hátára, és végigcipelte őket az egész szezonon! Szerzett 17 gólt, kiosztott egy valag gólpasszt, kiharcolt egy csomó büntetőt (ezek jelentős részét be is lőtte), és végül a tavalyihoz képest még egyet ugorva idén a Bl-be vezette a lilákat. Némileg árnyalhatná a képet, hogy két fordulóval a vége előtt kipofázott magának egy pirosat, és akkor tartottunk tőle, hogy ezt igen megérzi majd a csapat büdzséje, ám végül a Viola nélküle is hozta, amit kellett és (persze a Milannak is köszönhetően) odaértek a negyedik helyre. A vitathatatlan tehetségű világvándorról (csak néhány állomás: Parma, Inter, Chelsea, Juventus) tavaly azt írtuk: A tetoválatlan bőrfelület dolgában szarul álló Adrian prognózisunk szerint jövőre még tovább jut, és nem okozott csalódást, hiszen eggyel tényleg többet vágott a tavalyi 16-nál, arról pedig már ne is beszéljünk, csapata mekkorát lépett előre. Jövőre harminc éves lesz, ha ránk hallgat, már nem megy sehova Firenzéből, hanem addig marad itt, míg a köré kinevelt ifjoncokból valóban olyan csapat lesz, melyet töretlen fejlődésre képes a román csatársztár felügyelet alatt.

Del Piero (Juventus)
Fogyóban a jelzők, amiket még nem koptattak opálosra Del Pieróval kapcsolatban. A szíve hölgyéhez mindig hű lovag, a sokadvirágzó csatárfenomén, a meccseket góljaival bármikor eldönteni képes, vérbeli támadó, az olasz futball ajándéka a világnak: ez mind Alessandro Del Piero! A másodosztály után idén a Serie A gólkirálya lett, mely természetesen helyet biztosított neki a nyári kalandra készülő olasz válogatottban is (sőt, véleményünk szerint annak kezdőjében), 15. Bianconeróban eltöltött szezonjában nem kevesebbet tett, mint csapata igazi vezérévé előlépve csodálatos tavaszi hadjáratra vezette az ősszel igencsak botladozó zebrákat (ha fanyalogni akarnánk, megemlíthetnénk, hogy akkor kezdett játékba lendülni, mikor a vezetőséggel folytatott, meglehetősen kicsinyes fizetési vitáinak végére pont került). Szeptemberben már 34 éves lesz, de az idén bemutatott Del Piero-showt látva nem akad senki, aki kétkedve fogadná: néhány jó év még biztosan van benne, az pedig a sors ajándéka lenne, ha pályafutását tökéletesen betetőzve nyáron esetleg egy Eb-cím is a vitrinjébe kerülhetne, mielőtt Torino utcáit rettegésben tartva vidám motorozással töltené nyugdíjas napjait.