'Lovagolok fűzfasípot fújva, lovagolok szilaj nádparipán,vályúhoz mék, lovam inni kíván'. Ezzel az idézettel csak azt kívánjuk alátámasztani, hogy a vesszőparipa igenis komoly dolog és ha Petőfi érdemesnek tartotta, hogy néhány sorban megemlékezzen a jelenségről, bizony mi sem mehetünk el szó nélkül mellette. Való igaz, a poszt megalkotásában segítségünkre volt e parnasszusi magasságtól csak egy hajszállal elmaradó r_magpie komment (mely szerint Sebők Vili válogatottbeli rehabilitása siralmas sérelmes) kapcsán ütött szöget a fejünkbe, hogy az igazi drukker-lét hatásaként nemcsak együgyű szerelemmel csüggünk szívünk klubján, de az évek során felhalmozódott meccsélmények hatására mindenkiben kialakul egy feszítő, belső kényszer, hogy bizonyos dolgokat időről-időre szóvá tegyen. Tovább után egy-egy jó és rossz példát is említünk, és természetesen biztosítjuk a szócsövet is a kedves Olvasó számára.

A vesszőparipa nem játék, legalább annyira illik komolyan venni, mint a hangzatos közhelyeket és népi megfigyeléseket, hiszen mindhárom tapasztalati úton megszerzett tudást feltételez, mely akár (végső stádiumban) személyiségünk részévé válik, hiszen minden adandó alkalmat megragadva automatikusan hangoztatjuk rögeszménk. Ez pedig esetünkben nem más, mint a kisszöglet, a labdarúgás korcs vadhajtása, ez az evolúciós zsákutca, góltemető.

1# Mi, mégegyzser kérdezem, mi a bánatos lófasz értelme van húsz centivel arrébb pöckölni a labdát, hogy aztán ugyanúgy tekerjük középre, kivéve, hogy a védőnek közben van ideje páros lábbal megindulni felénk?! Aki ilyesmire vállalkozik számoljon vele, hogy azonnal szembetalálja magát első számú dogmánkkal és vesszőparipánkkal: kisszögletből sosincs gól. A tézis felállítása után hosszú éveket kellett várni, mire egy kárhozatos (és azóta természetesen elfeledett) meccsen kivételt találtunk, de nyilván csak a szabályunk megerősítésére használtuk fel. Lehet követni, akár Colombo-t is leláncolhatjuk a nappalinkba, ő sem talál majd bizonyítékot az ellenkezőjére. És rendületlenül, csak erőltetik, csak forszírozzák.

2# Második számú, nem annyira klasszikus vesszőparipánk Bánfi János, aki veleszületett hatodik érzéke segítségével, még a véletleneket is nagy magabiztossággal elkerülve, garantáltan ütemtelenül lépett ki akár a támadókra, akár lesreállítás címszó alatt az indításra. A gasztronómiában be kellene vezetni az a la Bánfi tálalást, melynek lényege, hogy az elkészült fogás közepébe egy ordenáré méretű lyukat ütünk, oda aztán bátran tölthetünk egy fél disznót is, vagy akár tizenkét jugoszláv gombócot, mert Mracskó Misi ide, Lőrincz Emil oda, mind az övé volt, és ennek ellenkezőjét akkor sem ismernénk be, ha százszor nyilvánvaló is, ehhez túl mély sebet ütött rajtunk az a hűvös, novemberi este az Üllöi úton.

Sérelmeink szélbe kiáltása után megkönnyebbülten várjuk a hasonló (különösen az 1# példához) tév- és rögeszméket, vesszőparipákat, amivel évek óta bombázzuk környezetünk arra fogékony tagjait.