Nincs az az ember a világon, aki születésnapján ne sietne úgy haza, hogy az adneralin-szintjét már nem lehet tovább fokozni. Alig várja, hogy családja, szerettei körében kibonthassa végre a zizegős papírba csomagolt ajándékait és örülhessen, hogy végre megkapta azt, amiről egész évben beszélt, álmodozott, amik előtt megállt a kirakatoknál, amire annyit gondolt. Ha Ti is így vagytok ezzel, akkor fogadjátok szeretettel a historikus rendhagyó születésnapi posztját, melyben egy olyan játékosról lesz szó, aki szintén a napokban ünnepel, ráadásul miféle fociblog az, mely egy teljes éven keresztül működik úgy, hogy nem ejt szót a valaha volt egyik legnagyobb olasz csatárról. A mai napon három hasonló bejegyzéssel jelentkezünk, az első ezek közül a február 18-án született  Roberto Baggiónak szentel néhány mondatot. Méghozzá mindjárt a hajtás után! 

Roberto Baggio 1967 február 18-án született a Vicenzához közeli kis faluban, Caldognóban. Három világbajnokságon vett részt, az olasz foci idáig egyetlen olyan játékosa, aki mind a három vb-jén gólt tudott szerezni. Hat testvére és a Vicenza akkori mestere, Antonio Moro figyelte ámulattal, ahogy a srác egy bajnokin hat gólt rúgott. 15 évesen a Serie C1-es Vicenza Calcio igazolt játékosa lett. Egy ilyen tehetségre hamar felfigyelnek. Ennek rendje és módja szerint 18 évesen a Firenzébe költözött és a Fiorentina játékosa lett 1986 szeptember 21-én debütált a Serie A-ban, a Sampdoria ellen. A következő esztendő, május 10. napján lőtte élete első gólját a fennállása első bajnoki címét ünneplő, Maradonával felálló Napoli hálójába. A lila-fehéreknél 135 bajnoki meccsen szerepelt, 55 gólt rúgott, amikor 1990-ben átigazolt a Juventushoz, ahol a legnagyobb sikereit érte el. 12 millió euró volt az ára, ami abban az időben világcsúcsnak számított és akkora botrányt kavart, hogy Firenzében a szurkolók tüntetni kezdtek az átigazolás ellen, a balhéban 15 ember meg is sebesült. Baggio érdekes üzenetet küldött a szurkolóknak: „Engem kényszerítettek, hogy fogadjam el...”

1993-ban UEFA-kupát nyert, a legjobb Európai játékos lett és a FIFA World Player szavazásán is az élen végzett. 1995-ben, a Juventussal nyerte élete első bajnoki aranyát. Következő évben Silvio Berlusconi invitálására mondott igent és a Milanhoz szerződött, itt már senki sem kényszerítette, viszont rögtön az első évben bajnoki aranyat nyert, az első olyan játékos volt, aki két egymást követő évben más csapattal nyert Scudettót. Aztán 1997-ben egy szezon erejéig a Bologna, majd 1998-tól két évig az Inter játékosa lett. Pályafutása vége felé Bresciába igazolt, ahol 2000-től a visszavonulásáig, vagyis 2004-ig játszott. Pályafutása alatt, a különböző bajnokságokban és csapatokban 644 mérkőzésen játszott és 291 gólt lőtt.

56 válogatott meccsen 27 gól. Ennél többre az olasz foci történetében csak hárman, Luigi Riva, Giuseppe Meazza és Silvio Piola voltak képesek. Az 1990-es vb-n a torna legszebb gólját lőtte a cseheknek. 1994-ben a negatív hős lett, a döntőben kihagyta a brazilok elleni sorsdöntő 11-est, ennek ellenére a vb legjobb három játékosa közé válaszották. 1998-ban két gólt lőtt a csoportmeccsek során, majd a negyeddöntőben ezúttal berúgta a büntetőt, Di Biaggo viszont kihagyta, az olaszok kiestek a franciákkal szemben. 2004. április 28-án, egy spanyolok elleni meccsen búcsúzott a Squadra Azzurától. A dicsőséglistája: Olasz bajnok, 2-szer (1995-Juventus, 1996-Milan), Olasz-kupa győztes (1995-Juventus), UEFA-kupa győztes (1993-Juventus), KEK-gólkirály (1991-Juventus). Aranylabda (1993), FIFA World Player (1993), a World Soccer év játékosa (1993).