Aki szereti a focit, az azért sírjon, mert Undiano Mallenco elcseszett egy történelemkönyvekbe illően induló meccset, aki a Barcelonának drukkol, az azért, mert Oleguer még mindig beférhet ebbe a csapatba, aki meg a Madridnak, az zokogjon a leghangosabban, mert szombat este a Camp Nouban kiderült, hogy a csapata az egymást követő negyedik évben sem nyer semmit.

Barcelona – Real Madrid 3:3

Pedig minden tökéletesen indult. Két sarokba szorított, ezer sebből vérző csapat futott neki úgy egymásnak, ahogy arra emberemlékezet óta nem volt példa Barça-Madridon. Akármit is terveztek a meccs előtt az edzők, a messze legrosszabb barcelonai produkcióját nyújtó Thuram hibáját kihasználó van Nistelrooy gólja mindent felborított. A katalánok a csontjukban érezték, hogy ha ma kikapnak, akkor három napon belül veszthetik el a BL-t és bajnokságot, a szezonban talán a legjobban focizó Madridnak pedig esze ágában sem volt nem megnyerni a meccset, ha már ilyen kényelmesen az ölükbe pottyant a vezetés.

Az első negyven perc gólparádéját és oda-vissza rohangálását különösen az tette lenyűgözővé, hogy mindkét csapat inkább a szívével játszott, mint a lábával vagy az eszével. A Madrid végre egyszer nem állt be bekkelni az előny megszerzése után, a Barcelona meg, hiába nem ment senkinek sem igazán a játék az egy szem Messin kívül, ment előre folyamatosan, újra és újra elverekedve magát Casillas kapujáig. A madridiaknak szerencséjük volt egy nagyon-nagyon szigorúan megítélt büntetővel (Oleguer valóban hozzáért Guti lábához, aki viszont nagyon el akart esni), és azzal is, hogy sem Messi, sem Eto’o nem tudták megszerezni azt a harmadik gólt, amely után a meccsen először a Barcelona kerülhetett volna előnybe, amit a Madridnak minden bizonnyal sokkal nehezebb lett volna ledolgoznia.

A szünet előtt közvetlenül aztán hirtelen eltört a meccs. Szegény hülye Oleguer igazán ráébredhetne már, hogy ha már nagyon közepes futballistaként rendszeresen játszhat a Barçában csupán azért, mert hithű katalán, akkor legalább igyekezzen ne csinálni nagy bajt, ha már egyszer hasznosra úgysem képes. Például ha már egy meccsen kapott egy sárgát, akkor tartózkodjon az ellenfél térfelén elkövetett, teljesen felesleges, ám annyira azért durva szabálytalanságtól, amire a notóriusan viszkető ingzsebű spanyol bírók hajlamosak lapot adni. Mindezektől függetlenül azonban az is tény, hogy Undiano Mallencónak nem kellett volna kiállítania Oleguert. Egy meccsen az kapjon piros lapot, aki arra alaposan rászolgál (például akkorát rúg hátulról Ronaldinhóba, mint az első félidőben Sergio Ramos), ne az, aki két, maximum halványsárga lapot érő szabálytalanságot követ el.

Rijkaardnak muszáj volt változtatnia, és bár a közönség talán inkább valamelyik középpályást hívta volna le a kötelezően beállítandó szélsőhátvéd helyett, tulajdonképpen érthető volt inkább Eto’o lecserélése is. A támadó hármasból ő volt a leggyengébb, és ez a Madrid ellen egy legyengített középpályával soha nem lehetett volna eljutni Casillas kapujának közelébe. A Madrid pedig megtette azt a szívességet, hogy hiába kellett nekik sokkal jobban a három pont, se nem tudták, se nem merték leszúrni a kiütés szélére került Barçát. A harmadik gól előtt több ziccer is kimaradt (bár az is igaz, hogy Valdés megdöbbentő módon most remekül védett), amikor pedig végre sikerült harmadszorra is megszerezni a vezetést, engedték, hogy egy tíz emberrel játszó, láthatóan a teljesítőképessége határán mozgó Barcelona ismét beszorítsa őket a saját kapujuk elé.

Messi harmadik gólja tulajdonképpen a jogos döntetlen hozta meg. Nem lett volna fair, ha ezt a meccset a Madrid nyeri meg, az egy félidőt emberhátrányban játszó katalánok pedig igenis fociztak annyit, hogy azért több járjon nulla pontnál. A ráadás utolsó percében Undiano megint nagyot alakított, amikor teljesen egyértelmű tizenegyest követtek el Ronaldinho ellen, ő mégis képes volt inkább kifelé fújni. Az a Diarra taszajtott egy nagyot a brazilon, akinek már rég nem kellett volna a pályán lennie, ha a bíró egy kicsit és következetes, és a Madridnak is olyan könnyű kézzel osztogatja a sárgákat, mint a Barcelonának.

Ez a meccs előtt Barcelonában kevesen írták volna alá a döntetlent, Oleguer kiállítása után viszont egyértelmű volt, hogy már az egy ponthoz is hősies helytállásra lesz szükség. A Madrid ezzel az eredménnyel gyakorlatilag végleg búcsút mondhat a bajnokságnak, ha a Sevilla nyer vasárnap, már nyolc pont lesz a hátrányuk, és inkább arra kell majd koncentrálniuk, hogy az Atlético és főleg a Zaragoza semmiképpen se szorítsa le őket a BL-indulást érő negyedik helyről. A Barcelona viszont még a Sevilla győzelme esetén sem kerül beláthatatlanul messze az első helytől, és a most vezető négyesből messze nekik a legjobb a sorsolásuk az utolsó tizenkét fordulóra. Senki sem nyert tehát, a Madrid viszont jóval többet vesztett. És minden bírói áskálódás ellenére ez egy lüktető, fordulatos, egészen kitűnően jó meccs lett.