Nehéz. Mit nem mondtak még el Róla olyanok, akik látták játszani, esetleg együtt játszottak vele, imádták a lába nyomát is? Nem kíséreljük meg túllicitálni őket, hogy ki tartja nagyobbra Puskás Ferencet, inkább olyan gondolatokkal emlékezünk a ma egy éve elhunyt legendára, amelyekből az derül ki, mit jelentett ő azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy a pályán lássák.

habitang: Puskásról kellene írni, és ez elég ahhoz, hogy gondolatban kapkodni kezdjen az ember, keresni a kapaszkodót. Mit lehetne elmondani, ami méltó, de nem tűnik hamisnak olyan embertől sem, aki nem látta játszani, nem beszélt vele, de még a fodrásznál sem találkozik senkivel, aki szegről-végről rokona Puskás szomszédjának. Személyes élmény? Nincs olyan... Vagy mégis?
Mi másnak nevezhetnénk azt a várakozást, kíváncsiságot, amit a felnőttek izgalma  elkerülhetetlenül plántált még az alsó tagozatosokba is a 1981-es magyar-angol előtt a Budapest-Vidék öregfiúk-válogatott meccset megelőzően? Olyasfajta kíváncsiságot, ami azelőtt csak a Mikulásnak és a Jézuskának dukált. Nem hittük, egyszerűen úgy tudtuk, hogy valami egészen különlegeset fogunk látni. Elvégre apukák árultak el valami, már-már az erejükbe vetett hitünket elbizonytalanító gyerekes izgalmat, anyukák készültek a tévé elé, akiknek addig focival annyi volt az összes viszonyuk, hogy tudták: meccs alatt a fiúk nem mozdulnak a nappaliból, fel lehet mosni az előszobapadlót. Még akkor sem bizonytalanodtunk el, amikor a köpcös ember megjelent, és bukósisakkal a meze alatt dekázgatni kezdett. Nem csodálkoztunk azon sem, hogy akkora hassal három gólt rúgott - természetesnek vettük, hiszen a nagyok megmondták. Aztán előkerült két fotó a fiókból, és az ember nem hitt a szemének. Az egyiken a BEK-győztes Real Madrid látható, aláírásokkal, köztük Puskáséval, Di Stefanóéval és a többiekével, a másikon Puskás egyedül a kupával. Na de Apa, ezeket honnan? Vajon honnan? 1961-ben Madridból érkeztek a képek, egy akkor 16 éves srác kérésére, válaszul egy olyan levélre, amelynek címzése ennyi volt: Puskás Ferenc, Madrid. Egy hónapon belül. Hát így. Elég volt pár nap ahhoz, hogy kialakuljon bennünk a megkérdőjelezhetetlen tökéletesség képzete, a legenda tisztelete, amely csak évekkel később csorbult valamelyest. Ezután már a gombfocipályán is áhítattal játszottunk az Aranycsapattal, persze csak addig, amíg az értelem tűrte az irreális párosításokat. Szép lenne azt írni, hogy a még a gombfocipályán is ontotta a gólokat, de nem lehet. E sorok írója az első csapatainak megvásárlásától füzetekben vezette a gombfoci-eredményeit, amelyek máig megvannak. Vicces, de Puskás nevéhez ezekben a füzetekben összesen egy öngól és egy szétlövésben kihagyott tizenegyes fűződik. Valószínűleg legrosszabb formáját futotta a kisszobában, az 1,2*2,1 méteres bútorlapon, de az is biztos, hogy ha nem sikerült gólt lőni Puskással, Kaltz-cal Ardilesszel és Ebedlivel ellentétben soha nem a játékos, a kezünk volt a béna.
Ma, amikor az Aranycsapat fénykorának idejéből rengeteg szennyest kiteregették már, az a tizenegy még mindig élvez egyfajta védettséget, bár egyre gyengülőt. Ismerjük ezt a kort, tudjuk, már azt sem nem sokáig. Ugyan két erős bástyája még van, de a majdan forintokat termelő dózereket már indítják valahol. Nem tudjuk, hogy mennyire van szükség hősökre, vagy mennyire nincs, a hősök nélküli kor csak nemrég kezdődött el. Az viszont biztos, hogy hazatérése után Puskásé is a túl közel kerülő legendák elkerülhetetlen sorsára jutott, és a Real-meccs utáni híreken már cseppet sem csodálkoztunk.. Sőt, már jóval korábban azon sem, hogy Gary Lineker egy társasház gangjáról nyíló lakásban készített interjút vele. Még szerencse, hogy minden idők egyik legjobb játékosa a folyosó végén, és nem egy hosszú makadámúton megközelíthető vidéki villaépület nappalijában fogadta Linekert. Még azt hihettük volna, hogy megőrültünk, így viszont pontosan tudtuk: itthon vagyunk.
Minden idők tíz legnagyobb meccsén kilenc gólt lőtt úgy, hogy az egyiken sérülés miatt nem lépett pályára. Nincs az a pénz, amiért e sorok írója odaadná azokata képeket.

heinrich: 1954. július 4, Bern, Wankdorf stadion. Minden igazhitű drukker mohácsa - Trianonnal fűszerezve, tatárjárással egybegyúrva. Sosem gyógyult seb a szíven, avagy hiányzó csillagunk története.

Pedig minden a nagykönyv szerint indul, Puskásnak tizenkét perc elég Dél-Korea ellen, hogy irányt szabjon a küzdelmeknek – a többi habkönnyű szonett, égi muzsika, amit aztán maga int le az utolsó percben, ezzel kilencig jutunk. Jöhetnek a németek, azaz a német tartalékok. A játék vajmi kevéssé érdekli őket, nem is azért jöttek. Faragnak. Szigorúan, precízen, következetesen, míg végül Werner Liebrich sérülést érően találja el Öcsi bokáját. Nem játszik az Uruguay elleni hosszabbításos drámán (4-2), nem játszik a berni csata néven elhíresült ütközeten a brazilok ellen (4-2).

A döntőn azonban már ott a kapitány. Kihagyással, fájó arccal, dagadt bokával, de ott van. Aki tudja, nem is hiszi. Remekül kezdünk, Czibor iramodik meg, jó a lövés de lepattan, Puskás érkezik és kilövi a hosszút, majd rá két percre a Bolond maga is betalál - többen a himnusz első taktusait dúdolják. A németek azonban németek, tíz perc alatt egyenlítenek is. Sebaj, jövünk tovább előre, magyar helyzet – magyar helyzet hátán, végig jobbak vagyunk. A német kommentátor pedzegeti, csak egy átlövéssel lehet esélyük. 83. perc, Rahn – lövés és Szepesi belezokog a mikrofonba. Ez hihetetlen, ez nem velünk történik, ez meg sem történt! Egy perc van hátra, Puskás kapja a labdát, most lőj, most lőj, góóóól! Megvan, emberek, mindenki a körútra! Vagy mégsem?! Ez a gyászos lelkű Griffith beinti a lest és Ling, angolok szégyene, hat Wembley tüskével a szívében hisz neki... Négy és fél év után elbuktunk, megsemmisültünk, Budapesten utcai zavargások törnek ki. Ezúttal Puskás sem tudta megváltani a világot. Pontosabban nem hagyták neki. Az eset, Das Wunder von Bern (a Berni Csoda-ként) került be a német köztudatba.

A maga módján azért bosszút állt, mégpedig 1960-ban. A Real Madrid zsinórban ötödször kerül a BEK döntőjébe, az Eintracht Frankfurt az ellenfél. Szünetig szoros a meccs, a németek reménykednek. Ekkor azonban ördögi fények gyúlnak Puskás szemében, és bő húsz perc alatt négyszer is beköszön (a mai napig rekord), háttérbe szorítva a csak mesterhármasra képes Di Stefanót, a végeredmény 7-3. 

Őt gyászoljuk ma.

pancho_sanza: Nem voltam olyan szerencsés, hogy láthattam játszani élőben. Nem írhatom azt, hogy szerettem, mert nem lenne igaz. Nem fogom azt mondani, hogy ismertem játékát, mert nyilvánvalóan hazudnék és a videókon mai szemmel lassúnak is tűnt. Ami nem csoda, hiszen fénykora óta felnőtt két generáció. Immáron 40 éve visszavonult a játéktól. Apáink, nagyapáink tudnak mesélni róla. Az én korosztályom személyes élményeinek nagy része utazáshoz kötődik, mert ő az, akit a mai fiatalság Magyarországgal azonosít. Még a huszonéves Pekingben élő srác is tudja, hogy az 50-es 60-as évek ballábas világsztárja ő. A tanulmányait Budapesten folytató, orosz egyetemista lányt kizárólag egyetlen névvel ereszt útjára apukája… Fiatal madridi drukkerek is azt hallják nagyapjuktól, hogy jó ez a Ronaldo és Figo, de Puskás baljának nyomába nem érhetnek.
A magyar fiataloknak is van véleményük róla. Egyesek szemében egy öreg és kövér bácsi volt, másoknak a régi képei és a kor szellemének megfelelő frizurája jutott eszébe. Találkoztam olyannal is, aki emlékezett a kórházi ápolása körüli bonyodalmakra. Legtöbben a 6-3-at és a világbajnoki döntőt említették. Ezen túl viszont, alig tudunk róla többet, mint Peléről vagy Maradonáról. Csak azt, hogy magyar volt és nagyon értett a dolgához. Legalább akkora játékos volt, mint az említett urak. S az, hogy hármuk közül melyikük kedvesebb a világ futballszurkolói számára, szinte mindegy is, hiszen számunkra ő a legnagyobb és ezen nem is lehet vitatkozni.
Létezik még egyetlen hely a világon, ahol nem kérdés, hogy Puskás a labdarúgás leghatalmasabbja: Madrid. Itt volt ugyanis a focicsapata. Az ő igazi klubcsapata, mert ha hozzá méltó gárdát keresünk, akkor nincs megfelelőbb az akkori királyi gárdánál. A legnagyobb játékos a legnagyobb klubban. A sztorit mindenki ismerheti. Hosszú eltiltást követően, már veteránnak számító korban igazolt ide és lépett még egyet a halhatatlanság felé. Az évszázad BEK döntőjén négy gólt lőtt az Eintracht Frankfurt kapujába és a két évvel későbbi fináléban is háromszor volt eredményes a Benfica ellen. Ezek voltak a csúcspontjai fényes madridi karrierjének, amely során számtalan sikerben volt része és nyűgözte le játékával és góljaival a szurkolókat. Már önmagában ezek miatt is a legmélyebb tiszteletet érdemli tőlünk. Számomra mégis az volt a legfájóbb, amikor egy évvel ezelőtt szomorú, idős emberek mentek el tömegével a végső tiszteletüket leróni előtte és nekem hibáztatni kellett a mai világot, az országot, az embereket, hogy én nem tudhatom és érthetem mindazt, amit ők igen. A tehetség nagyon ritkán párosul a legnemesebb emberi tulajdonságokkal. Igazából mostanában kezdem megérteni, hogy nem kizárólag a legnagyobb balláb miatt hullottak a könnyek, hanem a legnagyobb magyar szív is elveszett egy évvel ezelőtt.
„Játékosként és emberként is tízes! Minden magyarnak segített, olyan volt a magyaroknak, mint egy nagykövet.”
Alfredo Di Stéfano

toni poszter: Puskás Öcsi minden. Az éhes gyerek, aki a gazdag fiúknak cukorkáért eldekázik százig rongylabdával. A fiú, akinek bakot tartanak rajongói, nehogy kiszakítsa nadrágját, amikor átmászik a kerítésen. A kiskamasz, aki a szájukat tátó gyerekek gyűrűjében fut versenyt a 42-es villamossal edzésre menet. A süvölvény, akit még apja állít be nagycsapatba, de ezt csak az akkori balösszekötő emlegeti fogcsikorgatva. A tehetség, aki miatt rettegnek az ellenfelek Kispestre látogatni. Az ifjú sztár, aki első válogatott meccsén betalál. A gólkirály, aki egyszer sérülést imitálva altatja el a kor egyik legnagyszerűbb védelmét, majd amikor senki nem figyel, eldönti a meccset. Az Olimpiai Bajnok csapat legjobbja. A bonviván, aki után forognak a nők, keres a pénz és a politika. Ő lesz a száguldó őrnagy. Puskás Öcsi a Körút összes kávéháza. A Király, az Egyén a rendszerben, életeket mentő, kommunistáknak feleselő hős. A nép lelke és segítője. A férfi, aki szerényen osztja szét mindenét a szegények között. Eteti az éhezőt, melengeti a fázót. Puskás a rádióalkatrész, a női harisnya, a válogatott mezben becsempészett aranyóra. Ő a Csodacsatér, a filmsztár, a miniszterrel kávézgató ügyintéző. A bukott angyal, az ötvennégyes VB-döntő tragikus hőse. Az oltalmazó, aki a kertek alatt menti haza csapatát. A megkeseredett emberek céltáblája, az elhízott senki. Az Apa, aki ötvenhatban 31 évesen a családja miatt újrakezdi, valahol máshol.
A pókhasú, a nagydumás, aki a hatvanhoz közeledve merészkedik haza először. A hír, hogy két nap múlva játszik a Népstadionban megbolygatja az országot. Mindenkit elkápráztat, ahogy negyven kilós súlyfelesleggel, csukafejessel szerez gólt. Sokan akkor látják először labdához érni. Hazaköltözik, de nem érti, amit lát. Elvállalja a szövetségi kapitányi posztot, de a futballunk, akkor már menthetetlen. Utazó nagykövet lesz, a magyarság reprezentánsa. Betegsége miatt szép lassan visszavonul. Egyre kevesebb, és egyre aggasztóbb hír érkezik felőle. Amikor újra felfedezi a politika, már sejtjük hogy nem lesz sokáig velünk. Akik istenítették, majd porba tiporták, újra sütkéreznének a fényében. Az utolsó sugarak egyikében. Az embereknek pedig közben nem jelent semmit. Egy öreg fószer, aki állítólag tudott focizni. És? kit érdekel, amikor az én adóforintjaimból fizetik a temetését? Meg az ágyútalp is túlzás.
Szégyellhetjük magunkat.
Ma halt meg egy éve.

_benito: Nem szeretek fekete-fehér focimeccseket nézni. Untat. Ez nem az általam ismert játék, lassú, körülményes és egyáltalán nem emlékeztet arra, amit én futball néven megismertem. Tudom, ezzel lemaradok arról az időszakról, amikor még volt olyan, hogy magyar foci, de a kissrácnak, aki belöki a DVD-be a Shrekket, nem könnyű megmagyarázni, hogy miért nyikorog a diavetítő az Öreg Néne Őzikéje közben. Kivétel azonban, mint rendesen, most is akad…
Az Én Gólom a nemzet gólja. Magyarországé, sőt, a magyar népé. A tiéd és az enyém. Nem Puskás Ferenc balja az ott, amelyik magától értetődő természetességgel visszahúzza, és a rövidbe vágja. Nem az ő agya adta ki a parancsot annak lábnak. Nem az ő tehetsége éreztette meg vele, hogy a védő a szögletzászlóig csúszik, ha így tesz. Nem ő lökte a kezét a magasba az ötösön. Te és én voltunk azok. Ő pedig mi voltunk.
Gulyás és Puskás. Ennyik vagyunk a világ szemében. A Te hibád és az enyém, hogy így alakult, hiszen minden másnál jobban bizonyítja annak a bizonyos meccsnek az eredménye, hogy nem ez rendeltetett. Mégis, ha egy idegennek megmutatják ezt a gólt, biztosan tehetséges, ügyes népnek képzel el minket. Téged és engem is. Köszönjük.

A postban található fekete-fehér Puskás kép Gáti György felvétele, köszönjük, hogy lehetővé tette publikálását.