Vannak a futballőrült életében olyan dolgok, amelyeken nem gondolkodik, megtegye-e. Megy, mert mennie kell. A Bayern-szurker – klinikailag is letesztelt eredmények alapján létező – lelkének ilyen Oliver Kahn búcsúmeccse. Az élelmes Bayern-szurker pedig összeköti a keddi ünnepet a vasárnapi gálával. Három és fél nap München, két meccs, két rajongó, másfél rekesz sör, egy Legenda. Előbbiek pótolhatók, master card, tudom. Utóbbi soha. Autentikus beszámoló mocsing testvérünk tollából - illesse őt hála s köszönet.

Először pár szó a vasárnapi sétagaloppról. Nem akarom elvenni a sportklubos szakkommentátorok kenyerét, így inkább tartózkodnék a közhelyektől, példának okáért, hogy minden csapat annyira játszik jól, amennyire hagyja az ellenfél. Természetesen a Bayern és a Hertha Berlin közt van egy jókora klasszisnyi különbség, de néha ijesztő volt nézni a könnyedséget, amellyel felaprítottuk és lassú tűzön puhára főztük a Dárdai Paját nélkülöző fővárosiakat.

Egyébiránt, aki figyeli, érdekes dolgokat vehet észre a bajorok játékában. Vagy inkább Klinsmann agyában. A köztudottan enyhén hibbant mester ugyanis három középső hátvédet (Lucio, van Buyten és Demichelis) játszat, illetve kettő és felet. Plusz két szélsőhátvéd, ugye, Lell és Lahm személyében. De nem ötvédős a rendszer. Gyakorlatilag folyamatosan, értsd: percenként változik a szerkezete a csapatnak, ahogy feljebb lép Demichelis védekező középpályásnak, úgy húzódik valamivel hátrébb a két futó bekk és a szélső középpályások úgy húzódnak kijjebb a szélre és egyben előre is. Láthatóan nem mindig tud mit kezdeni ezzel a leginkább érintett öt ember, de kezdenek belejönni.

Persze amíg az eredmények Klinsmannt igazolják, az se zavar, hogy az edzőközpontból ellopott Buddha-szobrokkal (nem vicc) foglalkozik egy, közepes nehézségű nyújtógyakorlatokkal teletűzdelt jógafélóra keretében (nem biztos, hogy vicc). Teszi mindezt Ottl ütemérzékének javítása helyett, márpedig ez utóbbi nicht immer funktioniert. Most Lucioék hárman könnyedén műveleti területté nyilvánították a kapu előtti részt és a Hertha-támadók rohadtul a kordonon kívülre kerültek, de egy belső hang szerint van Buytennek keményebb ellenfelekkel is farkasszemet kell majd néznie. Knézy Jenő mondta a 2001-es BL-döntőn, hogy Effenberg úgy mozog, mint egy lépegető exkavátor, talán nem kérdéses, miért ez ugrik be a belga óriásról, amikor próbál megfordulni.

Összességében eddig keveset láttunk Klinsmanntól mind a bíráláshoz, mind a dicsérethez, de vannak már rossz előjelek. Az egyik ilyen Klose. Ő valamiért végigtotyoghat és balfaszkodhat több meccset is sorozatban, de az istennek nem éri a kezdő sípszó a padon. Podolski rapszodikus, mint a klimaxos Terry Black, de amikor játszott az előző félévben, jöttek a gólok. Rejtély az egész, már a Tábornokot is fejbe kellett volna verni egy karosszék lábával ennek kapcsán. A meccsre egyébként kiváló hangulatban érkezik a 69.000 ember és még vidámabban távozik.

Van annak valami varázsa, amikor áll ezerötszáz bayernes, köztük néhány zorallabb fejű is és mindenki leszarja, hogy középen egy Pantelic-mezes várja a többieket. Apropó, Pantelic! Az egész berlini trágyadombon ő az egyetlen sajnálatra méltó tényező – iszonyú munkát végez és iszonyú láthatatlan az egész, nem mellékesen felesleges. Ha nem középszerű brazilok szaladgálnának mögötte a lesszabállyal ismerkedve, talán több esélye lenne. Megérdemelte a gólját. A csapata ugyan nem, de ez van.

Másnap fél 11-re már a Säbener Strassen vagyunk, ahol hatalmas tömeg várja a csapatot. Mármint az edzést. Azt az átmozgató edzést, amelyen csak az ifik, a tegnap pályára nem lépők, illetve a becseréltek szerepelnek, tehát a két kapuson kívül csak Sosa, Kroos, Mark van egy tahó a csapatban Bommel, Borowski és Poldi edz a „nagyok” közül. Vasas-őrült kollégám meg is jegyzi, hej, ha a REAC ellen a Fáy utcában volnának ennyien. Egy bajnokin. Az edzést Vasquez tartja, aki minden gyakorlatot őrült rigóként zár le, egy furán dallamos füttyel. Klinsmann csak pár percre néz ki. Oddo egyébként borzalmasan idegenül mozog a kétkapus gyakorlás közben, egy jó passza nincs. Majd belejön.

A kétkapuzást az teszi még érdekesebbé, hogy hat a hat ellen játszanak, plusz Bommel kap egy mindenkitől elütő kék mezt, ő mindig a támadó csapattal van. Ez persze nem teljesen újszerű a futballedzéseken, ám jelen esetben nyilván az az oka, hogy az érintett ne rúgja le a támadó csapat tagjainak veséjét.

Az edzés végeztével Kroos aláírja az egyik mezemet. Aki kimossa, halál fia.

Oli búcsúmeccse láthatóan meghatározta a német lapok címlapját, nem láttunk olyan újságot, amelynek címlapján ne lett volna ott egy féloldalas kép Kahnról és az ő Abschiedsspieljéről. Érzékelhetően ott hiába megosztó figura valaki, ha egyértelműen csak köszönhet neki az ország sportja, kellő tisztelettel bánnak vele. Már egy kommentemben leírtam egyszer, vannak akkora klasszisok, akiket zsigerből utálni nem ér. Illetve ér, csak mindig hozzá kell tenni, a futball igazi tanárai közé tartozik/tartozott, ennek ellenére váljon le a lépe, mert nekem nem szimpi. Ezt el tudom fogadni, de Kahnt csak úgy vadállatozni, Céronáldót köcsögözni, Tottit primadonnázni stb. szánalmat kelt és irigységet feltételez. Netán nem alaptalanul?

A stadionban már félórával a kezdés előtt foglalt majdnem minden szék, elvégre a hátralévő idő is Oliról szól. A kivetítőkön pályafutása legemlékezetesebb pillanatai, fontosabb sporttársai nyilatkoznak. Hogy a Lehmann-miniinterjút mi értelme volt levetíteni, tudja az Uli Hoeness, mivel füttykoncert és trágár dalok fogadják. Igyekeztem nem kilógni a tömegből. Nem volt nehéz, egészen belülről jött. Kisvártatva hatalmas, kör alakú lepedőt hoznak be, amelyből különböző lepedők gurulnak ki, rajtuk a dicsőséglista. Ezt nem tudtam most jól körülírni, inkább beszéljenek a képek.

A parádé folytatódik, igazi show, ahogy egy vérprofi klubnak azt meg is kell adnia története egyik legnagyobbjának.

 

 Kijönnek a csapatok is, középen egy hatalmas Kahn-portré, nehogy van Bommel elfelejtse, most Őt ünnepeljük, nem kell senkit bántani.

A meccs felejthetetlen élmény. Mindenki énekel, gyakorlatilag 75 percig a halhatatlan kapust élteti a közönség, akinek ez láthatólag jólesik, de egyben némi rezignáció is van benne. Kahn egyszer sem ünnepeltette magát, néha tapssal köszönte meg a hozzá méltó búcsút és valószínűleg ugyanannyira várta Merk cserét jelző sípszavát, mint amennyire húzta volna még, habár ez csak szimbolikus búcsú, elköszönt ő már egyszer. Mégis, ez az utolsó búcsú, mint az Illésnél majd pár év múlva. A szóban forgó csere (hosszabb verzió) olyan 15 percig tarthatott, amíg a két csapat sorfalat állt neki, ő pedig körbekocogott és megköszönte nekünk, hogy megköszöntünk neki mindent. Számtalan „Danke, Oli!” transzparens közt ott virított egy „Ein Titan geht, doch die Legende bleibt!” is, ami nehezen fordítható (kb.: A hős távozik, a legenda velünk marad) mert sehogy sem fogja visszaadni magyarul, de a müncheniek számára talán ez fejezte ki legjobban, mit éreznek. Nagyon nehezen engedték el Kahnt a pályáról. A klubból (azért sem írom, hogy a szívükből, csöpp-csöpp) már nem akarják.

Bejön Rensing, Oli eltűnik a játékos kijárón. Rense is kap egy kis ünneplést, jelezve, kezdik elfogadni, de hát érted, Michael. Michael szerencsére tudja, ki hány kiló és neki hol a helye a Südkurve szerint, ez az egyik leginkább rokonszenves tulajdonság a srácban. És ezért fogják hosszú távon is elfogadni, mindenki meglássa.
Merk még hagyja öt percig a meccset, aztán lefújja, a lényeg már megvolt. A közönség hívó szavára megjelenik újra Oli, ünneplés is going on, hosszú percekig, a kivetítőkön hol könnyező bajorok, hol Oli látható.

A Bayern legendája leveszi a kesztyűjét, otthagyja a pályán és besétál. Legalább 10 percig csak az otthagyott kesztyűket mutatja a kamera, mindenki énekel: „Oli Kahn ist unser Nummer Eins!”.

És egy darabig még valóban. Michael, a Hausaufgabe adott, tessék nekilátni. Jetzt!