"A kapus a gólvonal előtt áll, az a feladata, hogy megakadályozza, hogy a labda a gólvonal mögé jusson. Ehhez használhatja minden testrészét. A kapus kézből is kirúghatja a labdát, ha az nem hagyta el előtte a játékteret, ha igen, akkor a földről végezheti el. A kapus kézzel is kidobhatja a labdát."

Pár héttel ezelőtt írtunk a fekete kontinens híres labdarúgóiról, akikre támadó szellemű játékosokként emlékezhetünk. Ezzel párhuzamosan keményen elkezdtünk készülődni a januárban kezdődő Afrikai Nemzetek Kupájára és nagyjából tudatosult bennünk, hogy egyetlen fontos tényező hiányzik égetően ahhoz, hogy Elefántcsontpart, Ghána, esetleg Mali válogatottja felvegye a versenyt a világ bármelyik csapatával: kapus. Természetesen néhány klasszis védő is elférne ezekben a gárdákban, de a kesztyűs ember posztján a legszembetűnőbb a lemaradásuk. Továbbgondoltuk a dolgot és megnéztük, miként működik ez az afrikaihoz legjobban hasonlító, szintén exportra termelő futballkultúrában: a fekete kontinens támadói után következzenek az amerikai földrész kapuvédői, akik a mezőnyjátékosokkal ellentétben csak nagyon ritkán játszottak meghatározó szerepet az európai klubfutball legfelső kasztjában. Mielőtt bárki számon kérné rajtunk: már hallottunk Didáról, Abbondanzieriről és Rogerio Ceniről, de számunkra az ideális latin-amerikai kapust nem a felsorolt urak testesítik meg. Sokkal inkább az őket megelőző generáció reprezentánsai, akiket nem kizárólag a védőtulajdonságok és a reflexek miatt kell magasabbra helyeznünk a ma is aktív kollégáiknál.

A kapussal szembeni elvárások igen széleskörűek és minden bajnokságban meg is vannak a legfontosabb szempontok, amelyek hatványozottan számítanak a bizonyítvány osztásánál. A beadások hatékony kezelése elengedhetetlen a brit szigetek minden kapujában. A szellős spanyol védelmek mögött nem lehet probléma, ha az átlagnál egy kicsit nagyobb affinitást mutatsz a bravúrok irányában. Németországban a jó kapus státusz eléréséhez és a válogatottban történő bemutatkozáshoz szükséges a harmincötödik betöltött életévvel járó rutin és az sem árt, ha nem vagy szebb, mint Berti Vogts. Olaszországban a monotonitás tűrése a legfontosabb: ne aludj el és a mérkőzésenkénti két kapud felé tartó labdára - lehetőleg látványosan - vetődj rá! A klasszis szint elérését a sok hajzselé és az „időhúzás sárgalap nélküli átvészelése” című műsor remek kombinációjával lehet siettetni. Nézzük mit tudnak az öreg kontinens kapuvédői:

Remek és szívet melengető pillanatok voltak ezek, de a kedvenc kapusaink verseny dobogójára nem férhetne fel európai játékos, mert számunkra nem elég, ha valaki csak szimplán védi a kapuját és ha csúnya dolog kerül a levesbe, akkor a kilencvenedik percben előre megy egy szöglethez, ami nagyjából minden ötszázadik esetben vezet eredményre. Mennyivel szebb is az, amikor a kesztyűs ember a csapat elsőszámú szabadrúgás- és büntetőrúgója. Nem ragozzuk tovább, ebből úgyis sokan kitalálták már, hogy a bronzérmes helyen Paraguay büszkesége, a négyszer a világ legjobbjának választott kapus, José Luis Chilavert áll.

Bármilyen hihetetlen is, a rengeteg elvégzett szabadrúgás ellenére, egyetlen emiatt kapott gólról sem hallottunk még, ami azt jelenti, hogy elég ritkán akadt el a sorfalban a paraguayi lökete, mivel nehezen tudjuk elképzelni, hogy kesztyűben Maurice Green legyszebb napjaira emlékeztető sebességgel futott volna vissza. Mindenképpen meg kell említenünk, hogy az argentin bajnokságban eltöltött idő nem múlt el észrevétlenül, így akadtak negatív pillanatai is pályafutásának, azonban a hatvan méterről lőtt gólja örökké felejthetetlen marad. Hasonlóan következő jelöltünkhöz, aki valamiért szerette félpályáig kísérni a támadásokat, igaz ez néha komoly gondokhoz vezetett:

 Kolumbia hős szülötte, René Higuita akinek még a dédunokáit is ezzel a góllal csúfolják majd az óvodában, mert lehet hibázni (és a kapusok gyakran meg is teszik ezt), viszont nem egy komoly tétmeccsen és nem a világbajnokságon. Persze azok a bizonyos óvodás játszópajtások rögtön el is hallgatnak, amikor meglátják azt a jelenetet, amelyik egyszeri, megismételhetetlen, hihetetlen és a valaha volt legnagyobb száz sportjelenetet magába foglaló listán Navratilova kilencedik és a színesbőrű Artur Ashe 1975-ös wimbledoni győzelme között van.

Jó sok angol száj maradt tátva ettől a mozdulattól. Mellettük a miénk is, mert van olyan, hogy az emberek gyakorolnak és néha a haveroknak előadnak trükköket. De nem ilyeneket, nem válogatott mérkőzésen és nem a Wembleyben. Persze ha próbálkozol és bejön, akkor a halhatatlanság már meg is van. Azonban mindez nálunk kevés az első helyhez. Nagyon fiatalok voltunk még, amikor először megpillantottuk, de egyből beleszerettünk a mindössze 168 centiméter magas - egyes források szerint 165, de azt már végképp nem hisszük el - emberkébe, aki bebizonyította, hogy igenis a ruha teszi az embert.

Ezzel a magassággal – bár nem ismerjük a senoriták ilyen jellegű elvárásait - még csajozni is nagyon nehéz, nemhogy 130-szor védeni a mexikói válogatott kapuját és emellett még csatárerényeket felmutatva az ellen kapuját is rohamozni. A paraguayitól eltérően Jorge Campos nem a szabadrúgások és a büntetők elvégzésében élte ki magát, hanem egy szezon erejéig levette a kesztyűt és csatárt játszott. Nem is akárhogyan: 14 góllal terhelte meg a kollégái hálóját, köztük egy olyannal, amihez hasonlót született csatárok is csak ritkán érnek el.

Azonban ez – a saját maga által tervezett mezeihez hasonlóan - csak az extrémitásának kifejezéseként szolgált. Az igazi posztja mindig is a kapuban volt, ahol klasszis produkciók egész sorával kápráztatta el a közönséget. Sajnos pályafutása során nemet mondott a Real Madrid, a Barcelona és az AC Milan csapatának is, így játéka számunkra szinte kizárólag a világbajnokságokon volt elérhető.

Ők lettek volna a az amerikai kapusok előző generációjának zászlóshajói, akik a hagyományos teendőik mellett extrákkal is kiegészítették repertoárjukat, így okozva örömöt és adott esetben meglepetést az őket néző semleges vagy éppenséggel elfogult szurkolóknak. Dobogónk eléggé szubjektív, de ha szakmai szempontoktól függetlenül rajongani kell valamelyik kesztyűs emberért, akkor választottainknak egyszerűen nincs párjuk a futball világában.

Ezúton szeretnénk gratulálni Rogerio Ceninek, akit most választottak az év legjobb brazil játékosának!