Elájulni önmagában a Bayern bajnoki címétől nehéz volna. Esetleg csodálkozni lehetne azon, hogy miért nem volt könnyebb a salátástál besöprése ezzel a kerettel középpályával, de mivel tovább látunk a Bundesliga korlátain, mégis bravúrosnak minősítjük a bajnoki címet. Pedig igazából nem is az volt a nagy szó, hanem minden egyszerre. Akadt egyébként otthon ellenfelük, kettő minimum, az egyik önmagát nyírta ki, a másik meg hagyta, hogy kinyírják. A kupás helyekről lemaradók megérdemelték, igazán nem szólhatnak egy szót se, hogy fingszag van, ha egyszer három napja a rajtuk lévő gatyába szarnak. Jövőre fővárosi csapat nélkül leszünk, de nem sajnálja senki a Herthát, ahogy valószínűleg a Bochumot se, hiába tűnik összességében meglepetésnek a kiesésük. Osztályozós sikerének köszönhetően bennmaradt a Nürnberg, de ennél sokkal lényegesebb, hogy ha jól alakul minden, lehet izzítani a Szalai-mezeket. És nem csak a mainziakat, avagy piros-fehér-zöldben pompázó optimizmusom töretlen.

Ha meg akarjuk találni és fogalmazni van Gaal sikerének okát, illetve sajátos zsenialitásának esszenciáját, garantáltan olyan gondolatok ismétlésébe kezdünk bele, amelyeket már talán mi is leírtunk, de ha más cikkben/posztban nem is fordult elő, nst-s kommentben biztosan. Egyet viszont elég határozottan leírhatunk ismétlés ide, vagy oda: olyan Bayernt rakott össze, amilyet nagyon rég nem láttunk kifutni bármelyik arénában. És nem csupán eredmények szintjén. Mert bár egy katasztrofális szezonkezdet után a Leverkusent egyáltalán nem, a Schalkét és a Werdert meg csak egyszer tudta megverni, mégis magasan a legjobb csapata lett a ligának.

Ami még érdekes lehet a bajor csapat kapcsán, az feltétlenül a drágán beszerzett, illetve az olcsó, vagy kinevelt játékosok közti, több esetben is utóbbiak javára eldőlő harc. Az optimális kezdővel felálló Bayern kispadján ott ül a harmincmillás Gomez, a 11 gurigába kerülő Timoscsuk, a 7 milliós Pranjic és csak azért nincs ott Braafheid, mert kölcsönadták oda, ahol egy lejárt szavatosságú poroltóval festenék meg a „futball mint művészet” című festményt. Elég kínkeservesen (azaz sehogy sem) tudom sikeresnek minősíteni a Bayern igazolásait, ha a legutóbbi szezont veszem alapul, gyakorlatilag senki nem érte meg az érte kiadott pénzt. És itt most tekintsünk el Robbentől, mert róla eredetileg is tudtuk, hogy világklasszis, plusz ugye Olic nem érhette meg a kifizetett összeget, hiszen ingyen jött. Ezzel csupán annyi a gond, hogy ha Schweinsteigernek nem találják ki az új helyét, illetve a Müller-Badstuber duó mondjuk feleennyire képes megmutatni húszévesen a tehetségét, akkor itt a kupának is örülni kellett volna, nem pedig tripláról álmodozni. A holland mester mentségére annyit, hogy Gomez és Timoscsuk nem az ő találmánya.

Mielőtt még nekem esne mindenki, én tudom, hogy a jövő Bayernje épül, Ribéry hosszabbított, Müller még jobb lesz, Schweinsteiger meg úgyse megy a Realba, de itt elvileg visszavágás, mi több, mészárlással egybekötött bosszúhadjárat készült a tavalyi gyalázatért –  ehhez képest egy teljesen esetleges tényező, azaz a fiatalok többé-kevésbé lezajló beépülése jelentette a különbséget az elbaszott és a kurvajó szezon között. Jaaa, meg Robben, tudom.

Amit a Bayern tudott idén a Bundesligában, az helyi szinten egyedülálló volt, de mindez a többi sorozat jelentette terhelés és egy picit ügyesebb Schalke mellett csupán ezüstöt ért volna. Valahol nagyon dühítene engem gelsenkircheni szurkolóként, hogy a Hannover ellen buktak el mindent. A történet igazából ott dőlt el, amikor Westermann öngólja bepörgött a kapuba (nézzük meg a képet, a középen álló védő combjáról pattan a labda, menne kifele, de a zunder miatt visszapörgött a kapuba), a Leverkusen-Bayern-en pedig volt egy jelenet, ahol Butt mögött a gólvonalról – döntetlennél – kifele pördült egy gólba tartó labda (de erről nem találtam már képet). Mindez ugyanabban a fordulóban, elég sorsszerű volt, ha ostoba és romantikus alkat lennék, azt mondanám, [a tetszőlegesen behelyettesíthető transzcendentális lény] diszkréten (?) jelezte, kit segít idén.

Összességében a Schalke erőn felüli szezont futott, a még mindig csak 22 éves Höwedes személyében meg kinevelte a Bundesliga egyik legjobb védőjét, aki ráadásul két poszton is megállja a helyét – én már Mertesacker helyén is kezdetném a vb-n, de Löw tudja. (Löw tudja?) Persze a futball, amit produkáltak, egyáltalán nem volt sem fantáziadús, sem szemet gyönyörködtető, de ebben az eredményorientált, kegyetlen világban ez különösebben senkit nem érdekel, így utólag pláne. Magath újfent bizonyította, hogy hazai terepen a legnagyobb királyok közt van. A legmasszívabb társaságot faragta ki ebből a kezdetek során igencsak harmatosnak látszó alapanyagból, és ha a tradíciókat megtörni nem is sikerült neki, tehát en block nem lett effektíve győztes csapat a Schalke, jó úton halad a győztes típussá válás felé – ezt, lécci, senki ne kommentálja a paradoxon Wikipedia-szócikkének linkjével. Mellesleg felfedezte Matip-ot, visszaadta Rakitic önbizalmát, és ha nem kellett volna mindig mást játszatnia (Pander helyett) balbekkben, talán még kevesebb gólt kapott volna a védelme. Nagy kár, hogy a BL-ben jövőre sem lesznek tényezők, de majd a következőben talán.

Az osztály látens szociopatája végül befutott a dobogóra, ennek örülhet mindenki, aki a támadófutball felsőbbrendűségét hirdeti, bár a ’Kusen sem az a bekkelős típus. Azonban a Werderben továbbra is megvan a szerethetőség mellett a komolyan vehetetlenség. Mármint komolyan tudom én venni őket, de ha nagy formátumú előadóként akarok gondolni rájuk, nekem örökké csak egy lájtosan betépett stand up comedys marad a Bréma, akinél sose tudni, hogy ma este vajon bealszik a cucctól, vagy elkezd szövegelni, mi meg beszarunk a röhögéstől. Idén jól hatott az anyag, kijött a maximum. Schaaf a lehető legjobb helyen van, valószínűleg ő is tudja ezt, majd egyszer egy botrányos szezon után kirúgják, de addig jobb a békesség, tessék, még a BL-selejtezőt is elérte. Olyan nagyon szar belegondolni, hogy simán benne van a brémai keretben a csoportkör elbalfaszkodása is. Amennyiben Özilt nem tudják megtartani még egy évig, ez sajnos nem is olyan esélytelen. És Marint sem lesznek képesek odaláncolni a Weser oldalához, ha a vb-n netán játszatja az a gyengeelméjű.

A szezon három legcombosabb csalódása közé tartozik a Leverkusen, még akkor is, ha náluk csak "relatív csalódásról" beszélhetünk, elvégre a bajnokság hosszú időn át történő vezetését senki nem várta – azt viszont igen, hogy onnan már ne bukják a dobogót. Mégis sikerült, és noha kétségem nincs felőle, hatékonyabbak lesznek az EL-ben, ezzel valószínűleg több játékost is elvesztettek, bár a legfontosabbat nem emiatt. A másik két európai kupás helyezettünk közül a Stuttgartot irgalmatlan hajrája és BL-szereplése, a Dortmundot pedig csupaszív _és_ eredményes játéka miatt illeti taps és füttyorkán. Illetve utóbbiaknak köszönjük Bendert, meg a Barrios körüli vitákat.

Évadunk két lemaradója a Wolfsburg és a Hamburg, mindkettő másképpen szomorú. A farkasokkal kapcsolatban valószínűleg meg kell állapítanunk, hogy egyetlen kiugró évet össze tudnak hozni, de kettőre egymás után semmi esélyük. Ezzel csupán annyi a gond, hogy az elkövetkezendő két évben garantáltan a mostani helyezésükhöz lesznek közelebb, nem a tavalyihoz. A HSV-ra meg azért tudunk csak bánatosan gondolni, mert tőlük többet vártunk, láttunk a potenciált, még Nistelrooyt is elhozták, Elia is bőven Bundás-átlagon felüli szélső, Petric csak szimplán életveszélyes, de semmit nem tudtak megvalósítani a reményekből. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a szezon legjei-posztban őket, vagy a Herthát nevezzem a szezon csalódásának.

Volt két bravúrcsapatunk is, a Mainz áll azon a helyen, ahol a Hoffenheimnek „kellene”, az Eintracht meg elképesztően kiegyensúlyozott idényt hozott le – azért az nagyon durva, hogy a mezőny közepén három helyezésen belül (9-11.) mozognak az őszi, a tavaszi, a hazai és az idegenbeli tabellákon. Nehéz lesz év edzőjét választani, nyilván a van Gaal-Gross-Tuchel hármas pályázik jó eséllyel.

A Hertha és a Bochum helyét a Kaiserslautern, illetve a St. Pauli foglalják el, az Augsburg ugyebár nem bírt a Nürnberggel, így hiába értek oda az osztályozóra, maradnak bundáskettesek. A két kieső közül a Hertha múltja és keretének elvi erőssége miatt számít bombameglepetésnek, míg a Bochum valami félelmetes zuhanórepüléssel volt képes elérni a poklot. Berlinben persze már félidőben tudtuk, hogy ide csoda kéne, de csak Gekas jött, ő pedig elképzelhető, hogy valamilyen aspektusból vizsgálva egy csoda, de a Simunic-Voronyin-Pantelic trió távozása jelentette űr kitöltéséhez kevés volt, mint Stohl Buciban a társadalmi felelősségvállalás. Elkúrták a fővárosiak, nagyon elkúrták, sajnálni sem tudom őket.

A negatív végkicsengés megakadályozása végett zárjuk a posztot a 2009-2010-es Bundesliga-idény egyetlen magyar találatával: