Hát ilyen katarzismentesen fejeződött be ez a katarzismentes Premiership-szezon. A Chelsea az Arsenal elleni meccs utolsó húsz percében - tíz emberrel - játszott úgy, ahogyan egy, az utolsó szalmaszálba kapaszkodó szupercsapatnak játszania kell, amikor a dicsőség kontra nagy büdös (szubjektíve) semmi a tét. Az első hetven percben csak Essien játszott úgy. Jutalomból fejelt is egy gólt, mire feltámadtak a többiek is az Arsenal ellen, mely a Wenger-korszak kezdete óta jubileumi ötszázharmincnyolcadik alkalommal mulasztotta el időben félhülyére verni az amúgy már padlót fogott ellenfelet. Feltámadott a Chelsea, de akkor már késő volt. És persze, nem játszott Drogba, nem játszott a szomorú szappanopera főszereplőjévé vált Sevcsenko, nem játszott a nyilatkozatokban kulcsemberré stilizált (amúgy valóban nem mindig haszontalan) Ballack és nem játszott szegény Robben sem. De az Arsenalban meg nem játszott Rosicky, Ljungberg, a lassan feledésbe merülő Van Persie, valamint és főleg Henry. Úgyhogy lehet nyafogni, de.

Az Arsenalnak talán a harmadik helyhez se lesz elég ez az egy pont, a MU meg ugye úgy lett bajnok, hogy nem lehetett őrjöngve ugrálni a lefújás pillanatában egymás nyakába. A BL-bukás így persze nekik azért kevésbé fáj (talán arra jó lesz, hogy C. Ronaldo kicsit elgondolkodjék rajta, tényleg ő-e az angol bajnokság legjobb játékosa) és a kupadöntőig nyitva marad a történelemkönyv. De az eredetileg a Győzelem Napjának elképzelt május 9-ei Chelsea-MU bajnokiból érdektelen edzőmeccs lesz (presztízs ide vagy oda, nehéz elképzelni, hogy tíz nappal az ugyancsak általuk játszandó FA-döntő előtt egy tét nélküli meccsen bármelyik menedzser bármit is kockáztasson), a pár hete álmodott tripla és kvadrupla pedig legfeljebb dupla lehet.

Szóval most nemigen van katarzis (a MU-drukkerek nyilván máshogy érzik), de ha visszagondolunk a szezon előttre: nagyjából biztosnak látszott, hogy a Chelsea begyűjti a sorozatban harmadik bajnokságot és úgy tűnt, csak valami emberfeletti teljesítménnyel lehet megelőzni őket, vagy tán azzal se. Ehhez képest rajtuk kitört a Real Madrid-szindróma (híres játékosok nagyon drágáért, tekintet nélkül arra, hogy illenek-e a csapatba vagy sem) és a második fordulóban Middlesbrough-ban lefoszlott róluk a legyőzhetetlenség mítosza. Minden szépen indult, Sevcsenko vezetést szerzett az elején, de aztán a Pogatetz nevű osztrák a 80. percben egyenlített, az utolsóban pedig Viduka is rúgott egyet. Mourinho akkor még más ember volt, a meccs után azt nyilatkozta: "nem érdemeltünk semmit".

A MU-nak - a milánói oktatástól eltekintve - parádés szezonja volt, a játék tempója és kombinációs gazgagsága a 99-es csapat csúcsteljesítményeit tudta felidézni. Ronaldo egyre hasznosabb lett (de ettől még nem a világ legjobbja), Saha, Vidic és Evra bemutatta, miért igazolta le őket Ferguson, Van der Sar pedig (ismét) azt, milyen sokat számít, ha egy csapatban kapus véd, nem pedig egy ugrándozó bohóc. De a döntő tényező, a dolog, ami miatt meg tudták nyerni ezt a bajnokságot mégiscsak az volt, hogy Ryan Giggs, szokásától eltérően, egyszer sem volt hosszasan sérült, vagyis végigjátszotta a szezont.

Sokféleképpen lehet definiálni azt a fogalmat, hogy "korunk legnagyobb futballistája". Ha például azt az embert keressük, aki a leghosszabb ideje játszik gyorsan, technikásan, fantáziadúsan és harcosan, tartós hullámvölgyek nélkül és még ráadásul sportszerűen is, akkor igen erős érvek szólnak amellett, hogy Ryan Giggs az elmúlt tizenöt év összesített legnagyobbja. Kilencedik bajnoki címéhez ezúton is gratulálunk.