Ma nagy nap van a futball történetében, bár persze melyik nem az. Olyan ugyanis még soha nem történt ebben a szakmában, hogy egy csapat 3-0-ra megnyerje egy európai kupa odavágóját, és utána hideg verejtékkel kiverve, reszketve várja a visszavágót. A Werdert csütörtökön alaposan elverő Espanyolnál mégis előre rettegnek a brémai második meccstől, ami a kisebbik barcelonai csapat múltjának fényében egyáltalán nem meglepő.

Az Espanyol státusza eleve különleges a világ focijában. Nem nagyon van még példa arra, hogy egy európai nagyvárosnak két, de csak két csapata legyen, és köztük ilyen egyenlőtlenek legyenek az erőviszonyok. A Milan-Inter, a Sevilla-Betis és a Celtic-Rangers történelmileg kiegyenlített párharcok. Az Everton és a Manchester City néha azért nyernek valamit, akárcsak az Atlético Madrid (vagy legalábbis nyertek régebben). Ezekben a városokban ráadásul a helyiek szimpátiája is megoszlik a két csapat közt, sőt, a kisebbik csapat drukkerei általában büszkén állítják, hogy aki igazi manchesteri/liverpooli/madridi, az nem szurkolhat a Unitednek, a Poolnal vagy a Real Madridnak.

Barcelonában azonban más a helyzet. Az Espanyol itt az örökké elnyomott kistestvér, aki soha nem nyer semmit (két Copa del Rey ugyan volt az utóbbi évtizedben, de az előző hatvan évben nulla), és akinek csak titokban lehet drukkolni, különben a többi katalán egyből francóista veszélyt kiált és az elnyomó madridi rezsim talpnyalójának nevezi a szerencsétlen periquito-t (szó szerint papagáj, az Espanyol-drukkerek beceneve).  Szegényeknek még egy rendes stadionjuk sincs azóta, hogy a régit, a Sarriát lebontották, és az új otthon megépítéséig a teljesen lélektelen olimpiai stadionban kell dekkolniuk.

Egyetlen egyszer vitte majdnem sokra az Espanyol, az 1987/88-as szezonban, amikor az akkor még nem teljesen idióta Javier Clementével a kispadon sikerült bejutniuk az UEFA-kupa döntőjébe. Útközben az Intert és a Milant is kiverték, az akkor még kétmeccses döntőben pedig a Bayer Leverkusennel kellett játszaniuk. Az első meccsre Barcelonában került sor, és az Espanyol hatalmas meglepetésre könnyedén átgázolt a németeken. A mérkőzés 3-0-val ért véget, és a sokat szenvedett hazai drukkerek campeones, campeones kiáltásokkal búcsúztatták a csapatot. A leverkuseni visszavágó puszta formalitásnak tűnt, amikor pedig a szünetig senki nem szerzett gólt, már szinte annak sem. A második félidőben azonban a németek gyorsan rúgtak két gólt, tíz perccel a vége előtt pedig az első valamirevaló koreai focista, Bum Kun Csa befejelte a hosszabbítást érő harmadikat. A meccs végül a tizenegyesekig ment el, azokat pedig hiába kezdte jobban az Espanyol, végül a németek nyertek.

Csütörtök este Barcelonában a Werder volt az esélyes, és az Espanyolt az sem vigasztalja, hogy egy góllal többel verték meg a csapatot, amely ellen a gyűlölt városi rivális ősszel kétszer is megszenvedett, és a Camp Nouban is csak kettőt tudott nekik rúgni. Ez a 3-0 helyett kis túlzással bármilyen egyéb eredménynek jobban tudtak volna örülni. Pedig tényleg átgázoltak azon a Werderen, amelyiknek Diegóstul és Kloséstul lényegesen erősebb a kerete a spanyolokénál. Az Espanyol jól szervezett csapat, középpontban Iván de la Peñával és azzal a Tamudóval, aki még Inzaghinak is leckéket adhatna szimulálásból, hiszen három napon belül a második kapust sikerült kiállíttatnia pofátlan műeséseivel. Húsz év után a kék-fehérek újra ott állnak egy kiscsapat álmainak kapujában, és bár most azért tovább fognak jutni, a döntőnek nem ők lesznek az esélyesei, bárki is jut be a másik, teljesen spanyol ágról. Mi az Osasuna-Espanyol döntőért drukkolunk, akkor biztos olyan csapaté lesz a győzelem, amelyik nagyon-nagyon megérdemli.