A forduló, amelyben a Barcelona megpróbált ráijeszteni mindenkire, de senki nem csinálta össze magát, viszont a Valencia egyszerűen nem hajlandó komolyan beszállni a versenybe. Az idei spanyol bajnokságban az a gyönyörű, hogy már tényleg minden és a mindennek a fordítottja is megtörtént, így pedig hetente újra lehet írni a forgatókönyveket, és még az is lehet, és ez tényleg őrület, hogy a végén a Madrid nyeri meg ezt az egészet.

Kezdjük a Valencia teljesítményével, mert ez tűnik a legegyszerűbbnek. Miután a múlt héten az utolsó másodpercben szerzett góllal sikerült ikszelniük az Osasunával, most pedig csúnyán és egyszerűen kikaptak a Racingtól, a magyar sportújságírói elemzés egyértelmű: ezek már csak a BL-re gondolnak, és beáldozták a bajnokságot. De hát hogy is lenne egy magyar sportújságírónak igaza, amikor ez az állatfajta a szerencsétlen valenciai focicsapatot rendszeresen illeti a túria-parti jelzővel, csak mert régen volt ott egy ilyen folyó, figyelembe nem véve, hogy ilyen marhaságot épeszű spanyol nem ejtene ki a száján? He?

Szóval az a helyzet, hogy a Valencia nem beáldozta a bajnokságot a BL-ért, amit nyilvánvalóan felelősen gondolkodó edző és játékosok soha nem tennének meg egy Chelsea elleni negyeddöntő előtt, hanem egyszerűen az Inter elleni visszavágó és az azt követő bunyó teljesen kimerítette a csapatot. Nem fizikailag, hanem lelkileg, aki még nem játszott a Bajnokok Ligájában, az próbáljon meg arra emlékezni, mennyire nincs kedve a férfiembernek semmihez egy kiadós menet után. Na, éppen ez történik most a Valencia teljes keretével. A gonosz digók megsemmisítése futballilag majd orrtörésileg egyszerűen akkora élvezettel járt, hogy utána lehetetlen bármi mást csinálni, mint dorombolva elnyúlni a kanapén. Most viszont már kiszaladhatnának valami hideg fürdőt venni, mert ha sürgősen nem ébrednek fel, úgy esnek ki a BL-ből, és úgy csúsznak ki a bajnokságban az első négyből, hogy olyat még nem látott a Túria.

Szemben a Valencia posztkoitális fáradtságával (és ebben a postban ez lesz az utolsó béna sexual-erotikus utalás), a Barcelona, ahogy azt jósoltuk néhány nappal ezelőtti gondolatkísérletünkben, Eto’o és Messi visszatértével éktelen ágaskodásba kezdett. Bár kétségtelen, hogy a Recreativo szombaton igazán megérdemelt volna legalább egy gólt, a Barça olyan lehengerlően játszott, hogy az már szinte a 2005 őszi nagy menetelésre emlékeztetett. Mind a négy katalán gól gyönyörű volt, a tavaly szeptember óta kilencven percet először végigjátszó Eto’o mentális ereje, futballszeretete, valamint hogy ő korunk egyik legnagyobb játékosa meglehetősen erős érvek a Barcelona bajnoki címe mellett. Ja, és Rijkaard visszatért a 4-3-3-hoz.

A Sevilla produkciója lassan a legelvakultabb Barça- és Madrid-drukkereket is meggyőzi, hogy ha van igazság ebben a játékban (és az most mellékes, hogy nincs), akkor 11 forduló múlva Daniel Alveséknek kell az élen állniuk. Valahogy a Sevillát csak minden nehézség és akadály egyre feljebb viszi a fellegekbe, a csapatot pedig mára olyan egységgé kovácsolta, hogy a Chelsea, a Milan és a többiek megköszönhetik a jóistennek, hogy az idei BL-diadalhoz nem kell túlesni a Sánchez Pizjuanon is. Van még csapat Európában, amelyiknek a kapusa is képes Donyeckben gólt szerezni, csak hogy sikerüljön 120 percben kiharcolni a továbbjutást, hogy aztán otthon se eresszen le, hanem simán, minden gond nélkül, éppen a szükséges erőforrásokat felhasználva verje meg aktuális ellenfelét a hazai bajnokságban? Idióta, költői kérdés, a lényeget azonban szépen érzékelteti: a Sevilla mindenre képes lehet az idén, még ha mi továbbra is fenntartjuk az előbb hivatkozott jóslatunkban tett megállapítást. Az utolsó egy-két-három fordulóban meg fognak annyira ingani, hogy ne az övék legyen az egyébként bőven megszolgált bajnoki cím.

Most jön a vicces rész: lehet, hogy a Madrid nyer. Hiába vannak most öt ponttal lemaradva a vezető kettős mögött, Capello és az Unalmasok körül elkezdett valami olyan sötét erő koncentrálódni, ami akár el is söpörhet minden ellenállást. Aki látta a Nástic elleni meccset, annak nincs mit magyarázni, aki meg nem, az képzelje el a világ legötlettelenebb, legreménytelenebb futballját játszó csapatát, amelynek muszáj lenne kikapnia, hiszen képtelen gólt rúgni még tíz ember ellen is, ám végül képes találni két teljesen nevetséges gólt, amelyikből az egyik ön-, a másik meg csak egy mázlista lepattanó. Egy olyan csapatot, amelynek az edzője annyira gyáva, hogy már melegíteni sem meri kiküldeni kis kedvencét, Emersont, nehogy kifütyüljék, hogy aztán a meccs utáni sajtótájékoztatón Zidane-hoz hasonlítsa ezt az öreges robotot, mondván hogy a franciának is voltak gondjai első madridi szezonjában. Mi van, ha ez a recept a sikerhez? Mi van, ha a hitüket vesztett játékosok, a fejetlen edző és az eszetlen vezetőség soha korábban ki nem próbált kombinációja valami mágikusat ad ki, amivel igenis meg lehet nyerni ezt a már eddig is nagyon furcsán alakuló bajnokságot? A Túria partján a fák sejtelmesen suttognak.