Vegyes érzéseink vannak a kettős rangadó kapcsán, de talán most szerencsésebb a filozofálgatást félretenni, és rövid úton tudomásul venni a realitásokat. A kicsik végigszenvedték az életben maradásért küzdő olaszok elleni meccset, a nagyok viszont elfogadható módon és játékkal fogtak pontok. Sokkal többet nem is várhattunk a tegnapi estétől. 

Az U-korosztály szemünk fénye, mindig is kardcsörtetve őrjáratoztunk testi épségük felett.

A fehérvári csoportkör óta, melynek az U19-es Eb-részvétel volt a tétje, ez a csapat szinte mindig erőn felül, de legalábbis legjobbját megközelítve futballozott, törvényszerű, hogy olykor a másik véglet is felszínre bukkan. Ez pedig kilátástalan, szürke, tehetetlen vergődésben manifesztálódott az olaszok ellen, olyan gyengén játszottunk, hogy az egyéni értékelésbe sem érdemes elmerülni.

A csapat jó része brutális meccshiánnyal lépett pályára, volt, aki idén még nem is játszott tétmeccset (hahóó, március van) – ez persze elsősorban a hazai bajnokságban szereplőkre igaz, de a légiósaink sem jutottak el odáig, hogy legalább felvillanásaik legyenek.

Sima, megérdemelt vereség, lépjünk is ezen tovább, hiszen a hátralévő meccseinken még bőven kivívhatjuk a továbbjutást.

A nagyokról már jóval pozitívabb töltéssel lehet értekezni, ami egy ilyen barátságos meccsben benne lehet, azt nagyjából bele is tettük.

Ha minden igaz, egy egészen érdekes 3-3-3-1-es játékrendszerrel léptünk pályára, ami nekem az Alaves UEFA-menetelése óta roppant szimpatikus – bár a világ labdarúgása eddig kevés visszacsatolással szolgált a szisztéma működőképességéről. (Egyébként a Bayernnek is voltak idén hasonló irányú próbálkozásai) 

Nem játszottunk különösebben jól, pláne nem szemet gyönyörködtetően, de mentünk előre, próbálkoztunk, és ha csak a gólhelyzeteket nézzük, sokkal közelebb álltunk a győzelemhez, mint a löttyedt zabpehelyre emlékeztető orosz válogatott.

Rendben, abban a húsz percben, mikor futballozni is akartak, rögtön kijött a két csapat közti különbség, de hát miért is ne jönne ki, ha egyszer ott van.

Bodor az első félidőben többször is jól lépett fel a támadásokkal, beadásait nem a kapu mögül kellett visszahordani, Sanyi jól lépett vissza labdákért, melyeknek egy részét meg is tudta játszani. Buzsákytól és Husztitól folyamatos jó játékot nem, de felvillanásokat láttunk, ami igaz Rudolfra is, annyi kitétellel, hogy egy válogatott csatár hét méterről döntse már romba a kaput egy ilyen labdából, de legalább találja el.

Hajnal rendszerint visszafelé forgolódott, ha mégsem, akkor rossz megoldást választott (Rudolffal könnyedén rúgathatott volna gólt), de ezt tudjuk be sérülésének, Tőzsérnek viszont nincs mentsége, a szabadrúgása mellett tán nem is találkozott a labdával. 

A védelemben akadt egy-két neccesebb jelenet, de nem csináltunk hülyét magunkból, Juhász szokás szerint szinte hibátlanul játszott, a rá épülő figuráknál is hozta magát a pontrúgásainknál.

Vanczák Vilmos fű alatt elfogadtatta magát, ma már inkább megsimogatjuk oktondi buksiját, mintsem hogy leüvöltsük a fejét. Alázatos droidként teszi a dolgát, megérdemelte már ezt a gólt az utóbbi időszakban mutatott teljesítménye miatt.

A meccs végére újra leeresztő oroszok ellen aztán újra rakkolásba mentünk át, húzott előre a fejünk, és néhány szép támadást is sikerült lefuttatnunk, nem lett volna érdemtelen a győztes gól megszerzése, bár különösebb jelentősége természetesen nincs. Kivéve persze megtépázott önérzetünk borogatását, meg aztán mégis csak sporteseményről beszélünk, szóval csak be kellett volna kűdeni még egyet.

Erwin Koemant valószínűleg még két mérkőzés erejéig láthatjuk a kispadon. Kár érte.