Ma már viszonylag közismertek a futballtaktika és -stratégia fejlődésének történeti változatai, az is többé-kevésbé köztudott és általánosan elfogadott, hogy a korai időkben milyen kapcsolat volt létesíthető a játékstílus és a játékosok társadalmi beágyazottsága között. A kezdet kezdetén, a tizenkilencedik század közepének elit angol kollégiumaiban a futballcsapatok még kilenc támadóval, egy védővel és egy kapussal álltak föl. A támadók – akik szinte kizárólag seniorok, azaz a felsőbb évfolyamok diákjai voltak – alig passzoltak egymásnak, s ha megszerezték a labdát, igyekeztek kicselezni, lefutni vagy föllökni a védőt, majd a hálóba találni. E játékmódban és fölállásban még nem nehéz fölismerni egyfajta individuális kvalitásokon alapuló arisztokratikus mentalitást, melyet az iskola belső hatalmi viszonyai is újratermeltek. Vb-történeti sorozatunk újabb darabja 21.00-tól érkezik, hallgassátok a RádióQ-t, játsszatok velünk, meg ilyenek.
A futballtaktika első forradalmát annak fölismerése jelentette, hogy a passzolás révén a labda sokkal hamarabb eljuttatható az ellenfél kapujához, mintha azt egy játékos vezetné végig a pályán. E tapasztalatnak köszönhetően fejlődött a futball Skóciában, létrehozva előbb a kétszer két hátvédes, majd nem sokkal később a harmincas évekig szinte mindenhol kizárólagosan alkalmazott piramisformációt (2-3-5). E lapos passzokat preferáló piramisalakzat a játékosok közötti kooperációt szolgálta, és a védekezés növekvő fontosságáról tanúskodott.
A következő forradalmi változást az Arsenal által alkalmazott WM-formáció bevezetése jelentette. Ez a formáció onnan kapta a nevét, hogy a tíz mezőnyjátékos elhelyezkedése – mint az ábrán is látható – a “W” és az “M” betű öt-öt végpontjára esett. Ez válasz volt az 1926-ban általánosan bevezetett új lesszabályra, melynek köszönhetően immár nem három, hanem csak egy védőjátékosnak kellett elhelyezkednie a támadó csatár és a kapus között. Ennek következtében lehetőség nyílt a hosszú előreívelésekre, a játék fölgyorsult, s a korábban vészes csökkenésnek induló gólok száma ismét növekedett. Az Arsenal edzője, Herbert Chapman által kitalált újítás lényege az volt, hogy az egyik fedezetet, valamint a jobb- és balösszekötot hátravonta, ezáltal tulajdonképpen egy 3–2–2–3-as felállást hozva létre. Ezáltal a középpálya szerepe fölértékelődött, hiszen a négy középpályásnak nem csupán az ellenfél támadásainak megszűrésében, hanem a saját támadások indításában is kulcsszerepe lett.
A WM-rendszert a magyar aranycsapat forradalmasította az ötvenes évek elején – az egyszerűség kedvéért 4–2–4-nek nevezett fölállás bevezetésével. (A futball-szakirodalomban a 4–2–4-et sokan “brazil rendszernek” nevezik. A magyaroktól eltanult alapfelállást ugyanis a brazilok alkalmazták a legkövetkezetesebben az 1958-as svédországi világbajnokságon, s így azt tőlük sajátította el a világ.)
A maga teljességében először 1953-ban, az olaszok ellen alkalmazott felállás legfontosabb szereplője a hátravont középcsatárt játszó Hidegkuti volt, aki így a középpályás Bozsik mélységéből indult – teljesen összezavarva ezáltal az őt semlegesíteni hivatott középhátvédet. Emellett a magyar csapat taktikai kelléktárában számos egyéb elem is szerepelt. Ilyen volt például a formációk (WM, 4–2–4, 1–3–3–3) tudatos váltogatása. Részben éppen ez magyarázza, hogy a világ miért nem a magyaroktól tanulta el a 4–2–4-et. Az aranycsapat játéka ugyanis annyira kiismerhetetlen volt ellenfelei számára, hogy rendszere csak utólag vált egyértelművé. Új elemnek számított még a szélsők (Budai és Czibor) gyakori hátravonása, a sok helycsere a támadósorban (aminek köszönhetően a balszélsőt játszó Czibor olykor a jobb szélen, a középpályást játszó Bozsik meg olykor a balösszekötő helyén tűnt föl), a hátrahúzott középfedezet (Lóránt) alkalmazása vagy a gyakran kifutó, negyedik (ötödik?) hátvédként játszó Grosics. S akkor még egy szót sem szóltunk a perdített kényszerítő átadásokról, a játékosok improvizációs készségéről vagy a futballzsenik labdaművészetéről: Puskás bal lábáról, Kocsis fejéről, Bozsik centiméterre pontos nyolcvanméteres átadásairól. Megkockáztatható: az aranycsapat játékstílusa és taktikája magában hordozta a későbbi 4–3–3-as és 4–4–2-es formációk csíráját is.
Játékosaink valóban, ha nem is a pólyában, de egész kicsiny korukban kezdték a labdarúgást, sok olyan jellegzetes tulajdonság felett rendelkeznek, amelyek nélkül klasszisjátékosok el sem képzelhetők. A magyar játékosanyag fizikai és atlétikai képességei mellett a labdarúgás szellemi részében is ritka adottságokat, rátermettséget árult el. A magyar játékost virtuóz technikája mellett ötletessége, szellemes helyzetmegoldásai, sziporkázó akciószövése és játékának természetes könnyedsége, eredményessége tette elsősorban világhírűvé. A magyar játékszellem nem tűri el semmiféle játéksablon bilincseit. A legnagyobb bravúrokra is képes, ha a zöld gyepen kiélheti tehetségét, ha úgy játszhat, ahogyan az megfelel tudásának és játékfelfogásának. Játékában tehát fellelhetők a sajátos népi tulajdonságok, mint a küzdoszellem, a bátorság, az ötletesség, a művészi hajlam, a gyors felfogóképesség és a lovagiasság. (Sebes Gusztáv)
Törvényszerű volt, hogy a támadófutball robbanásszerű fejlődésével párhuzamosan sötét erők is megjelennek a labdarúgásban, hogy az örök egyensúly fennmaradjon.
Karl Rappan, a svájciak osztrák szövetségi kapitánya számos rekordot tart, de mindegyiknél fontosabb az átkozva tisztelt catenaccio-formáció kialakulásában játszott szerepe. Az 1930-as években Svájci Retesz néven ismertté vált szisztéma megalkotója alkalmazta először sikerrel a söprögető poszton bevetett, kizárólag a védekezéssel foglalkozó, mindkét szélre kisegítő játékost. Rattan úgy tartotta, megfelelő taktikával eltűntethető két csapat játékosai között meglévő egyéni tudáskülönbség, ezért eleve szakított a hagyományos 2-3-5-ös rendszerrel. Nála minden játékosnak legalább két poszton kellett tudni játszani, hiszen a meccs közben együtt mozgott mindenki, támadásból védekezésbe átváltva néhány játékos feljebb, illetve hátrébb helyezkedett. A svájci retesz lényege a területvédekezés és az emberfogás kombinációja volt, ahol a saját térfelét megszálló csapat a középpálya kontrollálását helyezte előtérbe, amiből aztán gyors szárnytámadásokat vezethetett. A rendszert akkor még kevesen értékelték a helyén, de a kezdeti formációból fakadó catenaccio és a liberó posztjának kialakulása mutatta, Rappan a kor futballzsenije volt.
A catenacciót Nereo Rocco, a Triestina mestere alkalmazta először Olaszországban az 1940-es évek végén, és már első évében általános meglepetést okozott a bajnokságban elért második helyével. A szezon végén azonban összetűzésbe keveredett a klubvezetéssel, és a rendszert már Padovában tökéletesítgette tovább. Munkáját Helenio Herrera, és az általa vezetett Grande Inter járatta csúcsra az 1960-as években.
Picchi klasszikus söprögetőként őrjáratozott a tizenhatos előterében, előtte Burgnich, Guarneri és a legendás Facchetti szűrte a támadásokat, Bedin a szűrűk-szűrője volt. De – tévéshop fordulattal – ez még nem minden, hiszen Corso, Peiro és Jair jelentette a védekezés első vonalát, erős zavarórepülésekkel gátolva az ellenfél labdakihozatalát. A hiper-defenzív rendszer viszont sosem működött volna a szabadon játszó, legendás Suarez – Mazzola páros nélkül.
Sandro Mazzola ma tipikus támadó középpályás lenne, Olaszországban trequartista – a maga idejében jobbösszekötő. Egyaránt rendkívüli érzéke volt az összjátékhoz és a góllövéshez, igazi kapocsként szolgált a védelem és a támadósor között. Kreativitása, virtuóz technikája miatt kora egyik legnagyobb olasz játékosának tartották. Tizenhét éven keresztül volt az Inter játékosa, soha nem lépett pályára más csapatban. Vezérletével a Grande Inter 1964-ben és ’65-ben is megnyerte a BEK-et, első győzelmük idején a sorozat gólkirálya is ő volt – Puskás Ferenccel holtversenyben.
Luis Suarez Helenio Herrerával együtt érkezett Barcelonából. Áigazolási díja (124.000 font) akkoriban világrekordot jelentett. Leginkább a balösszekötő helyén villogott, elsősorban precíziós passzjátékának és sistergős lövéseinek volt köszönhető. A valaha volt legnagyobb spanyol játékosok egyike, az egyetlen, aki az aranylabdát is elnyerte – 1960-ban éppen Puskás Ferenc előtt, de további három alkalommal végzett dobogós helyen, összteljesítménye 1-2-1, azaz gyakorlatilag hat éven keresztül világklasszis teljesítményt nyújtott (1960-1965).
Sorozatunkat Viktor Maslovval, a modern futball egyik legnagyobb koponyájával, a 4-4-2-es hadrend és a letámadás ősapjának bemutatásával folytatjuk majd.
(Posztunkban felhasználtuk Hadas Miklós kiváló irásainak egyes elemeit)
Utolsó kommentek