Az Inter olyan, mint a Juventus (durr, egy pofon). Nem tudsz mellette elmenni csak úgy, vagy leborulsz elé és imádod, vagy a lábujjad hegyéből is felszívod a gempát, hogy lecsulázhasd. Számomra mindig megfejthetetlen rejtély volt, hogy szurkolhat valaki nekik, hiszen a mi életünkben annyi lehetett tudni róluk, hogy gazdasági és sportdiplomáciai erejüket bevetve szinte mindig sztárjátékosok egész sora játszott náluk, mégsem nyertek semmit. Az 1989-es, németek által inspirált scudetto után sokan azt hitték, hogy most majd aztán hűde és juhúú, de közben a többiek sem pihentek. Láttuk a városi rivális hollandok által tolt szekerét végiggázolni Európán, a Zidane-vezette Juventus sem osztott sokkal több kegyelmet (nem mintha a Jugovics-éra alatt panaszkodhattak volna a Bianconeri szurkolói), kifutott egy-egy szezon Rómában is, de a Nerazzurit mindig csak egy lista élén találtuk: ők költötték a legtöbbet játékosokra. Ezek aztán mintaszerűen megsérültek, elment a kedvük a játéktól, eltiltották, lehallgatták, megfenyegették őket és minden ment tovább a maga útján. Az Intert magunkban szépen elkönyveltük örök vesztesnek és szinte el is felejtkeztünk létezésükről.

Két név, egy csapat. Helenio Herrera és Angelo Moratti, azaz a Grande Inter. A 60-as évek európai klubfutballjának meghatározó csapata, két BEK-siker egymás után (’64 - Real Madrid és ’65 – Benfica), majd két évvel később még egy döntő, ám itt vereséget szenvednek a Celtictől. Ezt a vereséget pedig egész Európa úgy ünnepli, mint a futball győzelmét. De mi felett? Bizony, az időközben az olasz futball nevével összeolvadt, gyűlölve tisztelt és azóta rengeteg csapat által eredményesen alkalmazott Catenacciót az Internek, illetve Herrerának köszönhetjük (a Triestina szerepét hagyjuk, nem tartozik ide). A Retesz lényege a védekezés, amit egy új poszt, a söprögető létrehozásával támogattak meg, de persze ettől még nem lehetett volna belőle eredményes formáció. Eredményes attól lett, hogy gólt nem kapott, egyet meg rendszerint lőtt, ezt pedig úgy érte el, hogy a védők feladata némileg átalakult: meg kellett tanulniuk passzolni, ha lehet, hosszan és pontosan is! Meg persze nem ártott, ha van az embernek olyan csatára hozzá, aki kevés helyzetét is képes gólra váltani, hiszen ez a formáció jórészt lehetetlenné tette a gólzáporos meccseket, ahol mindig csak azt kellett szem előtt tartani, hogy rúgjunk eggyel többet, mint ahányat kapunk. A konklúzió: ha egyet sem kapunk, simán elég egyet rúgnunk. Ha pedig az megvan, mehet az aprítás rogyásig.

Mindenki támad, mindenki védekezik! Totális futball ez a javából, más kérdés, hogy nézni nem olyan jó, bár az olaszok sikerrel látják meg ebben is a szépséget (Maldini száját hagyta el az azóta fülünkbe csengő mondat a franciák elleni EB-döntő előtt, hogy a védekezésnek is megvan a maga szépsége, főleg, ha közben gólokat lősz!). A Grande Inter-ben a gólokat szerző Jair, Mazzola, Corso hármas mellett az irányító Suárez előtt sem véletlenül volt a legnagyobb sztár Facchetti, a söprű. Az Inter tehát okosan alkalmazott egy újdonságot, ezzel pedig beírta nevét az európai foci aranykönyvébe, majd szép lassan kinyílt alattuk a csapóajtó és mivel mások is hasonlóan eredményesen kezdték el alkalmazni az általuk sikerre vitt taktikát, a milánóiaknak 6-8 évente megnyert scudettókkal és egy újabb BEK-ezüsttel kellett beérniük. Angelo Moratti 1968-ig volt a klub elnök-tulajdonosa…

Kicsi csemetéje, Massimo 1995-ben huppant bele az elnöki nubukbőr fotelbe, melynél kényelmetlenebb már csak a kispad volt akkoriban, hiszen az Inter abban az évben éppen egyetlen pontocskával menekült meg a kiesés elől – így egyedüli csapatként soha nem kellett lábát a másodosztály bűzös mocsarában áztatni. (Jellemző, hogy a Milan és a Juve sem azért esett ki, mert éppen nem futott a szekér…) A becsvágyó Moratti jr. mindent bevetett, hogy visszaállítsa apuci csapatának megkopott fényét, uralkodása kezdete óta a csapat 13 edzőt fogyasztott el és sztárjátékosok egész sora fordult meg a Nerazzuri öltözőjében.
Ennek ellenére szinte semmi nem jött össze, hiszen ahogy vendégszerzőnk, Miki megjegyezte, valahogy az Inter sztárigazolásai nem találták a helyüket a csapatban, aki meg megtalálta, az más okokból kifolyólag távozott időnek előtte. A szurkolók többek között olyan manőverek miatt fújnak Morattira, mint Pirlo és Seedorfot elengedése (a Milan gerincéről beszélünk, ugyebár), de nehezen emésztették meg Ronaldo elengedését, a helyére hozott Adriano pedig tökéletesen beleillik az Inter-igazolások végeláthatatlan sorába. Recoba mellőzése, Bobo lehallgatós botránya és legutóbb a ki tudja, hány éves Martins (ez annyira röhejes, hogy szintén tökéletes Inter-igazolás) könnyed elengedése okán feszítették ki a Nerazzuri tifosók a transzparenst, miszerint Moratti nélkül, de örökké az Interért!

És akkor elérkeztünk a jelenbe. Rögös volt az út idáig, sok minden kellett ahhoz, hogy az Inter éppen sorozatban harmadik scudettója felé vágtázzon, de megértük. Bal vállamon a kisördög (Juve mez van rajta) már üti is a fejemet, hogy rohadt csalás volt az egész, de ez mit sem számít, hiszen a most futó az első szezon, amiben megmérettetik a csapat, ők pedig csattanós választ adnak a fanyalgóknak.

Ez az Inter ugyanis valami egészen elképesztően erős. Végy egy jó kapust? Nekik kettő van, láthattuk, Toldo milyen parádét rendezett, amikor Julio Cesar megsérült, a brazil pedig igazi bravúrkapus. Megsérült a legjobb olasz védő, a védelem szíve, irányítója, motorja? Már ugrik is be a helyére a Spanyolországban csak hibáival és durvaságaival kitűnő Samuel és Córdoba mellett hibátlanul teszi a dolgát. A védelem jobb szélén il Capitano Zanetti (szükség esetén a középpályán is hibátlan teljesítményt nyújt) és a következő 5-8 év Cafú-pótléka, Maicon nem csak védekezik, de rendszerint fel is ér a támadásokkal. A másik oldalon Burdisso sérülése sem akadály, Maxwell már tavaly is bizonyította, hogy mindent tud, hozzá csatlakozott Chivu, aki még keresgéli önmagát, de egyre jobb teljesítménnyel redőzi Mancio homlokát, hiszen valakit ki kell hagynia. Sérült az elmúlt szezon legjobb Inter-játékosa, Sztankovics? Sebaj, Solari, Dacourt (egy hónapot most ő is biztosan kihagy) és Cesar játéka szinte láthatatlanná teszi a hiányát. A szezon eleje óta alig lépett pályára a világ egyik legjobb védekező középpályása, a Sötét Nagyúr, Vieira? Semmi baj, hiszen élete formájában szántja fel a pálya közepét Cambiasso, hátul szerel, középen labdát szerez, sőt, gólokat lő, minden kétséget kizáróan ő idén a csapat motorja. Eltört Figo lába? Mi sem egyszerűbb, a pótlása úgy tűnik, némi átszervezéssel jár ugyan, de szinte zökkenőmentesen megy végbe. Láthatjuk, hogy négy állandó kezdő (mindannyian világsztárok, posztjaik legjobbjai) hiányzik a csapatból, mégsem lehet megverni őket. Cruz lehajtott fejjel veszi tudomásul helyét a világban, hozzáállásának jutalma megosztott házi gólkirályi cím és rengeteg játéklehetőség, Suazo és Crespo pedig tökéletes alternatívái az Empoli és a Cagliari ellen.

És persze ott van Ibrahimovics. Nem tudunk róla olyat mondani, amit nem írtak le előttünk rengetegen, tudtuk róla már régóta, hogy hihetetlen, amit a labdával tud, erőszakosságával rengetegszer kerül helyzetbe, remekül lő, jól fejel, elképesztően cselez, bla-bla… de a Fiorentina ellen a hétvégén mást is csinált. Nem, nem arra gondolunk, hogy két tökéletes passzával könnyű gólokat rúgatott társaival. Nem is arra, hogy rájött, amint hozzá kerül a labda, ketten zuhannak a nyakába, ezért kihúzódott a vonal mellé, amint labdát szerzett az Inter. Ezeket tudtuk róla. Az viszont új, hogy a bombaerős, tökéletesen helyezett lövését szögletre paskoló Freihez odamegy és lepacsizik a bravúros védést bemutató portással.

Az Inter útban harmadik scudettója felé. És ezt most meg is érdemli.