Kovács József, 32 éves magyar állampolgár vagyok. Sok csípőssel kérem a gyrost, Görög Zitát és Nagy Tímeát megosztva tartom az ország legjobb nőjének, befizetem az adómat, és van egy kutyám. Úgy nőttem fel, hogy csak foszlányait láttam a magyar futballnak. Ott voltam Puskás temetésén, de ez vele kapcsolatban az egyetlen személyes élményem (nem igaz, ott voltam akkor is, amikor Baumgartner körbeautóztatta azt az integető bácsit a róla elnevezett stadionban), és már a brazilokat verő csapatról is csak egy mexikói tésztasaláta ugrik be. Az én generációmnak más jutott. Elfogadtuk. De a mai napig előfordul, hogy bizonyos nyilatkozatok miatt nem egyszerűen kinyílik a bicska a zsebünkben, hanem a tomahawkunkat vérbe mártva, előember-üvöltéseket hallatva talpra ugrunk, és támadunk. Vigyázat, mindezt szókimondva.

A szűkebb pátriájában Manchesteri Győzőnek, országszerte csak Máltai Sólyomként emlegetett Bozsik Péter emelkedett szólásra a napokban, és a népsport feszülten figyelő újságírójának felhívta a figyelmét arra, hogy hol a baj a magyar futballal:a vezetőségben. Teljesen egyetértünk, egyébként. Magunk is szívesen a szőnyeg szélére állítanánk Laczkótól Kovácson át Bozókystul Kistelekiig mindegyiket, hogy egyetlen kérdésre válaszoljanak: mit tettek a magyar futballért? Ámde kiderült, elértettük a Zalaegerszegi TE csapatával magyar labdarúgó bajnoki címet szerzett szakember gondolatait, ő ugyanis nem a sportág vezetőségére gondolta, hanem a tulajdonosokra. Azt mondja neked, nekem, és mindenkinek, hogy tulajdonosi válság van a magyar futballban.

A Szakma azt mondja, nem velük van a baj, mert hát dolgoznának ők rendesen, sőt kimagaslóan is, hiszen a potenciál megvan bennük, csak a klubtulajdonosok nem hagyják őket. Leegyszerűsítve: azokkal van a baj, akik adják a pénzt, nem azokkal, akik kapják. Mindezt az a Bozsik adja tudtunkra, aki szakmai hozzáértésének esszenciáját nem is annyira a máltai meccsen, hanem az azt követő jelentésben tárta az ország elé. Nincs arról szó, hogy Bozsik Pétert rosszabb szakembernek tartanánk, mint például Csank Jánost, vagy Gellei Imrét, sőt, kifejezetten a magyar edzői kar krémjéhez soroljuk magunk is a véleményét habozás nélkül az orcánkba vágó Bozsikot. Mert – ha valakinek kétségei lennének – a magyar Szakmának bizony van krémje. Vannak elitedzőink. Meg ígéretes fiatalok, akiknek ugyan sokat kell még tanulniuk, de már most látszik, hogy szép jövő vár rájuk.

Az én korosztályom egészen kicsi kora óta ugyanazokat az arcokat látja a magyar futballban. Hogy Őze Tibor baseballsapkája éppen az ország melyik szegletében bukkant elő, szinte kizárólag attól függött, melyik csapatnál lett elegük Tornyi Barna ékesen díszített gallérjából. A fővadász, a szikla, meg a Mágus. Jött az egykor kiváló játékosokból verbuválódott feltörekvő csapat, de hát nekik sem nagyon volt már kitől megtanulniuk a Szakmát, a zuhanás megtörhetetlen lendületét pedig mostanra azzal biztosítjuk, hogy már játékosként is semmirekellő futballhiénák jutnak kispadhoz – a Szakma elitje mellett, természetesen.

Az elmúlt huszonegynéhány év összes magyar edzője, a magyar labdarúgás minden vezetője hibás, ha másban nem, akkor abban, hogy hiába tudta, hogy rossz, amit csinálnak, nem tett ellene semmit. Önérzeteskedni, megsértődni, azt rohadtul tudnak, a magyar foci a miénk, a magyar edzőknek kell megmenteni – kezdetű szólamok mennek, sőt, egy kis másra mutogatásért sem megy egyikük sem a szomszédba. Ki veszi még komolyan a magyar Szakmát? Ki az, aki elhisz bármit is ezeknek az embereknek? Ki hisz még a hozzáértésükben? Megmondom, ki. Az, akire most Bozsik parádés taktikai érzékkel páros lábbal rácsúszott: a klubtulajdonos.

Nem gondolnánk, hogy azok az emberek, akik a mai magyar futballba pénzt tesznek, valóban elmeháborodottak lennének egytől-egyig. Nem hisszük azt sem, hogy van köztük, aki valóban komolyan gondolja azt, hogy magas színvonalú szakmai munka zajlik a csapatában bármelyik magyar elitedző irányítása alatt. Ha mégis, akkor azt a pénz, amit beletesz a fociba, vagy nyerte, vagy lopta. Nem kenyérre kell, úgymond.

Gyárfás Tamás, akit bátran lehet nemszeretni, ugyanakkor néhány sarkos meglátásával igen nehéz vitába szállni, mondta egyszer a magyar futballba csöpögve érkező pénz okát firtató kérdésre: az ember a perselybe pénzt tesz, a köpőcsészébe pedig beleköp. A mi kis itthoni játékunkat (amit még van pofánk focinak nevezni), kétféle szándékból és indíttatásból lehet dotálni: az egyik a pénzmosás, és törvénybe ütközik. A másik – és ide rejtjük a jó hírt is – az, hogy valaki ésszerűen tol pénzt a fociba, és akadémiát alapít, hála az égnek, már nem csak az előbbit látjuk itthon sem, hanem a jó példa is ragadós – annál is inkább, mert Agárdon ma már egy önmagát eltartó vállalkozás üzemel például.

(Bozsik Péter szavai nagyon rosszkor buktak elő belőle. Múlt héten volt szerencsém találkozni egy olyan magyar futballban dolgozó szakemberrel, aki a magyar Szakma renegát, outlaw szegmensének tagja. Ő ért ahhoz, amit csinál. Nem dolgozik az NB I-ben, nem része a Szakma körforgásának. Nem is akar az lenni. Megmondom, mit képvisel ez az ember: úgy találta, hogy a legjobb szakirodalom holland nyelven íródik, és ezeknek egy része soha nem lesz közkincs, úgyhogy elment egy nyelviskolába, és megtanult hollandul. Hello.)

Mindannyian el tudunk képzelni egy Csank János által tartott taktikai értekezletet, gondolom, nem kell részletekbe mennünk. Vannak még sokan, akiket a mai napig érdekel, mit tesznek ebből a pályára a játékosok, minket őszintén szólva már egy ideje nagyon nem. Gondolkodnunk kell azon is, hogy ki éppen a bajnoki címvédő, nincs csapat, amelyikből fel tudnánk sorolni háromnál több játékost, minden információnkat a labdabiztos blog értesüléseire alapozzuk. Lapítunk csendesen a magyar focival kapcsolatban, várjuk, hogy valami dögvész végigsöpörjön rajta, és valaki lenapalmozza az egészet, ahogy van, és belekezdjen valamibe, aminek legalább jövőképe van. Akadémiákat, gyerekfocit, folyamatosan versenyeztetést akarunk látni, és nem érdekel, hogy közben hány szerb játszik a Kecskemétben, és éppen melyik klub megy csődbe még karácsony előtt.

De amikor azok, akik idáig juttatták ezt az egyébként annyi öröm forrásának tartott sportot, kinyitják a szájukat, és elkezdenek valaki másra mutogatni, akkor minden egyes alkalommal elszakad a cérna, mert ahogy itthon sok más bűnöst sem, ezeket sem fogja tudni soha senki tetemre hívni, és szembesíteni a bűneikkel.

Mert az ő bűnük, hogy szinte láthatatlanná zsugorodtunk a futballtérképen, az ő bűnük, hogy a magyar futball megszűnt létezni, és az ő bűnük, hogy ez már szinte senkit nem érdekelt. Ezt a bizonyítványt egészen egyszerűen nem lehet megmagyarázni, az összes tanár nem utálhat minket ennyire. Nincs hova hátrálniuk ezeknek az embereknek, ha létezne edzői busido, akkor ezeknek az embereknek le kellene szépen törökülni egy  lepedőre, majd kézbe venni erősen a kardot, és bocsánatot kérni tőlem, tőled, mindenkitől. Aztán majd eldöntjük, merre fordítjuk a hüvelyket. Ehelyett Bozsik a tulajdonosokra emelve vádló ujját így szól: megsértődni sokkal könnyebb, mint önkritikát gyakorolni!

Egy generációnyi segg vár kinyalásra, baszom alássan!