Tudnánk-e kicsoda Alex Ferguson? Miféle Chelsea? Beszélnénk-e ma Arroganz Arénáról? Hogyan élnénk mindennapjainkat szovjet partjelzők nélkül? Nem apróságokról, fordítva megítélt bedobásokról, hanem legendák, klubok, országok életét alapjaiban megváltoztató nüanszokról beszélünk az angol Szuperkupa eseményei után.

Nézem a Community Shieldként is közismert angol Szuperkupát, és végzetes gondolat fészkeli be magát agyamba a játékvezető tevékenysége nyomán. Mi lett volna, ha?

Az van ugyanis, hogy hülyét kapok az őskonzervatív edzőktől, és közülük is kiemelkedik Carlo Ancelotti munkássága. Fájdalom, botorság lenne abban bízni, hogy Scolarihoz hasonló büssengölést mutat be a Chelsea-vel, de hogy rögtön kupagyőzelemmel megfejelt wasserstartot vesz Angliában, azt az egyetemes labdarúgás elleni merényletnek veszem. Bűnbak, Chris Foy a neved.

Ha esetleg a mérkőzés visszafogott hevében el is siklottunk volna Michael Ballack feltartása/taslija felett, itt van nekünk a jó öreg Ferguson, hogy felhívja figyelmünk a különböző bírói tévedésekre, melyek következetesen a gyámoltalan kis MU-t sújtják. Most is, tessenek megnézni, hát nem égbekiáltó igazságtalanság? Most már nem is kell az a francos kupa.

Nem mintha a Manchester megérdemelte volna, de nem hagy nyugodni a gondolat: mi lett volna, ha Chris Foy szabadrúgást ítél, de legalább megállítja a játékot – mint azt korábban többször is megtette -, ahelyett hogy az ellentámadásból Lampard megszerzi a vezetést.

Egy ilyen apróság egyébként senki életútját nem siklatja ki, de nem volt ez mindig így.

1990-ben már három sikertelen éve stoppolta a MU padját az arra érdemesebb jelöltek elől, az évi végi tizenegyedik helyezése pedig a legostobább kívülállók számára is egyértelművé tette, hogy Sir Alex ideje lejárt. Nem így lett, kapott egy utolsó lehetőséget a vezetéstől, de ismét fertelmes rajtot vett a csapat, a City például ötöt rámolt Fergie szatyrába, de nyolcmeccses nyeretlenségi sorozatot is fel lehet hánytorgatni (0-2-6). Nem volt miben bízni, a bakó szerepét első hívó szóra elvállaló Nottingham már suhogtatta is az alabárdot az FA-kupa harmadik fordulójában. Ha a tragikusan szereplő MU elbukik, Ferguson repül. Erre mi történik? A húszéves Mark Robins előkeveredik a pokol mélységes fenekéről, és továbblövi a vörösöket.

Ferguson letörli homlokát porlepett ingével, de összességében minden marad a régiben,  nem kell sok idő és újra ott imbolyog a kirúgás szélén, csak az FA-kupa győzelem segíthet a jóval esélyesebb Crystal Palace ellenében. Kettő-kettes thriller a rendes játékidőben, a hosszabbításban megint ég a MU, már csak hét perc van vissza a borvirágok hervadásáig, mikor Mark Hughes kiegyenlít. Újrajátszás, MU győzelem, Ferguson marad, jönnek a fiatalok David Beckhammel és Scholesszal, BEK győzelem, bajnoki triplázások, lovaggá ütés. Mindez hét percen múlt.

Ennél is banálisabb véletlen vezetett egy másik legendához, egy Sir Alexhez is bátran mérhető klubikon megszületéséhez. Ahhoz, hogy Franz Beckenbauer és a Bayern München neve egy életre összeforrjon.

Akkor még úgy volt, hogy az első számú müncheni csapat a 1860 volt (a Kaiser gyerekkori kedvence), így kétség sem férhetett hozzá, hogy a Balog Toronyként emelkedő fiatal tehetség az 1860 München játékosa lesz, szóban már meg is egyeztek erről. A transzfertől mindössze egy ifjúsági kupa döntője választotta el, amit Beckenbauer még a München SC 1906 színeiben játszott az idolok ellen. A későbbi Császár támadó szellemű középpályásként rohamozott, viszont az ellenfél egyik fedezetének marhára csípte a szemét, hogy erről a mitugrászról szól a meccs. Beckenbauer harmadik csele után baljós árny vonult át homlokán, és mikor emberünk negyedszerre is beoktatta őrzőjét, az nem türtőztette tovább magát, iszonyatos sallert nyomott le a megszeppent Franznak.

Beckenbauer a meccs utáni első dühében megfogadta, hogy soha nem játszik majd az 1860-nál, és legott a helyi riválishoz, a Bayern Münchenhez igazolt, hogy aztán a világ legnagyobb klubjai közé emelje azt.

Nem kérdés, jelenleg a Chelsea-ről is elmondható, hogy a szűk elit tagja. Az sem kérdés, hogy ez első- és utolsó sorban Roman Abramovics milliárdjainak köszönhető. Viszont paraszthajszálon múlott, hogy mindez így alakult.

2003-ban, mikor Roman turkáló-szerűen válogatott a PL klubjai között, a legfőbb kritériuma az volt, hogy jövendő csapata BL induló legyen. Namármost. A bajnokság utolsó fordulójában rendezett Chelsea-Liverpool döntött arról, hogy ki szerzi meg a negyedik helyet – és ezzel együtt természetesen a BL indulást is. A Liverpool ugyan megszerezte a vezetést, de előbb Desailly igen valószínűtlen - ráadásul kapufás - góljával (222/7 a francia mutatója) egyenlítettek, majd Gronkjaer némileg szerencsés találatával meg is fordították a meccset, hiszen gyakorlatilag hanyatt esett a lövés közben. Ez akkor disznó mázlinak bizonyult, nem úgy, mint öt évvel később egy moszkvai estén - persze Gronkjaer nélkül soha nem is jutottak volna el oda.

Mi lenne velünk szovjet sporik/partjelzők nélkül?
Hát elsősorban az, hogy az angolok talán ott állnának egy szál faszban bronzéremmel a ’68-as EB-ről, hiszen a szovjet (azerbajdzsáni) Tofik Bakhramov lengetett az 1966-os VB döntőjében, és az ő egyértelmű jelzésére adta meg Dienst spori a gólt/nem gólt.

Azzal egyébként nem lehet vádolni az angolokat, hogy ne lennének hálás nemzet, a kör közepén Bakhramov fia áll, akik körbeveszik, azok meg a jó barátok.

Bezzeg négy évvel korábban, az 1962-es chilei VB-n nem volt ennyire élesszemű az osztályidegen Latisev, és mexikói partjelzője határozott állítása ellenére sem adta meg Tichy gólját, így végül nem mi, hanem a csehszlovákok jutottak el a VB döntőjéig. Grrr.

A futball történelem mi lett volna ha kérdésének legdurvábbika kétségtelenül az, hogy hol tartana ma a labdarúgás egy bőkezűbb Dunkerque managerrel.

Ez elsőre nem mond valami sokat, de ha hozzátesszük azt is, hogy 1990-ben a franciák nem ajánlottak elég pénzt a már lejárt szerződésű Jean-Marc Bosmanért, akkor már minden világos. A belga bedühödött, mert klubja ennyiért nem engedte el és a futballt alapjaiban megrázó pert akasztott a FIFA nyakába.

Zárásként néhány további, bensőnket feszítő kérdés:

•    Ha Schumachert kiállítják a ’82-es VB-n, vajon a franciák a nyolcvanas éveket is uralták volna, mint ahogy tíz évvel később történt?
•    Felnőtt volna-e egy komplett generáció Liverpoolban bajnoki cím nélkül, ha Kenny Dalglish utódaként nem Graeme Souness érkezik a klubhoz, aki olyan igazolásokkal züllesztette szét a klubot mint Walters, Piechnik, Dicks, Stewart, Ruddock vagy a mi Kozmánk?
•    Mi lenne, ha az elképesztően produktív jugoszláv futball még mindig csak egy válogatottat állítana ki horvát-szerb-bosnyák és szlovén helyett?
•    Mi lenne, ha Chuck Norris labdarúgásra adja a fejét?