Most, hogy Iniesta lövésének híre a legeldugottabb halászfalvakba is eljutott, lassan ülepedni kezd a futballáradat méteres hordaléka. Azon túl, hogy rendszeresen naplóztak, csodáltak, ekéztek, az NST szerzői megpróbálják egyenként szétbontani és összerakni a világbajnokságot. Szembesülnek saját jóslataikkal, elmesélik, milyen benyomásokat szereztek és egyáltalán, mi minden foglalkoztatta őket az elmúlt egy hónapban.

Másodikként az a szerző szólal meg, aki a Limes túloldaláról (na jó, most épphogy belülről) mutogat az ángliusokra a beígért “angol gödröcske” tárgyalásával, amely csak terjedelmét tekintve gödröcske, hiszen itt valójában óriási kráterről van szó. Felfedi azt is ami a szoknya alatt rejlik, hogy a VB alatt titkos küldetést teljesített a demokrácia védelmében, és a mocskos poszt után felárazza a Furia Roját.

Annak ellenére, hogy sem a mi aranylábúink, de még a Tartan Army se képviseltette magát Dél-Afrikában, erős elfogultsággal szemléltem a viadalt - ami legalább egy poszt erejéig az NST-n is leképeződött -, hiszen a torna előtt elvállaltam a számomra legszimpatikusabb válogatott, a Team America szurkerblogjának üzemeltetését (Fuck Yeah!). Ebből következik, hogy a torna legkatartikusabb pillanataként (Winston Read fejesgólja mellett, mely egy csomó pénzt hozott) az Algéria elleni Donovan gólt és továbbjutást éltem meg, és ugye az sem meglepő, hogy miért a Team USA szereplését jelöltem meg faszipántként a jóslatos posztunkban. A jenkiket a négybe vártam, és ez, a kifejezetten könnyű ágon nem is lett volna irreális, viszont Ghána és Uruguay menetelését sem bántam, hiszen ez a két társaság csak jó meccset játszott a playoff-szakaszban. Másik csapatom, Chile, mindenkit meghódított, hiszen Bielsa rájött arra, hogy ezek az Andokból az oxigéndús környezetbe leereszkedve koka nélkül is képesek egész nap rohangálni, és ehhez igazította a taktikát is. Brazília ellen nem féltek 3-3-3-1-et játszani (védekezésben ez inkább 3-3-4-0 volt) és a vesztükbe rohanni, mi pedig tetszikeltük.

Sok jó válogatottat láttunk a 19. labdarúgó világbajnokságon, de ezek közül csupán az egyik működött tényleg csapatként -  a “csapat” szó minden értelmét figyelembe véve, nem csak az egységet és az összetartást. Ez főleg abból adódik, hogy Spanyolország válogatottja a döntőre hat Barcelona játékossal állt ki; a mi Aranycsapatunkhoz hasonlóan a társaság gerince egész évben együtt futballozik, és nem mellékesen a világ legjobb klubcsapatát alkotják. Az öt legfontosabb játékos, azaz a két középső védő, előttük a takarító, meg az építkezésért felelős két kreatív mind a gránátvörös-kékeknél rajzolja a focit hétről-hétre, így nem jelentett nekik különösebb problémát a Barcelona játékának és formájának átmentése a tornára. Idén Messi volt a gólokért és asszisztokért felelős firkász a szélen (néha középen), helyette Pedro, Jesús Navas, vagy a szélsőségesen formán kívül játszó Torres beállításával és Villa tologatásával kellett beérnie Vicente del Bosquénak. (Csöncsön kedvéért) mondhatjuk, hogy a spanyolok megérezték Messi hiányát, így kevésbé voltak gólerősek, de annyira stabilan tudják azt, amit a klubjukban is játszanak, hogy egynullákra bármelyik parkolóban, még a döntő helyszínéül szolgáló holland szupermarketében is képesek voltak.

Nem volt sok olyan csapat a VB-n amelynek ennyire zsigerből jött volna nem csak a játék, hanem a taktika is - és ez teljesen normális, hiszen évente mindössze pár hetet együtt töltő játékoshalmazokról, azaz válogatottakról van szó. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy Dunga is megerőszakolta a brazilokat a kis túlzással VB-alapkövetelménynek számító 4-2-3-1-gyel, de ez az ő felfogásuk szerint nem volt több egy “aszimmetrikus gyémánt” (szép képzavar) középpályánál, vagyis a hagyományos brazil 4-2-2-2-es felállás  középpályás-doboza lett elforgatva enyhén jobbra (lásd a heinrichtől kölcsönvett taktikai táblán). Én őket tartom a másik csapatnak, amelynél nem csak a játék, de a taktika is zsigerből jött, noha a szövetségi kapitány ezúttal a megszokottnál is fegyelmezettebb és defenzívebb felfogást tartott szükségesnek, de ez az utóbbi húsz évben időről időre előkerül a selecao-nál is.

Nyilvánvalóbb, izgalmasabb, valószerűbb és kézenfekvőbb lett volna a brazil-spanyol döntő, hiszen ebben az esetben az utóbbi évek két legjobb nemzeti tizenegye találkozott volna, így a torna legnagyobb meglepetéseként beszélhetünk Maiconék Hollandia általi kimákolásáról. Viszont az is igaz, hogy óriási balhorog lett volna a futballistenektől, ha a saját tornájukon toronymagasan legjobb Cruyffék és Haanék helyett a van Bommel-vezette Oranje lett volna világbajnok, így tulajdonképpen “kompromisszumos” végeredmény született.

Brazíliát én is a döntőbe vártam a VB-jóslatos posztunkban, és poénból Angliát is (ugye nem kell külön kiemelnem, hogy miért nem szeretem őket), így hatalmas buktaként kell értékelnem ezt a tippemet. Ugyanakkor a Németország elleni nyolcaddöntőben végre helyre lett téve a hagyományosan túlértékelt angol nemzeti tizenegy - a legnagyobb tragédiájuknak azt tartom, hogy így most Lampard góljába lehet kapaszkodni, és elodázni azokat a felfogásbeli változtatásokat, amelyek legalább húsz, de még inkább negyven éve időszerűek az angol futballban. Ahhoz, hogy nagy tornákon is esélyes, nem csak egy játékra képes válogatottat tudjanak kiállítani, mindenképpen le kell térni arról az útról, amely a kontinentálistól teljesen eltérő sporttá tette a brit focit. A másik megoldás persze az lehet, hogy annyira erős csapatot állítanak ki, amely mindenkire rá tudja erőltetni ezt a sajátos stílust, és ebben mindenképpen segítségükre lehet a 6+5-ös szabály - viszont ehhez kőkemény angol menedzser kell a padra. Persze önmagában ez sem elegendő megoldás, hiszen aki a Premier League-ben klasszisnak számít, az nemzetközi mezőnyben nem feltétlenül, és fordítva.

Fekete ló-kategóriában több megközelítést is felvázoltam, majd vesztemre Szerbiánál maradtam, így egy újabb rossz pontot kell beírnom magamnak, de ezt kompenzálja a buktás tippem, ugyanis Olaszország, Portugália és Argentína korai búcsúját nagyjából eltaláltam - mondjuk, a luzitánok meg a gaucsók számára korai volt a dolog, számomra kevésbé, és annak ellenére, hogy a VB-cím volt a cél, és ismét csak a legjobb nyolc lett meg, Tangóországban ünnepelték Maradonát. Neki sokkal nagyobbat kell buknia ahhoz, hogy hazatérve ne ünnepeljék, noha első komoly ellenfele, Jogi Löw a negyeddöntőben szembesítette fogalmatlanságával, amit nevezhetünk nagyképűségnek, gőgnek, makacsságnak és ostobaságnak is, ugyanis valószínűleg arról van itt szó, amire már alig akad példa a profi futballban, hogy az Isteni Szippantós Németországot le, saját csapata erejét meg túlbecsülte, így nem érezte szükségesnek, hogy meghúzza azokat az apró változtatásokat, amelyekért már a találkozó előtt is ordítottak az elemzők. (Persze Németország itt is a meccs elején szerezte meg a vezetést, és utána kedvére kontrázhatott, de hadd ne kelljen már elnézést kérniük azért, mert az első pillanattól fogva kihasználták a helyzeteiket.) A német-argentint tartom egyébként a torna meccsének.

A szép búcsút Kewelltől és van Bronckhorsttól vártam - előbbi sajnos nagy melléfogásnak bizonyult, rá csak amiatt a szerencsétlen kezezés miatt fogunk emlékezni Dél-Afrikával kapcsolatban, míg Gio maximálisan eleget tett elvárásaimnak. No, nem csupán azzal, hogy a torna gólját tette be Muslerának nyolcszázról, hanem az egész VB alatt uralta a holland balszárnyat, és ezzel a VB-ezüsttel megkoronázta pályafutását.

Írország pedig csak nekem hiányzott?