Nem váratott sokáig magára az első Mourinho-ügy Olaszországban sem. A Special One egy darabig türtőztette magát, a gőz meg csak gyűlt és gyűlt, hogy aztán Ranieri egy óvatlan mondattal leverje a fedőt a kuktáról, a kifröccsenő gusztustalanság pedig a másodperc törtrésze alatt beterítse az olasz médiát. A szájkaratéban verhetetlen portugál úgy leosztotta a világ eseményeit szelíd bocitekintettel vizslató Juve-trénert, hogy az ilyesmihez nem szokott olasz újságírók azóta egy emberként berzenkednek Mourinho első komolyabb olasz stílusgyakorlata fölött.

Most viszont legalább nem ő kezdte, de a Ranieri által Mourinho elé dobott kesztyű azért nem hevert több ideig a földön, mint amennyi egy mély levegővételhez kellett a portugálnak. A Juventus mestere egy nyilatkozatában azt találta mondani, hogy „Mourinhóval ellentétben nekem nincs szükségem győzelmekre ahhoz, hogy megerősítsék a munkámba vetett bizalmat”, ami lássuk be, igencsak magas labda.

Mourinhónak sem kellett több, felment, és úgy lecsapta, hogy a tisztességben megőszült Ranieri ráncainak és ősz hajszálainak száma legalább harminc százalékkal gyarapodott: „Ranierinek igaza van, nekem valóban szükségem van győzelmekre, hogy tudjam, jól csinálom a dolgomat. Biztosan ezért nyertem már karrierem során olyan sok trófeát.”

Eddig szép, igazából nincs rajta fogás. Az angol azt mondja rá, banter. Vicces is, ugyanakkor mourinhós és – lássuk be – igaz is. De még nem volt vége. „Ranieri nem győztes. Az én hozzáállásommal ellentétben ő nem tartja fontosnak, hogy nyerjen, biztosan ezért van az, hogy 70 évesen (októberben lesz 57 – a szerk.) csak egy Szuperkupát és néhány kisebb kupát tudott megnyerni a csapataival. Egyébként is, túl öreg már ahhoz, hogy megváltozzon.”

Durr, egy pofon. Ez azért nagyon kemény, még akkor is, ha több Juventus-szurkoló igazat ad neki abban, hogy Ranieri nem győztes. Ez ugyanis nem több, mint egyszerű büdös parasztság, amit Angliában már megszoktak tőle, Olaszországban viszont nem fognak, különösen akkor, ha olyannak ugrik neki, akit az egész ország szeret és tisztel. Ranieri pedig ilyen. Lehet, hogy nem a világ legjobb edzője, és könnyen lehet, hogy a Juventus idén sem lesz a végjátékig versenyben a bajnoki címért, de neves szakemberről van szó, aki például egy nagyságrendekkel gyengébb Chelsea-t vezetett a BL-elődöntőjébe, mint amelyekkel Mourinho ugyanezt véghezvitte. A döntő azonban álom maradt egészen a portugál távozásáig, aztán a teljesen outsider Granttel az is összejött, miközben Mourinhóból viccet csináltak a United-szurkolók (már elsütöttük, de most muszáj megint: mi a hasonlóság a háromfogú konnektordugóban, és Mourinhóban? Európában mindkettő használhatatlan.)

A nyilatkozat természetesen azonnal hatalmas vihart kavart, maga Ranieri csak annyit morgott a bajsza alatt, hogy „Mourinho mindenki szeme láttára felfedte valódi énjét, és őszintén elmondta, mit gondol a kollégáiról”, de az olasz sajtó már kevésbé volt kíméletes a portugállal. A Corriero Dello Sport visszataszítónak nevezte, és megállapította, hogy „Olaszországban vagyunk, de még itt sem fordult elő soha, hogy egy tapasztalt profi szakember ilyen stílusban, ilyen kemény szavakkal illesse egy kollégáját. Mind a hangvétel, mind a tartalom gusztustalan volt, az pedig Mourinhót ismerve szinte biztos, hogy szándékosan hibázta el Ranieri korát és az általa nyert trófeák számát”

Mások úgy vélik, a viccnek mindig van helye, és a csipkelődés is belefér, Ranieri fricskájára azonban Mourinho egy jobbhoroggal válaszolt. Az olasz újságírók felszólították Morattit, hogy hívja fel az edzője figyelmét a bunkóság határára, ez azonban minden bizonnyal falra hányt borsó és pusztába kiáltott szó: Mourinho ilyen. Zseniális, nagyszerű edző, az sem lehet véletlen, hogy a játékosai imádják, minden bizonnyal tehát remek pedagógus is. Ugyanakkor egy alpári, pökhendi büdös bunkó, aki annyira el van telve saját magától, hogy fogalma sincs az elemi tisztelet mibenlétéről, ezt pedig kizárólag akkor bocsátják meg az embernek, ha nyer, nyer és nyer. Mourinho nyert Angliában, aztán kezdődtek a bajok, és úgy kivágták, mint a gerelyt. Most erős, bombafavoritnak számító csapat kispadját foglalta el, az elvárások vele és a csapattal szemben is óriásiak. Viselkedni már nem fog megtanulni, az pedig, hogy győzni fog-e tudni az általa ismertektől szinte mindenben különböző olasz bajnokságban, hamarosan kiderül.