Még rá sem fagyott Fernando Couto csulája Gervasoni sporttárs dresszére, máris megkezdődött a bajnok szezonjának második fele – mely nyomaiban sem emlékeztetett az elsőre. Ősszel szárnyalás volt, szép, eredményes játék, sportszerű pacsi, dribi és pukkedli. Aztán 2008-ra fordulva valami történt, az eredmények ugyan nem maradtak el vészesen még egy darabig, de egyre többször kerültek szóba a sípmesterek az Inter győzelmeivel, illetve pontszerzéseivel kapcsolatban, de ami még szembetűnőbb volt, valahogy a játékosokkal is történt valami, hiszen elképesztő mennyiségű kiállítást gyűjtöttek össze. Lássuk tehát a második félévet, mely lényegesen rögösebbre sikeredett az elsőnél, de újra meg kell jegyeznünk: ezt bizony még a margón sem jegyzik sehol, hiszen a lényeg az, hogy zsinórban harmadszor, 2008-ban (közel) egyenlő feltételekkel induló versenytársakat megelőzve lett végül bajnok az Inter!

Január
Az inkriminált Parma elleni meccset követően olasz kupameccs következett, méghozzá a gyűlölt rivális, a Juventus ellen. Az akkoriban még a fonal végét keresgélő Bianconeri reménykeltő döntetlent ért el, aminek értékét növelte, hogy az Inter már 2-0-ra vezetett, igaz, Burdissót kiállították. A torinói visszavágó előtt tehát gyülekeztek a viharfelhők, hiszen igencsak úgy tűnt, győzni kellene idegenben a Juve ellen, így elég feszült hangulatban került sor az Udinese elleni idegenbeli csörtére, mely végül gólnélküli döntetlent hozott. A mérkőzés krónikájához tartozik, hogy az Interből ezúttal már 21 perc után kiállították Cesart, visszatérhetett viszont Vieira, a legvitatottabb jelenet pedig Ibrahimovics meg nem adott gólja volt (komoly thread alakult ki nálunk is a dologból, mi magunk nem is értjük, hiszen Ibra tökéletesen látható módon támasztja meg a védőjét, aki – persze homorít is rendesen, hogy mindenki számára egyértelmű legyen - így nem tudja elfejelni előle a labdát.). A 0-0-nak köszönhetően a Roma feljött öt pontra, ám mivel a farkasok előtt éppen egy olyan sorozat állt, amire ránézni is sérülésveszélyes volt, még nem aggódtak nagyon a kék-fekete hívek. Főleg azután nem, hogy végül összejött a Juventus elleni idegenbeli győzelem a kupában, méghozzá az ígéretes ifjonc, Balotelli remeklésének köszönhetően. Megsérült viszont az Olaszországban ismét képességeihez méltón teljesítő Samuel, aki – bár ezt akkor még nem tudhattuk – úgy pótolta Matrixot, hogy annak visszatérése után mutatott játékát követően mindenki könnyes szemmel az El Muro visszatérését áhította.

Február
Az első félévben ugyebár a csatárokat dicsértük agyon, februárban azonban a támadók átadták a superman-jelmezt valakinek, akit eddig csak akkor mutatott a kamera, amikor a hazagurított labdákat visszabikázta a mezőnybe: Julio Cesarról van szó, akiről bizony kiderült, hogy elképesztően fontos láncszeme az Inter gépezetének. Jött mindjárt az Empoli elleni hazai, ahol a gyalázatosan játszó Nerazzuri ismét a bírótól kapott segítséget, hiszen Vannucchi egyáltalán nem ért kézzel a labdába a büntetőt megelőző akció során. És a vesszőfutásnak még nem volt vége, hiszen a visszatért Vieirát kiszórták (a harmadik 2008-ban!), Sztankovics újra megsérült, és végül a kiszenvedett 1-0-hoz kellett az is, hogy Julio Cesar a 84. percben megfogja Saudati büntetőjét, melyet a visszatérése óta elképesztően gyenge formában játszó Materazzi hozott össze. Itt már teli szájjal bírózott a komplett Serie A mezőny (már ugye túl voltunk a Juventus levelén is…), pedig még korántsem volt vége: a Catania elleni idegenbeli győzelem (a kétmeccses eltiltást kapó Vieira és Maicon nélkül) ugyanis minden korábbinál egyértelműbb bírói tévedést hozott, hiszen Cambiasso legalább egyméteres lesről szerezte a Nerazzuri első gólját. Kell-e még mondanunk, újabb játékos jelentett sérültet, ezúttal Jimenez sántikált le, viszont némi gyógyírt jelentett, hogy az Inter előnye a táblázaton 11 pontnyira nyúlt. A Livorno következett, és a kiscsapatok réme, Suazo duplájával Manciniék olyan simán győztek, hogy a második félidőben már semmi más dolguk nem volt, mint pihenni a Liverpool elleni bl-csörtére. Mely aztán két nappal később a kék-feketék képébe robbantotta a bilit: az Anfield hangulata igencsak megérintette De Bleeckere sporttársat, aki már a 30. percben lezavarta Materazzit, de valljuk meg, nem ennek volt köszönhető, hogy az Internek semmi köze nem volt a meccshez. Mégis, talán összejöhetett volna egy bravúr-iksz, ám újabb súlyos csapás (a szezonban talán a legnagyobb) érkezett: megsérült Cordoba, a kolumbiai nélkül pedig az utolsó 5 percben kétszer is mattolta a vendégek védelmét a Liverpool (sőt, a második gólban mintha kicsit Julio Cesar is benne lett volna). A tasli még a hétvégén is éreztette hatását, a Sampdoriát 15 évig szolgáló Mancini hazatérése ugyanis csak döntetlent hozott, sőt, a genovaiak közelebb álltak a győzelemhez, és felütötte fejét a belső feszültség is, hiszen a lecserélt Vieira, miután nem fogadta el Mancini pacsiját, hisztigörcsöt kapott a vonal mellett. Pedig bizony most kellett volna az összefogás, hiszen jött a Roma, mely úgy tűnt, igencsak komolyan vette magát! És ezt bizonyította is, Totti már a 38. percben vezetést szerzett és bizony a kilencpontos előny reszketni kezdett, mint a rózsafüzér az ezerharcsa visszapillantóján. Ráadásul 25 perccel a vége előtt Maxwell megsérült, Mancini pedig akkorra már túl volt mindhárom cseréjén, így most játékosai helyett miatta kerültek emberhátrányba, mégsem adták fel: a kapitány, a szív, a motor, a címerállat, Zanetti nem hagyta! Az egész mérkőzésen indolensen, túlpörögve játszó Mexés a kiállítás sorsára jutott (bár pont a pirosat érő esetnél vétlen volt), két perccel a vége előtt pedig érkezett a fenti titulusokhoz méltónak bizonyuló argentin, és gyönyörű lövésével megnyerte csapatának a scudettót. A kedélyes rugdosódás a lefújásig hátralévő pár percben legalábbis arra utalt, hogy a rómaiak így gondolják, s mint később kiderült, bizony, igazuk is lett.

Március
És egyből az első bajnoki vereség. Az elsők, akik övükre tűzhetik az Inter skalpját a Napoli játékosai, akik az 1-0-s győzelmet hozó meccsen még Zalayeta révén egy büntetőt is elhibáztak. A Nerazzurinál megsérült Chivu, a helyére beálló Rivas pedig bemutatta, hogy nem elég, hogy gyenge, még suttyó is. Jött a Reggina, melyet 2-0-ra győztek le Manciniék, amire igen nagy szükségük is volt, hiszen az előny ekkorra megint csak hat pont volt a Roma előtt. A győzelemhez ismét kellett Julio Cesar (és kicsit a bíró, hiszen a Cambiassón elkövetett, büntetőt eredményező fault a bokszon kívül történt), a kapus gyönyörű védések egész sorát mutatta be. 11-én jött a Liverpool elleni visszavágó, melyről elsőre az jut eszünkbe, hogy Mancini maga sem hitte, hogy meglehet. Az a csapat ugyanis, amit pályára küldött, még egy odavágó esetében is arcpirítóan gyávának tűnt, nemhogy egy kétgólos hátrány ledolgozására készülő (?) Inter esetében. Nem is lett belőle semmi izgulnivaló, hacsak Burdisso kiállítását nem vesszük meglepetésnek, mert hogy Torres gólja (azt komolyan gondolta vajon Mancini, hogy majd Rivas megfogja?!) nem volt az, azt ne vitassuk. Az Inter két egymást követő, ígéretes szezonban is rögtön kihullott, amint az egyenes kieséses szakaszba ért – hiába, edző nélkül nehéz. Mancini be is jelentette, hogy távozik a szezon végén (és tényleg, bár közben a sajtót lecsendesítendő ment a színjáték, hogy mégsem), Figo végleg felkerült a feketelistánkra, az Internek pedig hiába volt még hatpontos előnye, a szezon mélypontjára értek. Nagyon kellett tehát a Palermo elleni győzelem, mely végül össze is jött, viszont szegény Materazzi előbb öngólt lőtt, majd egy könyöklés után percekig ápolták, mielőtt a meccs végén újra összefejelt volna emberével, a vérző kötéssel nyilatkozó hátvéd pedig tökéletesen illett csapatához: nagyon kész volt az Inter, de így is csak nyert, és nyert! Vagy legalábbis ikszelt, mint például a következő fordulóban, ahol ismét kiállították Pelét (még az első félidőben), így nem volt meglepetés, hogy a harcias Genoa végül Borriello góljával kiegyenlítette Suazo találatát. És akkor jött az újabb csapás, méghozzá úgy, hogy minden összejött! A Juventus elleni Derby d’Italia második felvonásán a Meazzában győztek a zebrák, méghozzá úgy, hogy a változatosság kedvéért most a vendégeknek kedvezett a bírói tévedés: Camoranesi méteres lesről szerezte csapata első gólját, majd hiába tett meg mindent a győzelemért az Inter, a Juve kitartott, és győzni tudott idegenben. A sírásó lapátot egyszer már nagy hatékonysággal kezelő Lazio következett, és a Rómában elért döntetlennel már csak négy pont maradt az előnyből. Ráadásul a Lazio háromszor is eltalálta a kapufát, ekkor pedig mindenki úgy érezte, újra nyílt lett a bajnokság, hiszen a rengeteg sérült (újabb hatalmas csapás: a 69. percben Ibrahimovics csatlakozott hozzájuk!) már botladozással is járt, ráadásul belső feszültségek és hisztik kísérték a csapatot.

Április
Az Atalanta elleni idegenbeli kisderbivel nyitották a hónapot, a 2-0-ás győzelem során szerezte első bajnoki gólját az a Balotelli, aki a szezon végére a csapat egyik legjobb csatárává nőtte ki magát. Egy meg nem adott büntető és egy bergamói kiállítás azért még borzolgatta kicsit a kedélyeket, de a négypontos előny megmaradt. A Fiorentina következett, itt pedig csak azért nem szaladt keresztül a lilákon a kék-fekete úthenger, mert Frey egészen elképesztő védések egész sorával tartotta a tökéletesen megérdemelt 2-0-ban csapatát. Újra betalált Balotelli, és ekkor figyeltük meg, hogy Mancini időt húz: amint gólt szereznek, lehoz egy csatárt, és vagy középpályás, vagy védő jön a helyére. Április 16-án a kupa elődöntőjében ismét a Lazio következett, a hazai 0-0 kifejezetten gyenge meccset hozott, ahol igencsak látszott, melyik csapatnak számít többet egy esetleges kupagyőzelem, hiszen az Inter szinte semmit nem tett azért, hogy már az első meccsen előnyt szerezzen. A Torino elleni idegenbeli meccsen Mancini olvasható, szépen görbített betűkkel aláírta a szegénységi bizonyítványát, amikor a 30. percben megszerzett vezetést követően fogta, és lekapta az egyik csatárát, aminek köszönhetően a csutkaszar, se íze, se bűze Toro úgy a kapujához szegezte a Nerazzurit, mint a huzat, ám végül a győzelem összejött, sőt, sokkal több is, hiszen a Roma nem tudta legyőzni a Livornót, s ezzel a legnagyobb kérdés is eldőlni látszott. A megtáltosodott Cagliari igazából szorossá sem tudta tenni a Meazzában lejátszott meccsüket, ezzel pedig úgy állt a helyzet, hogy amennyiben Manciniék megnyerik a következő fordulóban rájuk váró derbit, matematikailag is bajnokok. Nem lettek azok.

Május
A Milan ugyanis, mely élet-halál harcot vívott a Fiorentinával az utolsó Bl-helyért, egy poszton biztosan jobb városi riválisánál, ez pedig az edző. Mancini pedig fogta, és önként a mészárszékre küldte csapatát, kezdő felállásában szemmel láthatóan sokkal inkább benne volt egy megalázó vereség, mint egy magasztos derbi-győzelem – mely, hangsúlyozzuk, bajnoki címet ért volna. Sebaj, gondolták, a Siena ellen majd összejön, és vége az idegeskedésnek. Közben még egy lökés érkezett a kék-feketék önbizalmának, hiszen a kupaelődöntő visszavágóján idegenben győzték le a Laziót, ezzel pedig biztossá vált, hogy a kupadöntőt ugyanaz a két csapat játssza egymás ellen, mint az elmúlt pár évben szinte mindig. De ennél fontosabb volt a Siena elleni meccs, melyen már úgy tűnt, nem nagyon lehet hibázni, hiszen ha elmarad a győzelem, akár pontszámban is beérhette volna őket a Roma. Vereség nem, de győzelem sem: a Robur helyzeteivel tökéletesen sáfárkodva elhozott egy pontot Milánóból, a mérkőzés (és a szezon) tragikus Interista szereplője pedig egyértelműen Materazzi lett, aki hiába csalta meg a bíró szemét büntetőt érően, szerencsétlenségére maga vállalkozott a tizenegyes elvégzésére, és persze hibázott is. (Kérdeznénk a Futball Isteneitől, hogy miért van az, hogy egy Materazzi, vagy Céronaldo hiba nem hoz végzetes eredményt, ugyanakkor John Terry megcsúszik a döntő pillanatban…)
Az utolsó forduló izgalmainak felidézéséhez nem kell különösebben megerőltetnünk emlékezetünket, hiszen mindannyian emlékszünk a pármai viharban és a szicíliai napsütésben párhuzamosan zajló dráma minden jelenetére, köztük arra, amikor Vucinic góljának köszönhetően a Roma (a 6. forduló óta először!) virtuálisan a táblázat élére állt. Majd érkezett a felépült (?) Ibrahimovics, aki tudta, mi a dolga, és megnyerte csapatának a bajnokságot.
Már csak a kupadöntő volt hátra, melyet Rómában játszottak, és az Intert egy szezonon át űző-hajtó Roma teljesen megérdemelten győzni is tudott, így lett végül teljes a tavalyi remake.

Azaz mégsem. Itt van ugyanis a tény, hogy míg 2007-ben egy csonka, kizárásoktól és pontlevonásoktól sújtott Serie A-t vert gyakorlatilag rommá az Inter, addig idén egy meccsnullról induló mezőnyt utasítottak maguk mögé. A bajnoki cím letéteményese az őszi Grande Inter volt, melyet egyszerűen lehetetlen volt megverni, az a csapat pedig olyan előnyt harácsolt össze, amibe már igazából könnyedén belefért a tavaszi bukdácsolás – és ez akkor is igaz, ha a végén majdnem sikerült elcseszniük az egész éves munkájukat. Morratti szerint egész Olaszország az ő sikerük ellen szurkolt, és van is némi igaza: az edzőjük például biztosan, mégis, akinek igazán kellett, az Inter-címert hordott a szíve fölött és ez némely esetben még akkor is tisztán látszott, ha egy bíróuniformis eltakarta. A sok fröcsögés ellenére talán még a legelvakultabb ellendrukkerek is elismerik, hogy jogosan került 16. alkalommal a Meazza trófeatermébe a pajzs, jövőre pedig egy Mourinhóval megerősített keret szállhat újra harcba a még szebb győzelmekkel kecsegtető szezon érmeiért.