Aki kétszer egymás után úgy el tudja bizonytalanítani a Barcelonát, hogy a címvédő jobban hajaz a Schalkéra, mint bármikor története során, annak a BL-döntőben a helye. Aki 90 percet lehoz úgy a Barcelona ellen, hogy a hat trófeát birtokló csúcsklubnak hazai pályán gyakorlatilag nincs kidolgozott helyzete, az nem antifutballt játszik, hanem olyan területvédekezést mutat be, ami egy kaukázusi juhásznak is becsületére válna. Aki 60 percen át emberhátrányban játszva is képes a fentieket megvalósítani egy idegenbeli BL-elődöntőben, az meg lehet, hogy a világ legjobb csapata. De az biztos, hogy a világ legjobb edzője irányítja. Van min vitatkozni a Barca-Inter meccs után, ezt meghagyjuk a kommentelőknek, hajtás után inkább azt próbáljuk alátámasztani, hogy a kiesés miatt még nem lett kevesebb a Barcelona, ellenben az olasz futball úgy született újjá, hogy az olaszoknak semmi közük nincs hozzá.

Nagy taktikai elemzésbe kizárólag az első 28 percet illetően lenne érdemes belemenni, hiszen Motta kiállítása után egy új meccs kezdődött. Az látszott, hogy Guardiola sem számított huszáros Inter-rohamokra, mert három védővel kezdett, a széleket Dani Alvessel és Keitával zárta le, de amennyit az olaszok előre akartak menni, akár beállhatott volna ő maga is. Mourinho ugyanazt akarta csinálni, mint Milánóban, csak Pandev sérülése miatt Chivunak kellett felvennie Alvest, azaz annyival volt védekezőbb a taktikája, hogy nem egy csatár játszott balszélsőt, hanem egy hátvéd. Ja, és Guardiola újra megcsinálta azt a hülyeséget, amit Milánóban: Messi középen kezdett.

Az Inter még azon sem változtatott, ahogy Milánóban megszállta saját kapuja előterét. Kicsit még mélyebben védekeztek, de ugyanúgy vették fel a közeledő támadókat, mint otthon, és ugyanúgy adták kézről-kézre Messit és Xavit, hogy ha esetleg valakinek irgalmatlanul fel kell rúgnia valamelyiküket, akkor megosztozhassanak a lapokon is. Mert azokon meg kell osztozni! Ha ezt nem tudod, és mellé még akkora ökör is vagy, mint Thiago Motta, akkor iszonyatos hátrányba hozod a saját csapatodat.

A Barca nem tökölt, azonnal torkon ragadta az Intert (80 százalékos labdabirtoklásnál a bokszban döntő fölényt hirdetnek), de saját játékából pont annyit tudott játszani, hogy rengeteg apró passzal haladt a vonal felé. Mármint az oldalvonal felé, mert előre egy tapodtat sem jutott. Senkinek ne legyen kétsége: a mérkőzés hasonlóan alakult volna akkor is, ha Motta a pályán marad. Mourinho tudta, amit ép ésszel nem gondolhatott komolyan senki: a csapata képes hiba nélkül végigbekkelni egy meccset, még a Barcelona ellen is.

A kiállítás csak annyit változtatott az Inter felfogásán, hogy már eszükbe sem jutott a másik kapu felé szagolni, míg korábban Eto’o, vagy Milito el-elnyargalt egypár előrevágott labda után – nyilván tök feleslegesen. 10 emberrel viszont Mourinhónak nem volt más választása, ha tovább akart jutni, meg kellett gyilkolnia a Barcelonát. A portugál pedig nem szemérmes: Eto’o ment szépen balhátvédnek, Milito üldözte a labdás embert, a többiek meg tették, amit egyébként is tettek volna. És persze ott volt Cambiasso, aki az első meccsen is elképesztőt nyújtott, most viszont kinőtt még két lába, és a meglévő négy mellé másik két tüdőt is növesztett, egyszerűen nincsenek rá szavak, mekkorát játszott.

Az antifutball vád csak akkor állna meg, ha egyenlő létszámban maradnak a pályán a csapatok, így szót sem érdemes vesztegetni rájuk – különösen úgy, hogy végül eredményes is lett. Mivel tudjuk, hogy ugyanezt csinálta volna 11 játékossal is, átfogalmazhatjuk célfutballá Mourinho taktikáját, és feltehetjük magunknak a kérdés: vajon mi a francot kellett volna csinálnia? Kockáztatni? Ugyan, minek? Amikor tökéletesen működött, amit kitalált, és a világon semmi jele nem volt annak, hogy a Barcelona bármi meglepőt tudna húzni. Mourinho nem is cserélt a kiállítás után, csak a fáradó embereket hozta le: Sneijdert is csak a 66. percben, és csak a 80. után kezdte el hússal feltölteni a 16-os felületét.

Visszakanyarodva a múlt héthez, újra ott tartunk, hogy Mourinho nagyon sokat tanult a Serie A-ban. Ez a hihetetlenül precíz, végtelenül fegyelmezett védekezés az egyetlen, amivel ki lehet fogni a lovakat egy olyan csapat szekere elől, ami vércseként csap le a szabadon hagyott területekre, és a levegős passzsávokra. Az Inter egyiket sem tette meg. 94 percen keresztül. 10 emberrel. Lehetne itt arról is beszélni, hogy hiba volt Ibrahimoviccsal kezdeni centerben, és még nagyobb Messit ugyanúgy behúzni mögé, ahogy Milánóban, de nincs értelme, mert valószínűleg a Barca nem tudta volna úgy variálni a csapatát, hogy azzal zavarba hozza az Intert.

Jöhet a tavalyi mantra: a Barcelonának egy játéka van. Azzal jó eséllyel bárkit lever, úgyhogy nincs rászorulva, hogy másik legyen neki. Aztán van az úgy, hogy jön valaki, aki képes arra, hogy ezt tönkretegye, és akkor vagy jön Iniesta a lefújás előtt 2 perccel, vagy nem jön, és Jose Mourinho tébolyult dervisként rohangál a Camp Nou gyepszőnyegén a lefújás után. Az Inter egy olasz csapat, és nagyon olasz, hiába nincs benne egy szál macskazabáló sem. Ha ehhez hozzávesszük Mourinho zsenialitását, és mindent, ami a portugált övező jelenség része, már nem is olyan meglepő, hogy kiejtette a világ legjobb csapatát. Mert a Barcelona annak ellenére a világ legjobb csapata, hogy jött valaki, aki elverte, mint a kétfenekű dobot.

Muszáj véleményt formálnunk a vitás esetekről, de mielőtt ezt megtennénk, csak annyit, hogy döntően egyik sem befolyásolta a végeredményt, úgyhogy itt érdemesebb is lezárni az egészet.

1.    Motta egy hülye, Busquets meg egy köcsög. A sárga adható volt a kalimpálásért, és mivel már volt egy neki, a piros sem vitatható. Viszont az is igaz, hogy nem szólt volna senki egy szót sem, ha egy ilyen meccsen a bíró továbbot int emiatt a gyermekded legyintés miatt.
2.    Piqué gólja szerintem nem volt les, a hosszún valaki eléggé belógott. Persze pont annyira nehéz megítélni, mint Milito milánói gólját. De most tényleg, a világ két legdurvábban fasza stadionjában nincs normálisan elhelyezett leskamera?
3.    A kezezést le kellett fújni, mert jogosulatlan előnyt szerzett vele a Barcelona: hiába nem nyúlt a labda felé, a kezével szelídítette meg a labdát, ha csak mellbe lövik, a holdra pattan róla, és nincs miről beszélni.

Hát akkor Inter-Bayern. Holy-moly.