Érzelmi hullámvasúton ülünk már hónapok óta, mi magyar fociszurkolók. Egyik pillanatban az optimizmus montevereszti szintjeit ostromoljuk, és biztosra vesszük, hogy Fokváros lesz az elsődleges célállomásunk jövő nyáron. Míg a másikban Ibrahimovics és C.Ronaldo mesterhármasokat látunk kisírt lelki szemeink előtt.
Tízmillió szövetségi kapitány országában nehéz lenne leírni/megmondani azt a tutifrankót, amivel mindenki egyet tud érteni, de mi mégis találtunk egy tökéletes megoldást. Lapozás után ismét egy neves, és mindannyiunk által kedvelt vendégszerző írását olvashatjátok, és bizakodhattok tovább, hogy a főhőssel vagy akár nélküle, de MEGLESZ.
Lázár Ervin: Foci
Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.
- Apu, Isten szokott focizni?
Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetembõl megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na, ebbõl elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betûk, a téren vagyok… Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, "fölvállazza" a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdamûvész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.
- Na, vegyétek el - az arcán játékra kész mosoly.
A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyû cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lõ, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. "Mi volt rajta olyan furcsa?" - kérdezi az egyik fiú. "Nem láttad, fénylett az arca!" …Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentõl a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük õgyeleg. Miért ne?
Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.
- Gondolkoztam a dolgon - mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni.
Kivirul.
- Akkor meg lehet rá kérni?
- Mire?
- Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.
Aha, hát erre ment ki a játék.
- Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntõjébe mondja kérlelõen, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.
- Azt gondolom - ráncolja a homlokát -, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.
Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!
Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterrõl, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra gyõzünk.
- Mit gondolsz, beáll?
- Reménykedjünk - mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betûk helyett egyre csak azt a fénylõ alakot látom a pályán.
- Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettõre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlõ-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.
Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.
- Megígérte? - kérdezi.
- Meg - mondom elszorult torokkal.
Látod, Uram, most már nincs visszaút.
Forrás:http://gimn-db.piar.hu/szulo_diak/foci.html
Utolsó kommentek