Napvilágot látott az a régóta szóbeszéd tárgyát képező hír, hogy José María Gutiérrez Hernández, kicsit közismertebb nevén Guti, a Real Madrid 14-ese és mellesleg harmadik számú kapitánya rövidesen szögre akasztja -  pontosabban szögre akasztattják vele a – a habfehér mezt - mondja vendégszerzőnk, sporttársunk, Maverick, aki még maga sem tudja, sajnálja-e a tűzforró irányítót. Komolyan meg kell tornásztatnuk a futballal kapcsolatos lexikális tudásunkat átfésülő neuronjainkat, hogy egy nála ellentmondásosabb figurát felleljünk a világ örökké zöldellő téglalapjain. Simán összevágható róla egy olyan összeállítás, ami alapján abszolút rászolgál a köcsögválogatottbeli tagságra a pályán mutatott momentumaival is – bár igazi erőssége a verbális megnyilatkozás. Ugyanakkor  egy a futballról mindent tudó, ám a sportcsatornáktól hermetikusan elzárt – mondjuk jakut földön Hiddink által csecsszopó koruk óta edzett jakpásztorok  -, képzeletbeli kontrollcsoportnak tudnánk mutatni egy olyan promociós DVD-t is, ami után megesküdnének rá, hogy a világ legzseniálisabb játékosát látták.

José Maria 1976-ban született Madridban, és már 1984-ben jelenlegi klubjában terelgette a labdát. Csatárként kezdte – ó, amikor még Romában 2-t vágott és mezőny legjobbja volt BL mérkőzésen… -, majd középpályást faragtak belőle, bár esetében a posztokról beszélni még annyi értelme sincs, mint az Euro-bevezetés végleges dátumát firtatni. Az 1999-2000-es szezonban Seedorf távozásával komoly felelősség szakadt a nyakába, amit rögvest egy felesleges kiállítással ünnepelt meg. Ez a motívum nem egyszer ismétlődött pályafutása során, csak a ligában 8-szor volt szerencséje látni a szeme előtt lebegő vörös posztót kártyát. A következő idényben Morientes sorozatos sérülései miatt 32 bajnokin lépett pályára és ezek alatt 14 találatot jegyzett, legeredményesebb évét zárva.

Posztját a legelső vonalban akkor veszítette el igazán, amikor 2002-ben berobbant Ronaldo – ennek következtében minden igaz madridista számára az évtized legszomorúbb eseményeként Morientes örökké kivált a világ valaha egymást legjobban megértő csatárpárosából. Innentől kezdve Guti valódi pozíciója a kényelmes Bernabeu beli kispad bal szélének hátsó sora lett: tulajdonképpen ő volt kezdetben az univerzális csere. Néha volt csatár, néha irányító, egy időben védekező középpályás, vagy „deeplying playmaker”, alkalomadtán szélső hátvéd, kapus valószínűleg csak azért nem, mert soha nem volt rá szükség… Ha valami gond volt a pályán, beütött valami nem várt sérülés, akkor ő volt az első, akit bedobtak. Igazán emlékezeteset a Capello féle menetelés alkalmával nyújtott. Don Fabio képességeit jól jelzi, hogy talán ő tudta leginkább használni a kiszámíthatatlan művészlelket, aki ötvözte egy lantművész hárfajátékos kezeinek finomságát egy skizofrén elme bonyolultságával és helyenként egy megye 2-es törzsszurkoló angolosan ízléses modorával.

Voltak jó meccsei fiatalként csatár poszton, de alkalomadtán a védekező középpályán is akadtak kiváló megmozdulásai. Ez a poszt azonban nem igazán felelt meg – keressünk egy enyhe szót – lobbanékony természetének, hisz rengeteg kiváló alkalma akadt a sportszerűtlen, vagy inkább őszinte megmozdulásokra. Guti ugyanis nem volt alattomos! Nem az a komisz kamasz kölyök, aki leköp az emeltről a járókelőkre, hanem egyenesen odafárad, és a néni kezéből kicsavart táskával vágja pofán őt… Ha elgurult a gyógyszere, akkor onnantól nem foglalkozott holmi külsőségekkel. Még a TV előtt is jól látható volt, hogy mikor jött el a csere ideje, amennyiben az edző a „vajon lesz-e még egy óriási passza, vagy túl nagy a kockázat és jó lenne 11-en befejezni” diulemma keretében racionális módon az utóbbi mellett dönt.

Guti volt az az ember, aki az egyenletes teljesítmény fogalmát még annyira sem ismeri, mint egy elvakult Tottenham szimpatizáns. A Nemzetisport 5-ös érték olyan idegen számára, mint alighanem az azonos szám lenne egy lineáris algebra záróvizsgán. Gyakorlatilag nem emlékszünk olyan meccsre, amikor egy jó átlagost nyújtott volna. A spektrum igen szélesen váltakozott a madridista havert már meccs közben telefonálásra ösztönző „azt a mindenit, mekkorát játszott Guti!”-tól a legelvakultabb, falon is 14-es mezt tartó szurkoló idegeit és szétcincáló „mi a jó istent csinál ez a pályán még mindig, amikor a cserepad mellett ott takarít a szertáros is”-ig. Sőt, kifinomult formaidőzítését nem csak meccsről-meccsre, de akár percről-percre képes volt változtatni a teljesen értékelhetetlen és értelmezhetetlen megmozdulások közé beszorongatott zseniális gólpasszok formájában, nem kis fejtörést okozva nemhogy az ellenfél edzőjének, de sajátjának is.

Gutiban ugyanis ott volt a zseni! Ezt még a legelvakultabb utálói sem vitathatják el. Ha a Guti nevű rock banda frontemberét megkérdeznék, hogy ki volt leginkább inspiráló hatással stílusukra, akkor alighanem a legvirtuózabb szólógitárost,  Zidane-t említené meg. Legalábbis az embernek mindig volt egy ilyen benyomása. Ha csak a legjobb pillanatait nézzük, mozdulatait, bokából odapörgetett kiugratásait, 1,01 labdányi helyen átcsúszó bogyóit, akkor – előre látjuk, hogy óriási felelőtlenség ezeken a hasábokon ezt leírni, és még a cikk megjelenését is kockáztatjuk vele:) – azt kell mondjuk: Zidane-ra emlékeztetett! (Ellensúlyozandó, gyorsan idetesszük, hogy igen, Zidane a legnagyobb király!)

Botrányos a zene, és mélységesen elhatárolódunk tőle – Motley Crue szólt a hangfalból miközben lefutott némán a video -, de talán ez a legjobb összeállítás amit ide biggyeszthetünk:

Úgy látott a pályán mint nagyon kevesen, ihletett pillanatokban úgy osztotta a zsugát, mint még annál is kevesebben. (A fénykorában – értsd: bármely 3 jó meccse egymás után – üvöltve követeltük a bukdácsoló spnyol csapat irányító pozíciójába.) De – és ez Guti nagy tragédiája -, ezek a pillanatok teljesen kiszámíthatatlanok maradtak. Szorult helyzetben az edző előbb csak sandán odapillantott az árnyékban rágózó unott srác felé, majd az ég fele nézett, megpróbálta a Jupiter és az adott páratartalomnak megfelelően beálló szőkíett hajtincsek aznapi együttállásából kitalálni, hogy mire számíthat, és 19-re lapot kérve beküldte. Volt, hogy bejött, volt hogy nem. Az igazi klasszisnál azonban a „bejövési ráta” nem egy pénzfeldobás eredmény megtippelésének sikerességével vetekszik. Ezért – többek között, de mindenesetre leginkább – nem vált Guti a spanyol Zidane-á, és ezért nem ragadt meg talán a kezdőben. Mindene rendben volt, „csak” a mentális képességei nem.

Ettől függetlenül letolt egy teljes karriert Madrid mezben, sokszor komplett szezonokat minduntalan csereként pályára lépve, de soha el nem hagyva klubot. 499-szer öltötte fel magára a habfehér mezt tétmeccsen, és 16-szor a válogatott szerelést. Ez alatt 45 illetve 3 találatot jegyzett, de igazi erényei a kanadai táblán mutatkoznának meg. Talán nem is az assistok terén, hanem a jégkorongból jól ismert második, helyzet létrehozó passzai révén.

Sajnálatos, hogy madridi pályájának végét alighanem a „szégyenkönyvbe” bevonuló Alcorcón elleni gyalázat jelenti. Pellegrini ugyanis az ésszerű döntést hozta a fentebb már vázolt dilemma megoldásaként, ami hősünkből néhány eposzi jelzőt és kevéssé vágyott útirány Pellegrini számára történő megjelölését hozta elő… Ez pedig már a karancslapújtői ifiben is megengedhetetlen kellene, hogy legyen. Az edzői döntés jogos, a száműzetés érthető, bár hogy ne lenne visszaút, az azért kérdéses. A távozás érthető lenne, de mindazonáltal mindenki számára, aki az ifjonc Raul és Morientes játéka kapcsán lett Madrid szurkoló fiatalos lelkesedéssel, valahol szomorú is. Guti annak a csapatnak egyik utolsó mohikánja, és Raul mellett maga a Madrid sokak számára akik a 90-es évek dereka után kapcsolódtak be a futball életbe. Hűséges volt a csapathoz, noha rengeteg helyen ünnepelt sztár is lehetett volna tuti kezdőként, így talán köztes megoldásként egy 89. percben történő becserélés kijárna neki a Bernabeuban, az 500. meccsén…

Megítélése az utókorra, és kicsit közelebbi célt megjelölve, a kommentelő, műértő közönségre marad. 100 szónak is 1 kérdés a vége: Milyen játékos is /volt/ valójában Guti?