Ha madridista vagy, kínos. Szidod Calderónt, hogy micsoda mekemóka embereket vásárol, Capellót, hogy egy csatárral játszik, és kiöli a maradék fantáziát is a csapatból, Roberto Carlost és Salgadót, hogy húzzanak végre a francba; sopánkodsz, hogy négy éve nem nyertetek semmit, a friss aranylabdásotok egy egyeneset nem tud a labdába rúgni, és a Valencia is előttetek lesz; rettegtek, nehogy az Atleti is ott legyen.

Ha Barça-drukker vagy, szar neked. Bellamy meg Riise ver ki a BL–ből, két éve nem tudjátok megverni a gyenge Realt, egy Palop szopatja Ronaldinhot, Messi a Real elleni mesterhármassal is meccsenkénti feles gólátlag alatt van, ügyes, de nem egy Romário. Legalább mi játszunk a legszebben, hitegetitek magatokat, amíg Kaká, Pirlo meg Ronaldo ki nem röhög. De lehet, hogy Fred és Juninho, sőt, Rosicky és Henry is.

Ha Arsenal-fan vagy, apatikusan nézed, ahogy egy Alex nevű nímand miatt vége a szezonnak, a FA kupát, ha egyáltalán továbbjuttok, úgyis a Cselszki nyeri. MU drukkerként nem tudod, örülj-e a Glazereknek, monomániásan bizonygatod, hogy Carrick igenis jó igazolás volt. Ha pedig igazi Chelsea-drukker vagy, régóta szarul érzed magad a Stamford Bridge-en, szomorúan nézed japán Mourinho-rajongó szomszédodat, fingja nincs, ki lehet Peter Osgood, Tony Dorigo vagy Dennis Wise.

Inter-szurkolóként frusztrál, hogy akkor tudtok csak bajnokságot nyerni, amikor annak gyakorlatilag nincs értéke, a legnagyobb barmok nálatok játszanak, és ezt pont a barom Marchena dörgöli az orrotok alá vigyorogva, miután megint nem nyertek BL-t. Milan-drukkerként a köcsög Inter pöffeszkedése zavar, Gilardino idegesít, a szar Bayerntől pedig félsz, de nem mered bevallani. A Juventusnak meg drukkoljanak a vidékiek, ha három csapat lenne Torinóban, ők lennének a harmadik legnépszerűbbek, jöhet Platini vagy Zidane, játszhatnak bármilyen focit.  

Ezzel szemben egy Sampdoria/Tottenham-fórumon nincsenek idegesítő hülyék, kóstolgató és lesajnáló rivális fanek, ugyanaz a 6-8 ember izgul és bizakodik, hogy talán most majd legyőzzük a Cagliarit/Sheffieldet, aztán persze nem. Jóleső büszkeséggel lehet merengeni a tizenöt-húsz évvel ezelőtti nagycsapaton (Vialli! Ardiles!), az kellő muníciót ad még évekig; és kicsit meg is nyugszunk, hogy persze megint nem tudtuk kihúzni Milánóban/a Stamford Bridge-en. Ha nyernénk, még elbíznánk magunkat, gondolnánk magunkat valakinek; márpedig nincs szánalmasabb, mint egy középcsapat, amelyik nagynak hiszi magát, lásd Lazio/Newcastle. A kieséstől nem kell félni, mert nem esünk ki, vagy ha mégis, úgyis feljutunk. De nem esünk ki. Az utolsó pillanatban maradunk le mindenről (UEFA kupa továbbjutás Lens-ban 2005-ben, 6. hely/4. hely tavaly) de talán jövőre. Ha nagycsapat ellen nyerünk/ikszelünk, boldogok vagyunk, ha nem, sem dől össze a világ, csak bejött a papírforma. Mi annyit se költünk átigazolásra, amennyiből más cserekapust vesz. Nem mintha az elnökünk, Garrone/Levy nem lenne legalább annyira gazdag, mint Moratti/Hill-Wood, csak épp úgy kezeli a dolgot, ahogy az egy elegáns úrtól elvárható: passzióként, amibe ostobaság ésszerűtlen összegeket feccölni.

Az edző többnyire humortalan, precíz szakember, aki tökéletesen feltérképezi az ellenfelet, és olyan taktikát dolgoz ki, amelyik a 85. percig kifogástalanul működik: akkor viszont garantáltan csődöt mond (Novellino/Pleat/Jol), vagy Garami Józsi bácsi-típusú pedagógus, aki már életében legendává válik (Vujadin Boskov/Bill Nicholson). Csapatodnak olyan meg nem értett zsenik az ászai, mint Flachi vagy Robbie Keane; a bennfentes mosolyával nyugtázod minden góljukat. Nem haragszol az innen továbbállókra, nem tartod őket árulóknak, sőt; tudsz örülni, ha Tonetto beadásából Totti gólt fejel, ha Dianát beválogatják. Kicsit kihúzod magad, ha Szinisa Mihajlovics egy meccsen három szabadrúgásgólt lő a Lazio mezében, és igen, Kanouté is vezeti a spanyol góllövőlistát; hiába, Martin Jol megtanította helyezkedni. Órákig lehet merengeni az ilyen átigazolási híreken:

„Lehetséges érkezők: Fantini (c, '76, Bologna); Padelli (p, '85, Crotone); Bovo (d, '83, Palermo); Marchionni (c, '80, Juventus); Belardi (p, '77, Juventus); Caracciolo (a, '81, Palermo); Sereni (p, '75, Lazio).”

Könnyű emlékezni Vialli duplájára a 90-es KEK-döntőben vagy Ricardo Villa ’81-es, kupagyőztes góljára a ManCity ellen, ha azóta sem nyertünk semmit. Az ilyen ritka mámor semmivel össze nem hasonlítható: középcsapatnak szurkolni egy folyamatos boldog lebegés, a lottóötösre várakozás, életre szóló szelvénnyel, húzás hetente.