Ahhoz képest, hogy a fél világ a Chelsea – Liverpool páros miatt prüszkölt, itt hétszer annyi gól esett, mint a Hörömpő cirkusz, világszám Barca – MU zsonglőrparádén, összességében meg vagyunk elégedve a látottakkal. Úgy tűnik, fű alatt kell végigkúszni egy szezont ahhoz, hogy az ember csapata BL döntőt játsszon. A műfajt ugye a Liverpool teremtette a pszeudo Premier League vetélkedésével, de az újabban Szabad Föld kupára éhes Milan is építette a mítoszt, a Portóról nem is beszélve. Idén a Chelsea a fekete ló. A bajnokságban előbb Arsenal hype, majd rendíthetetlenül nyomuló MU, erre a végére előkeveredik a Chelsea, és a habosra izzadt vetélytársak előtt – ha nem is galoppozva – de mindent vihet. Persze, a kutya sem figyelt rájuk, a csoport harmatos, az egyenes kiesés dettó, de erről nem ők tehetnek. Mourinho távozásával talán a teher is kevesebb lett a vállakon, a csapat mellől elmaradtak a cirkuszok, mindenki sírt egy sort, de egyre inkább valódi Csapat kovácsolódott a kötelességszerűen vásárolt sztárok elegyéből. Igen, nagy hirtelen divat lett utálkozni a kékek felett, de aki úgy gondolja, hogy Drogba, Lampard vagy Terry nem érdemel meg egy BL címet, az ki lesz vezettetve a tárgyalóteremből.

A két meccset elnézve a Chelsea egyszerűen többet tett Moszkváért, mi több, Avram Grant is többet tett érte. Nem volt rest két csatárral kezdeni, holott az iksz is jó lett volna az elejétől, de később pályára került Malouda, Anelka és szegény Seva is megérte, hogy taktikai csere legyen belőle.

Az első félidőben Lampardék simán lerohanták a vizihulla szerepében tetszelgő Poolt, aki pont azokban az elemekben betlizett, amihez ért. Élettelen ténfergés a középpályán, kusza védelem, egyéni vállalások száma nulla. Ha már egyszer ágyúgolyóként küldik előre a labdát, akkor legyen ott Crouch, hogy lefejelje Torresnek... Ehhez a felismeréshez, hogy nem fog menni a három a hat ellen támadás, egy egész félidő kellett a Liverpoolnak. Aztán máris ott van a következő váratlan betli. Reina ugyanolyan gólt kap a rövidbe, mint az Arsenal ellen. Nem mondjuk, hogy az övé volt, de az övé volt.

A Chelsea bezsúfolta a játékot a pálya középső harmadába, a feltolt védelem mellett Drogba is hagyott magának harminc métert a kaputól, hogy szabadon nyargalászhasson, az pedig nem volt kérdés, hogy a Ballack, Lampard, Joe Cole trió jobban boldogul a szűkös területen, mint a Mascherano, Alonso, Benayoun részleg, de A. Cole és különösen Essien is gyakran keltett létszámfölénnyel kombinált riadalmat.

Később megint jött a Pool jelenség, azaz csak akkor képesek mutatni valamit, ha szarban a haza, és Torres (valószínűleg a szezon legjobb átigazolása, bár szoros a verseny Tonival) hosszabbításra mentette a siralmasnak induló estét, sőt, a gól után egyértelműen megrogytak a kékek, talán el is fáradtak kicsit, a Pool akár el is dönthette volna a meccset. Csakhogy ahhoz gólt kell rúgni, és ez náluk, akik sem kreativitással, sem cselezéssel nem tudnak emberfölényt kiharcolni, úgy megy, hogy a komplett csapatot kell feltoloncolni az ellenfél térfelére. És az nem jó.

Különösen úgy nem, hogy ennek a Ballack gyereknek valahogy nagyon benne van a győzelem a zsigereiben, ezt a Bayernben meg a Nationaelfben ezerszer láthattuk. Úgy tűnik, lassan kezdi kiheverni a kultúrsokkot, meg a dicsfényvesztést, viszont jó adag alázat ragadt rá az elmúlt időszakban, ami nem volt mindig kimondott erénye. Valahol ennek is lehetett örülni, hogy pont ő harcolta ki a tizit Hyypia apó mellett, aki 3-4 éve még valószínűleg nem a németet rúgta volna telibe egy ilyen szituációban, és persze Skrtel sem maradt volna le két méterrel, de erre az estére szolíd balsors rendeltetett a vörösök számára.

Kicsit féltettük Lampardot, mert volt egy rosszabb időszka - amikor tizenkét yardról ugye még Király Gabinak, barátságos meccsen sem sikerült bepofoznia, nem hogy ehhez hasonló helyzetben - de ha Gerrard be tudta ütni, akkor most neki is meg kell mutatnia. És ki érdemel sikert, ha nem az, aki az édesanyja halála után napokkal, a BL elődöntő hosszabbításában rovott múlttal el meri vállalni? Frank Lampardot ezennel a bálnaszív érdemrend középkeresztjével tüntejük ki.

Hogy ne legyen rizikós a vége, Drogba, akit szintén sokszor láttunk már lehajtott fejjel, elbukva, most duplázással űzte el a rontás démonait, különösen Cech feje fölül, aki tán kapus-szolidarításból szintén szedett egy potyát a másik kényszercserétől, Babeltől.

Adott körülmények között nincs kedvünk azon fanyalogni, hogy csakúgy, mint a Premier League-et, a Bajnokok Ligáját is a két leggazdagabb angol csapat dönti el egymás között, és hogy micsoda rossz jel ez kérem, és hogy abcúg angol házidöntő. A MU-nak idén vitathatalanul ott van a helye, a Chelsea pedig megérdemli az esélyt azok után, hogy folyton a küszöbön estek pofára, mégis fel tudtak állni.