Pancho barátunk last minute felkérésének eleget téve soványmalac vágtában szelem át a nappalit, mintaszerű keresztezéssel érkezem a díványra és Nagy Tibi elismerő tekintetétől övezve még sípszó előtt ott vagyok a jurószporton. Az Atlasz Oroszlánjai vs. Namíbia Bátor Harcosai. Öt perc elteltével az oroszlánok még mindig oroszlánok, a Bátor harcosok viszont a csűr melletti szénakazalba bújó dezertőrökké szelídülnek. Ha egy dolgot kellene mondanom, amiért érdemes nézni az Afrika kupát, az feltétlenül a következő: mert itt olyan dolgokat látni, amit sehol máshol.

A tornán Kongó sajnos csak a lelátón képviselteti magát, valószínűleg mert kizárólag hangszeres tudással rendelkező szurkolók léphettek be a stadionba, ennek köszönhető a 323 néző és a szűnni nem akaró rezesbanda kakofóniája. A második percben máris európai pályán azért ritkán látható, grundfoci-szagú csetlés-botlás végén Marouane a kapufát találja el, majd a visszapattanót Alloudi elé teszi – máris egy-null. Három perccel később, európai pályán szintén (de más okból) ritkán előforduló átveszem, felpörgetem, kényszerítő, még egy emelés aztán begurítom gólt lő Alloudi. Namíbiát megkísérti a néhány évvel ezelőtti 6-8 gólos zakók emléke, de azonnal elhessegetik Brendell révén, aki csalfa, vak reményt csepegtet a szurkolók szemébe. Errefelé valahogy nem ismert a demoralizáló kezdés fogalma, a lelkesedés mindent visz, mint Kamaz a kereszteződésben. Ez persze olykor bántó is lehet, hiszen egy egyszerű taktikai fault a középpályán is minimum nyújtott lábbal kezdődik és vérontással végződik, de senki nem csinál belőle nagy ügyet, beleértve a bírósporit is.

Már-már reklamálni kezdek, hogy öt perce nem esett gól, mikor Alloudi, a címzetes főoroszlán megszerzi a torna első mesterhármasát a nem ügyetlen Sektioui beadásából, aki még a szünet előtt besúvaszt egy jogosnak mondható tizit is. Fordulás után Marokkó ellustult a nagy zabálástól, nem szívták magukat további góltermelés ügyén, de azért az afrikai labdarúgásból elengedhetetlen hajmeresztő kapuskifutás után berakták az ötödiket is. Számomra is megkezdődött a küzdelem, és jól szórakoztam a pénzemért. Cselek a végtelenségig, finom trükközések mellett kapitális tárgyi tévedések, pszeudó védelmek, blazírt bírók, sok gól…mi kell még? (Marokkó – Namíbia 5-1)

Engem is elkap a harci láz, sörös dobozokon verem a ritmust, a szünetben felteszem a Zumbáé-akkombaé refrénű klasszikust, jöhet a Nigéria-Elefántcsontpart! A második félidőben az orromból kieső velőscsont (ezt találtam) zajára riadok fel, tollforgómat megunt játékként dobom a sarokba. Sajnos túl sok itt az európai focin edződött sztár, a küzdő felek nem tudják eldönteni, ki van jobban befosva a másiktól. Sokat mond, hogy Kolo Touré az elefántok legveszélyesebb embere, a túloldalon Taiwo dönti romba a kapufát, a többi néma csend. Martins gúzsba kötve duplanelzonnal tálalva, Drogba betonba ágyazva valahol harminc méterre a kaputól, szakkommentátorainktól ellesett fordulattal élve a játék küzdőszelleme dominál (grrr#1), továbbá hatalmas taktikai harc folyik a pályán (grrr#2). A hatvanhatodik percben velem együtt Kalou is megébred, három védőt öt felé szalaszt és eldönti a meccset. A felszabadult időt arra használom fel, hogy petíciót fogalmazok Ki a német edzőkkel az afrikai futballból kezdettel. Semmi jó nem származhat a folyamatból. Csak kiölik az őszinte, gyermeki lelkesedést, rosszabb esetben tényleg megtanítják őket focizni és akkor nagy gondban leszünk, mi főokos európaiak. (Elefántcsontpart - Nigéria 1-0)

Mikor a Mali-Benin találkozó kezdetekor áthatolhatatlan sötétségbe burkolózik a pálya, már biztos vagyok benne, ez itt újra hamisítatlan Afrika kupa, de ahogy anno az MTK, most Benin jár pórul ezzel. Kanouté simán belő egy büntetőt, más nemigen történik, de levezetésnek nem volt rossz. (Mali - Benin 1-0)

Kényszeres fogadóink kedvéért még egy tipp a végére: magam is fontolgatom, hogy a malacpersely arányosított tartalmát minden meccsen felteszem a kettő, vagy több kiállítás/tizenegyes lesz a mérkőzésen opcióra, és elkezdem böngészni a Ghána felé tartó járatokat.