Teljesen jogosan háborogtatok eddig, hogy egyetlen szó nem sok, annyira sem méltattuk a perui labdarúgást, ám ennek most vége! Mélyreható szakmai elemzés, csodálatos etűd, remek beszámoló, Gáspár Péter a te neved! Peruban csatangoló olvasónk úgy határozott, a helyszínen tekinti meg a helyi bajnokság egy rangadóját, és képekkel illusztrálva elénk is tárja a történéseket azok kegyetlen valójában. Ezúton szeretnénk felszólítani minden kedves olvasót, hogy ha hülye helyeken jár-kel, és a szeme elé kerül egy focimeccs, azt egyrészt nézze meg, másrészt fényképezze le, harmadrészt írjon róla nekünk, mert mi még akkor is olvasóink elé tárjuk, ha két óránkba kerül, mire belerakjuk az összes rohadt ékezetet. Minden további szócséplés helyett tehát fogadjátok szeretettel Péter beszámolóját a perui bajnokság rangadójáról, az FC Melgar-Sporting Cristal derbiről.

Az FC Petőfi valójában az arequipai helyi labdarúgóklub, azaz a Melgar. Ez a Melgar voltakepp forradalmi lelkű költő volt, és a spanyolokkal folytatott barátságtalan mérkőzés (aka: háború) során hunyt el egy nevenincs csatában, a felszabadulás jegyében, valamikor a XIX. század elején – innen a keresetlen hasonlat. A halálával kapcsolatban létezik egy rejtélyesebb verzió is, ezek szerint nagy szerelmének a későbbi férje ölette meg, de hát a szappanoperák földjen vagyunk, ne feledjük.
Több ízben szapultam már a perui labdarúgást és ez most sem lesz másként, viszont úgy éreztem, mindenképpen meg kell tekintsek itt kint valamit, különben hülyén halok meg. Az elhatározást pedig tett követte.
Ha valaki volt a Fáy utcai stadionban, a Vasas-pályán, az tudja, mit kell körülbelül elképzelnie aréna címszó alatt, a többieknek csak annyit, hogy egy jókora betonkaréj az egész, de ha nagyon akar belefér vagy huszonezer ember. Hát itten, kérem tisztelettel, elég sok ember be akart férni, mégiscsak a listavezető, a limai Sporting Cristal (a helyi fradi) volt az ellen, és ha perui öntudatról nem is igazán tudunk beszélni, olyan, hogy arequipai öntudat, bizonyosan létezik.

Szóval fővárosi csapat érkezett a városba, úgyhogy jó sokan kimentünk megtekinteni a derbit. A manchesteri unitedek valószínűleg fanyalogva fel sem mennének a göröngyös gyepre, de a fiúkat ez itt nem rettentette vissza. A Melgar két fanatikus szurkolói csapattal is kivonult, ők két külön szektorba tömörültek, nagyon pirosban és nagyon feketében, temérdek zászlóval és audióvizuális eszközök egész sorával felszerelkezve, a fővárosból érkező szurkolókat pedig a túloldalra rekesztettek, ottan kéklettek és ordítottak. Az arequiai nagy tábor (ha jól tudom, az Oroszlánok, mert Arequipa amúgy is a délvidék oroszlánjainak lakhelye, mint az köztudott, és a csapat kabalája is az állatok királya, még ha úgy is néz ki, mintha erősen be lenne kólázva) egy mutatóját vesztett nagyóra (úgymint az eredményjelző) alatt hergelte a népet, mögötte jókora cserélhető számok látszottak, gól esetére, természetesen. A fanatikusokon kívül is nagyjából tele volt a stadion, de az úribb közönség nem nagyon szólt hozzá az eseményekhez, csak ha már végképp ki kellett kelnie magából, s ilyenkor bizony meglehetősen keresetlenül tettek eleget szurkolói kötelezettségüknek. Mindenképp említésre méltó, hogy a meccsnézés itt komoly családi esemény, rengeteg gyerekkel, nagypapástul anyukástul adott esetben. Klassz volt látni a kis rádiókat egyesek kezében, akik az éter hullámain kaptak segítséget a látottak kibogozásához. (Régi szép idők – bár lehet, hogy még most is van körkapcsolás magyar bajnoki labdarúgó mérkőzésekről, én mindenesetre nem tudok róla.)

Először is alig tudtunk leülni a szektorban, ahova a jegyünk szólt – természetesen későn indultunk (hogy az esemény nemzetköziségét emeljük, egy indiai fiatalemberrel tekintettük meg az derbit.), így az első félidőben félig guggoltam, félig álltam, mert a mogorva kameraman mögöttünk, (most tényleg azt hittétek, a tévé nem adta?) nem engedett odaülni a kamera lábazatához. A hátam mögött két egészen kis fiúcska ült, akiket teljességgel hidegen hagyott az egész, így jobb híján inkább a hátam rugdosásával voltak elfoglalva, ha pedig éppen nem, akkor egymást abajgatták. Ha akartak se láttak volna semmit, mert az anyjuk egy esernyővel jól betakarta őket a nap ellen. Én vagány voltam, le is égett a pofám.

Anyuka komoly fanatikus lehetett, mert a Melgar táborral együtt dúdolta az indulókat, miszerint napról-napra jobban szereti a csapatot, aztán nem tudna nélkülük élni, semmiképpen nem hagyja őket el, és a szíve rohonehero – azaz vörös-fekete, mint a Milan (vagy a Kispest) A fiúk alant nem szolgáltak rá erre a nagy szeretetre – ahogy mondani szokás a meccs színvonala a gyenge kezdés után erősen visszaesett, de ez a táborokat nem zavarta, trombitákkal, dobokkal és erős pogózással, meg egy-két hanggránáttal szórakoztatták magukat. A Melgarnak az első félidőben egy nagy helyzete volt, de az átkozott fővárosiak a gólvonalról felszabadítottak. A második félidőre változott a játék képe, és én is többet láttam, mert akadt normálisabb helyem, így nem takarta ki a fel játékteret egy viharvert, kék esernyő.

Először is a spori befújt egy tizenegyest a Cristalnak, ami éppen megadható volt, de a sárga mezesek (hazai pályán kékben tolják) elpackázták a lehetőséget, illetve Damian Rodriguez parádésan védett, amit az első félidő alapján nem gondoltam volna. Akkor ugyanis egyszer húsz méterről mellbe lőtték, és nem rajta múlt, hogy végül csak szöglet lett a dologból (páncélmellény, ahogy a szakma nevezi).
A spori a második tizenegyest nem fújta már be – pedig ez inkább (Peruban Inkább, mi?) annak tűnt– és bizony innentől megfordult a game!
A perecesek helyi megfelelőit mindez nem érdekelte, továbbra is jártak-keltek a műanyag poharakba dermesztett, baljós színű cukros zselékkel (für kinder), sörrel és üdítőkkel (refresco – nem összekeverendő a buborékos üdítőkkel, mint Fanta, Inka Cola és társaik, mert ezek gasoesa néven futnak) a felnőtteknek. Checho, (nálam Csecsó) a hazaiak sztárja fejelt egy lesgólt (tényleg az volt, ahogy riportereknél mondani szokás “vonalban ültem”), majd kijött perlekedni a partjelzővel, aki az asszisztensektől általam legkevésbé sem várt módon visszabeszélt. Csecsó amolyan hízásnak indult úriember, nagy latin virtussal, kis csuriba fogott hajjal, lendületes méltatlankodással és valójában Sergio Ibarrának hívják – Arequipa népe imádja mind a 35 évével együtt.
A nap égetett, a táborok énekeltek, a közönség türelmetlenebb része nekilátott mindenfélét bekiabálni, de mindenekelőtt a bírókat szidni. Gyorsan megtanultam az arbitro ratero szakkifejezést, amit talán köcsög bíró-nak lehetne hirtelen magyarítani, illetve több ízben elhangzott a concha tu madre is, amit a b@zdanyad szurkolói klasszikussal lehetne esetleg visszaadni, ha én le mernek írni ilyen csúnyaságot egyáltalán.
A Melgar mindenesetre nem adta fel, bevetették a szuperfegyvert is, egy szépnövesű, fekete fiút Equadorból, név szerint Mercadót aki nagyon gyors és más semmi. Egy ízben tökéletes testcsellel lerázta a védőjét, elfutott, és olyan szar beadást produkált, hogy az emberek egymás fejét fogtak a tribünön. Pedig hárman mentek kettő ellen.
Félő volt, hogy a Melgar edzőjet, Bobadillát elviszi az infarktus, én viszont remekül szórakoztam, ahogy odalent ugrált, kalimpált és ordítozott efektíve mindenkivel. Végül Csecsó megmentette a hazát és valahogy befejelt egy beadást a vége előtt három perccel – mire természetesen elszabadult a pokol, Csecsó körberohanta a fél stadiont, ám társai a kispad előtt végül letepertek, hogy összecsókolhassák. A holtak feltámadtak, Csecsó a mennybe ment, és végre először közösen felhangzott az “Arequipa! Arequipa!”
Innentől kezdve mindenki a bírót kezdte el szidni, hogy miért nem fújja már le az egészet, minden korábbit meghaladó fetrengés és színészkedés vette kezdetet, a Melgar edzője pedig továbbra is ordítozott mindenkivel, aki elég közel került hozzá. Végül a spori csak lefújta, a Cristal szurkereit leszámítva mindenki nagyon örült, Csecsó valahonnan kerített magának egy panamakalapot, és abban külön ünnepeltette magát a rajongóival, bepózolt a fotósoknak gólörömhöz, ismét körbefutotta a fél stadiont, mögötte a tévéállomások  és újságírók hadával.

Így történt kérem, hogy a Melgar lebírta a Cristalt, és győzelmével – ha csak gólkülönbséggel is, de feljött a második helyre - Arequipa népének legőszintébb örömére.
A fiukat a közönség szépen megtapsolta, külön kijárt a gratuláció Rodrigueznek, aki ugye a délelőtt másik hőse volt, majd a fiúk szép lassan eltűntek az öltözők föld alá süllyesztett kijáratában.
Nem is maradt más hátra, mint megdobálni a bírókat, ami nekem úgy tűnt, itt annyira elengedhetetlen része a mérkőzésnek, mint a kezdőrúgás. A sporiknak külön művészbejárójuk van, ezt nagyjából befedtek egy piros-fekete lepellel, de mivel elég közel van a tribünhöz, klasszul oda lehet vágni bármit – üveget, követ, amit talált az ember. Ezért alapfelszerelés a pályán a rohamrendőr a plexipajzzsal, akik megpróbálják ilyenkor kimenekíteni valahogy szegény játékvezetőket, miközben zúg a “rateros, rateros!” Gyakorlatilag függetlenül attól, hogy jól vezettek-e a meccset vagy sem.

Most sok mindent hozzájuk bírt vágni az istenadta nép, úgyhogy egy darabig meg bent álltak a pálya közepén, a rendőrkordonon belül, de mi már nem vártuk meg, hogy valakinek sikerül-e olyan közel menni hozzájuk, hogy eredményes találatot vigyen be, hanem szétoszlottunk a tömeggel együtt az utcán. Kint a biztonság kedvéért még volt egy halom rendőr, és lovas rendfenntartó, meg egy nagy barikádbontó vízágyús kocsi. Íme:

Az úri közönség szép lassan távozott, szerintem különösebb balhé sem volt, bár erről inkább a rendfenntartókat kellene megkérdezni. Arequipa népe örvendezett, hiszen egy vidéki település életében mindig nagy esemény a “bunkó fővárosiakat” leverni, és a mai napon a Melgar klasszisai márpedig csakazértis megcselekedték, amit megkövetelt a Haza.

Hogy lássuk, a közhelyszótár nem túl vastag másutt sem, következzenek az edzői nyilatkozatok a helyi lap, a Correo másnapi száma alapján:

Gustavo Bobadilla (FBC Melgar):
Nem akarok a bíráskodásról nyilatkozni. Csak a csapatomról beszélek, a győzelemről, mellyel megközelítettük a táblázaton a Cristalt, és hogy változatlan célunk a bajnoki győzelem.

Juan Carlos Oblitas (Sporting Cristal):
(Talán valakinek meg ismerős lehet, ha jól emlékszem, tagja volt a “nagy” 82-es perui csapatnak – vagy csak rokona)
A mérkőzéseket gólra játsszák, és ezúttal ez a Melgarnak jött össze. Amióta én vagyok az edző (DT – director technico), meg senki nem szerzett ellenünk ilyen szerencsés gólt.

És végül: ki más mosolyogna ránk a másnapi újság címlapjáról, mint Csecsó: