Angol csapatok ritkán vetítenek oktatófilmet Itáliában (legutóbb a MU torinói vendégjátékára emlékezünk nemszívesen), de Wenger céhlegényei most letették a XXI. századi mestermunkát az asztalra. Szó sem esett megilletődöttségről, tiszteletről, túlzott nyomásról – ezek a srácok pontosan tudták miért jönnek Milánóba, és akaratukat töviről-hegyire szentesítették is. Testvércsapatuk, a Manchester is tovább görgeti a BL hengert hazai pályán, ezúttal a franciák testén keresztül, és a Barca is izgalommentesen hozta, amit az Úr hozni rendelt számukra. A forduló bombája a Sevilla képébe robbant, mivel Volkan Demirel 120 perc alatt bizonyította, a poklok bugyrából is fel lehet futni a mennyek kapujába, de legalábbis a BL legjobb nyolc csapata közé. Már most jelezzük, hogy sem angol, sem pedig spanyol házimeccset nem akarunk majd nézni - a megbuherált sorsoláson kívül a Róma teheti ez ellen a legtöbbet.

Meghalt a király, éljen a király - ez a dolgok rendje. Minden tiszteletünk a Miláné, az embernek összeszorul a szíve, de akkor is ki kell mondani: ennek a Milannak most nincs helye Európa legjobb nyolc csapatában, még akkor sem, ha ez egyben Paolo Maldini búcsúját is jelenti a nemzetközi kupáktól. Ma láttuk utoljára játszani. De még hogyan! Már Londonban is kitett magáért, ezen az este pedig egyértelműen ő volt a Rossoneri legjobbja. Ma láttuk utoljára. Ha hozzávesszük, hogy Ronaldo visszatérése is több, mint kétséges, akkor érezhetjük igazán micsoda sorscsapás ezt a szezon a Milánnak – de sokkal inkább a labdarúgásnak. Persze fordítsuk meg inkább, és örüljünk, hogy láttuk őket játszani, örüljünk, hogy itt van egy Arsenal, akinek öröm nézni a Játékát. Wenger a kor trendjével szemben menve, nem két gazellát tett a szélre, hanem két stop-táblát (Eboué, Diaby), akik azért mindig jók egy-egy kényszerítőre (minimum), a középső kvartett pedig zseniálisan érzi és egészíti ki egymást – tulajdonképpen szemernyi esélyt sem adtak az olasz továbbjutásra. Az elején még tartották ugyan a lépést a hazaiak, és ha Pato nem emel gyámoltalanul Almunia kezébe... Később az ágyúsok észrevétlenül áttették székhelyüket a hazai térfélre, lassan nyomasztó fölényüket Fabregas szilaj kapufája tetézte, de a szünetig még valahogy kihúzta a fogásba menekülő, rogyadozó térdű Milan. Képtelenek voltak megtartani a labdát, Pirlo egy Vasas-REAC derbibe is beleszürkült volna (végül Walcotton vezette le a feszültségét, egy piros sem lett volna túlzás), Kaká csak egy gondolattal volt jobb, mint az első meccsen, az ágyúsok végtelen mennyiségű rövidpassza mellett pedig a félelmetes szűrők az ütközésig sem jutottak el, nemhogy a labdaszerzésig. Azt is csak nézték, ahogy tíz perccel a vége előtt Fabregas rövid lendületszerzés után cirka harmincról megindít egy löketet – egyenesen a jobb alsóba. Gondolkodtunk rajta, hogy mennyire adjuk Kalacnak a gólt, de csak ő tudná megmondani, hogy mennyit látott a Gattuso és Nesta között elsüvítő löketből. Maradjunk annyiban, hogy bravúrral védhető lett volna. Ezután még egy utolsó svungot vett a Milan, be is szorították az Arsenalt, de csak még egy gombóc lett belőle, miután Walcott elviharzott a jobb oldalon (pedig Kaladze mindent megtett, hogy kivasalja), Adebayor pedig öt méterről elhallgattatta a kövér hölgyet. Igen, elhallgattatta, mert minden bizonnyal ezzel lezárult egy fejezet Milánóban, a Pato-féle vérfrissítés ide már nem elegendő, itt csak egy NDK-s időket idéző vérátömlesztés (nem úgy értjük) jelenthet megoldást. Seva hattyúdalát szívesen meghallgatjuk piros-feketében, de kell még egy csatár, két-három védő és újabb szívszorító pillanatokat átélve Seedorf papa helyettesét is meg kell találni – talán már nem is Ancelottinak. Elfáradtak, ezt a garnitúrát kilúgozta a sok mosás.  A lehetőségekhez képest megtettek mindent, ha odaálltak volna nyílt sisakkal játszani, Fabregas-ék hülyére pofozzák őket oda-vissza. Ezt igazolja a mester nyilatkozata is: Nem hiszem, hogy sokkal többet tehettünk volna, a legjobbunkat adtuk, nincs mit megbánnunk. Már csak egy dolguk maradt, valahogy biztosítani a BL selejtezős helyet az új generációnak, mielőtt a jól elvégzett munka kellemes fáradtságával kitelepednének a narancsfák árnyékába adomázni. Az Arsenal története viszont csak most kezdődik és a bevezetőt elnézve igencsak kellemes olvasmánynak nézünk elébe. Még egy szimbolikusnak szánt adat a végére: Inzaghi kétszer, még Adebayor hatszor volt lesen – sic transit gloria mundi. (AC Milan – Arsenal 0-2)

Gregory Coupet megmondta előre, hogy eszükben sincs felvenni a kesztyűt az Old Traffordon, mert a Róma kárán megtanulták a leckét. Amúgy sem lett volna értelme azzal az illúzióval ringatni magukat, hogy majd az elején megfogják a MU-t, mert a MU nem az a fajta. Ha egyszer jönni akarnak, akkor garantáltan jönnek is, és átszaladnak az emberen, mint a savanyú tej. Marad tehát a kivárás és a fohászkodás. De ha a jobb csapatnak még szerencséje is van, akkor nincs mit tenni. Tevez begyilkolt egy lecsorgót az első meccsen, most meg CéRonaldo passzolt be egy másikat, ha már Anderson egy védőt lőtt inkább agyon. Ez volt egyébként a portugál 30. gólja a szezonban, és ha a vártnál nehezebben is, de begyűrték a nem-lehet-nem-szeretni Lyont, akiket még Keita kifelé pattanó kapufájának formájában is büntetett a sors. Ezzel a sikerrel egyébként az angolok beállították a Juventus rekordját – tíz hazai BL győzelem zsinórban. (Manchester United – O. Lyon 1-0)

Sevillában viszont tíz gól kellett egyetlen győzelemhez – Kanouté-ék ugyan abba a pocsolyába léptek, mint Isztambulban. A Sevilla szokva van a necces helyzetekhez, de mi lesz ha idén Palop nem bólint a 93. percben? – kérdeztük az első meccs után, és mivel Palop nem bólinott, jöhetett a hosszabbítás. Pedig pornófilm-szerűen indult a derbi, minden bevezető nélkül kettőt durrantottak a spanyolok (Alves, Keita) – egyedül azt nem tudjuk, melyikben volt benne csúnyábban Volkan Demirel, a Fener portása. Két potya, oda az előny – mindez kilenc perc alatt. A futball közhelyszótára azt mondja, az ilyen sokkot nem lehet kiheverni, és sűrű pislogással a vészkijárat felé kell kibekkelni az országos égést. Ezek az oktondi törökök viszont képtelenek voltak elolvasni az írást, helyette Deivid két góljával hosszabbításra mentették a csúfnak indult történetet (a szünet előtt Kanouté is lőtt egyet). Innentől kezdve hollywoodi lányregény a pályán. Demirel fog, mint a festék és sorrendben Escudé, Maresca majd Daniel Alves büntetője is a keze között leli halálát (védővel és cserejátékossal továbbiakban is tilos tizit rúgatni). Így lesz a legkisebb fiúból kiskirályfi, népellenségből szupersztár. Egyébként Edu vezetheti otthon a Demirel for president körmenetet, hiszen a hazai meccsen lőtt öngólja után Sevillában tizenegyest hibázott, amivel bizony kimeríti a csapat fékje fogalmát. (Sevilla – Fenerbahce 3-2, tizenegyesekkel 2-3)

A másik spanyolországi csata kimenetele viszont percig sem volt kétséges, itt tulajdonképpen már az első összecsapás alkalmával rendezték a továbbjutó kérdését a felek, ám a cehhet mégis a Barca fogja fizetni, mivel Messi könnyekkel a szemében sántikált le egy Donatival történő összecsapás után, többet egyelőre nem tudni az állapotáról. Mivel Xavi már a harmadik percben betalált, nem sok értelme maradt a hátralévő idő lejátszásának. A skótok persze nem lennének skótok, ha nem tettek volna meg mindent az egyetlítésért, de Gordon Strachan gárdájának ezúttal be kellett érnie a tisztes helytállással. (Barcelona – Celtic 1-0)