Ez itt már a nagyok játéka - ilyen egyszerű. A legjobb nyolcig rendszerint eljutnak olyan, a másodvonal élvonalába tartozó csapatok, mint a Benfica, Lyon, Villarreal (2006), vagy a PSV, Valencia, Róma (2007), de akkor jönnek a nagyok és összerombolják a nagy műgonddal építgetett alsósok homokvárát. 2008 - Totti&Co. az idén megint kitett magáért, de a tavaszi, botrányosan erőltetett menet végén szinte harcképtelen rogytak össze a Manchester roppant súlya alatt. A United már-már elnéző mosollyal fektette térdére a Rómát, megpaskolta kétszer, majd rátelepedett a hátára úgy, hogy az moccani sem tudott. A magunk részéről kísérteties hasonlóságot véltünk felfedezni a Milan – Arsenal meccsel, melynek tanulságait Spalletti mester bizony elfelejtette levonni. Eközben a Barca végre képes volt nyerni és ezt még akkor is illik megbecsülni, ha a lehető leggyengébb ellenféllel szemben tette is.

Eleinte nem tudtuk eldönteni, hogy Spalletti a várható lavinaként zúduló manchesteri kontrák elkerülése végett rendelte saját térfelére a csapatát, vagy az angolok kívántak kellő nyomatékkal fellépni, valószínűleg mindkettő igaz. De mikor azt láttuk, hogy a Róma a megszerzett labdákkal nemhogy pengeéles attakokat nem vezet, de épkézláb támadást is csak foltokban, kezdett egyszerűsödni a képlet.

Totti hiányában gyakorlatilag csatársor nélkül állt fel a Róma, mert a társaitól kilométerekre senyvedő Vucinic szinte észrevétlenül settenkedett az amúgy is bombabiztosnak tűnő védők között, egy kontrát amúgy is csak befejezni tud, a felépítésében vajmi kevés szerep osztható rá. Mancinit egész egyszerűen megette Anderson, miközben Carrick és Taddei szépen kioltotta egymást, innentől kezdve Panucci és Tonetto keltette a legtöbb riadalmat... Tegnap este tíz percig tudtak színvonalas futballt bemutatni, a második félidő elején. Ami elégnek bizonyult egy esszenciáját veszített Real Madrid ellen, az most édeskevés volt egy nem csak nevében nagy MU ellen. Az angolok jobbak fizikálisan, jobbak szerkezetben, jobbak a padon, de a leglátványosabb különbség a csapatrészek közötti összhangban mutatkozott meg.

A United kisajátította a középpályát, szétfutották az olaszokat, annyi keresztmozgás volt, hogy nem volt érdemes a posztokkal foglalkozni. Rooney számtalanszor tűnt fel a középpályán, Anderson olykor gejzírként tört elő a center helyén, Scholes pedig simán kettőslátást okozott az avatatlan szemnek. Nálunk a meccs embere mégis Ji-Sung Park. Mindig fellelhető volt a vonal mellett, labdát nem láttuk eladni, minden szembejövőt leszerelt, bónuszként adott egy gólpasszt. Az érkezésekor még láthatóan megilletődött játékos túllépett a beilleszkedési nehézségeken (magyaros probléma 1#), távolkeleti alázattal megbecsülte magát (2#) a világ talán legnagyobb klubjánál és képességeit maximálisan kihasználva (3#) felnőtt a nem középszerű feladathoz (4#). Nincs vita, mára a MU valódi értékkel bíró teljes jogú tagja - hiszen leigazolásakor nem volt több, mint a távol-keleti mammutpiacra betörni kívánó klub relatív olcsó marketingeszköze.

CéRonaldó viszont megint bizonyította, létszükséglet a kettessel kezdődő személyi szám, hogy valaki kedvelni tudja. Hisztis fruskaként adja a sértődöttet egy lökés, egy neki nem tetsző bírói ítélet, vagy egy rossz passz láttán, de csapattársai lefitymálásánál is idegesítőbb az ellenfél iránt tanúsított zéró tisztelet és az öncélú alázásra irányuló felesleges, arcátlan kivagyiság. Ne legyünk próféták, de ezt egyszer nagyon meg fogja unni valaki, és akkor hiába fut panaszra a mindezt tökéletesen elnéző Ferguson papához. Ettől függetlenül, ha éppen sértett gőgje engedte, megint zseniális dolgokat mutatott be az albertflóris szünetek között. Az a jelenet, ahogy vezetést szerzett a MU, egyrészt hű képe a meccsnek, másrészt minden oktatófilmben ott a helye. Nem Scholes lágyan visszaívelt labdájára gondolunk és nem is az amúgy kiváló fejesre - ez csak részletkérdés. Hanem annak a mindent elsöprő céltudatos lendületre, ahogy Ronaldó sújtólég módjára robbant rá a beadásra, minden idegszálával a labdát támadva.

Összességében nem lehet kárhoztatni a Rómát, a lehetőségükhöz képest a maximumot látszanak kihozni a szezonukból, Dévényi Tibi bácsit idézve: nagy tapsot a szobában. Egyszerűen ennyi a különbség az Intert félig meddig behúzott farokkal (és kilógó belekkel) üldöző Róma, és a PL-t mínusz öt pontos hátrányból is gátlástalanul einstandoló Manchester között, aki félgőzzel is meggyőző BL székfoglalót tartott az erejével mostanra elkészült, besavasodott és vezérét veszítette hazaiak feje felett. Csak azt árulja el valaki, hogy a falábú, faagyú Wes Brown mit keres ebben a csapatban. (AS Roma – Manchester United 0-2)

A Róma szindróma tulajdonképpen a Schalkéról is elmondható. Böcsülettel brusztolnak a bajnokságban és BL történetük legnagyobb sikerét elérve nyolcba jutottak, mégpedig a náluk jóval esélyesebb Portón keresztül. Most viszont, az elit környezettől megilletődve 45 percen keresztül tanácstalanul forgatták a halkést, beleittak a kézmosó vízbe és esetlenül forgatták az étlapot – így aztán ők kerültek felszolgálásra. A két tinizseni közül most már egyre inkább Krkic a domináns, élete első BL gólja pedig tovább szilárdítja helyét a csapatban, ha már egyszer volt olyan mázlija, hogy húsz centiről még épp a léc alá tette csimmaszárral Henry passzát, aki elé egyébként Neuer szerencsétlenkedte a labdát. Kapussors.

A második felesben aztán Kurányiék rájöttek, hogy lehet itt kézzel is zabálni és jó munkásemberként neki is estek a melónak, de a befejezések legtöbbször esetlegesre sikerültek, vagy kitartott a Barca durva mázlija, mely már a sorsolásal megkezdődött.
A Barca nem feltétlen meccset nyert tegnap, hanem elsősorban időt, hogy ne a kezekben görcsösen szorongatott kapanyéllel kelljen nekimenni a gépállat formában érkező Manchesternek. (Schalke 04 – Barcelona 0-1)