Az n+1 okból ezúttal sajnálatos módon elmaradó Bundesliga összefoglaló hiányát olvasói segédlettel próbáljuk álcázni, mégpedig egy originále élménybeszámoló formájában. r_magpie, hűséges olvasónk, a németes csőlátást magyaros furfanggal mattolta, így egyenesen a Westkurve szívéből érkezik a tudósítás az Eintracht Frankfurt – Bayern München meccsen tapasztaltakról. Magunk részéről nagy örömmel tesszük közkinccsé, sem el nem vettünk, sem hozzá nem adtunk, kivéve a kedvcsináló videót az olvasmány elejére. Hey Eintracht Frankfurt, schalalalala.

Másodjára sem tudtam ellenállni Eintracht Frankurt-törzsszurkoló rokonom szerető meghívásának, és a tavalyi, Hertha-elleni szezonzáró után most az év meccsére, a Bayernt megnézni mentem ki a Waldstadionba (azért sem hívom a hivatalos nevén).

Meccsnap, szerda délután. A Frankfurtig tartó kb. 80 km-t vonaton tesszük meg, mert ilyenkor a belépővel ingyenesen lehet tömegközlekedni az egész tartományban, ráadásul így kis társaságunk minden tagja részesülhet a magunkkal cipelt láda sör tartalmából, amit szépen elhelyezünk két ülés közé, hogy mindenki hozzáférhessen. Bár néhányan megbámulnak, amikor a rekeszt cígelve helyet keresünk az első osztályon, egyáltalán nem lógunk ki a sorból: aki a meccsre jön, mind feltankolt. A felszálló fekete-fehér-piros mezesek legtöbbje sörösdobozokkal telepakolt reklámszatyorral van felfegyverkezve. (Van jobb is: útitársaim beszámolója szerint a legutóbbi hazai meccs előtt egy társaság egy ötven literes(!), almaborral teli hordóval kászálódott fel a vonatra.) Ahogy közeledünk Frankfurt felé, szép lassan megtelnek a kocsik, megannyi sört szorongató Amanatidis, Kyrgiakos és Caio esélylatolgat és/vagy danolászik. Itt-ott feltűnik egy-egy Poldi-mezes leányzó, meg néhány jóllakott napközis is Bayern-sállal a nyakában. Miután a pályaudvaron gondosan elhelyezzük a csomagmegőrzőben a láda megmaradt tartalmát, villamossal rögtön a stadionhoz sietünk: egyikőnk jegye még egy üzérnél van, félóra keresgélés után sikerül is átvenni (az eredeti 14 euro helyett 75-ért). Mindez már csupa eintrachtszínű, hömpölygő tömegben történik. Ezután megint sietni kell, mert temérdek a tennivaló: fényképezkedni, feltölteni a szurkolói kártyát (hogy meccs közben vásárolhassunk a híg és drága sörből), és belopni egymást a Westkurvéba: hatunkból csak kettőnek szól oda a belépője, de ez pont elég arra, hogy kijátszva a biztonságiakat 10 perc múlva mindannyian bent legyünk a híres-neves szektorban. (Ahová az említett módszerrel általában a megengedettnél egy-kétezerrel többen zsúfolódnak be.) Lent előttünk az Eintracht – vagy az itt gyakran használt nevén: SGE – már melegít, a túloldalra nemsokára a müncheniek is kikocognak, hatalmas pfújolás és füttykoncert közepette. Frankfurtban ki nem állhatják a Bayernt és szurkolóit, és nem kell hozzá a tömegpszichózis individum-oldó hatása, hogy velük érezzek. (A szurkolókat természetesen nem utálom, egyszerűen csak nem értem.)

Kezdés előtt a már csordultig telt stadionban felharsan a frankfurti rendőrkórus archív felvétele, az Európa szívében (Im Herzen von Europa), az autentikus német sramlizene stílusjegyeit bőségesen felvonultató klubinduló. Zászló- és sálerdő, mindenki állva énekel (a vendégszektoron kívül) – nálam pedig a megmosolyogtató dallamvilág ellenére is beüt a libabőr-effektus. Rögtön ezután a hangosbemondón dirigáló főszurkoló vezényszavára mindenki lengetni kezdi a percekkel azelőtt kézhez kapott lufiját, ez pedig fekete-fehér-pirosra festi az egész kanyart, ami a zászlóerdővel együtt nagyon komoly látványt nyújt. (A Sportklub nézői ezt biztosan nem élvezhették, ilyenkor valószínűleg még Bánki Dodó igyekezett jól kijönni egy körmondatból.)

Mivel már tudtam, hogy a Westkurve két óra hosszáig folyamatosan ugrál és énekel, igyekszem minden energiámmal a meccsnézést és a szurkolást egyszerre megvalósítani. Az utóbbi majdnem végig megy, az előbbi csak néhány perc elteltével, amikor sikerül abbahagyatni az előttünk két sorral álló sráccal egy bazinagy zászló lengetését. Ami már ez első percekben szemet szúr: Ribéry és Toni félelmetesek. Élőben valahogy jobban átjönnek azok a rezdülések, amikor egy-egy passzból, bemozgásból lehet érezni, hogy egy játékos külön kategória. Érezte ezt a tábor is, Toni tízpercenként megkapta a maga vafankullóját.
Az első félidőben a Bayern jórészt tesze-toszáskodik, az erősen farsúlyos (Funkel, a bundesliga-dzsungelharcos 3 védekező-középpályást pakolt fel a négy védője elé) Frankfurt pedig a több mint öt meccse gólképtelen Amanatidis-Fenin páros ellencsapásaira hagyatkozik. Tonit rendszeresen négy-öten veszik körül, Russ pedig (aki a helyi varacskos disznót és népi hőst, Kyrgiakost helyettesíti) meglepően magabiztosan bólintja/sodorja ki a lakli olasz felé érkező labdákat. Az Eintracht pedig egyre bátrabban mer előre is passzolni.

Ha a meccs nem, a Westkurve lüktet: szünet nélkül váltják egymást a dalok, rigmusok, zeng-zúg a Waldstadion, mindenki élteti az imádott SGE-t. Az pedig csak hab a tortán, hogy közben megszerzik a vezetést is: a 30. percben Ochs rajzol be egy tökéletes ívű banánt jobbról, Köhlernek csak a fejét kell beletennie. Hangrobbanás, eszeveszett üvöltözés, és innentől kezdve kettőzött hangerejű szurkolás. És jöhet a nagy sláger, a Harisnyás Pipi főcímdalára írt ugrálós hepaj. Százszor nagyobb poén, mint a mexikói hullám, csak sokkal-sokkal fárasztóbb. Tessenek csak figyelni! A nagy jókedvbe még az is belefér, hogy Amana a félidő vége előtt az üres kapuval szemben állva taccsra lő egy ziccert, de kit érdekel, schwarz-weiss wie Schnee, das sind die SGE!!!

Félidőben leteszteljük, hogy férfiaknak miért előnyös, hogy a stadion a városi erdő közepén van: a férfivécé előtt kígyózó 40 méteres sor végétől ugyanis csak egy kőhajításnyira húzódik az első fasor. Hitzfeld is kihasználja a szünetet: a láthatatlan ember szerepét tökéletesen alakító Kroos (reméljük, nem ő az új Lars Ricken) helyére behozza Podolskit Toni mellé. Így ritkul a hazai tizenhatos előtti sűrű erdő, és ezzel szinte minden megváltozik. A Bayern már nem is annyira tesze-tosza, a Frankfurt pedig úgy kezd el játszani, mint akinek van veszítenivalója. Pedig dehogy. Igaz, ahhoz, hogy végleg forduljon a kocka, irdatlan nagy mázli kell: Fenin lövésénél Rensingről az „aluminium” alsó élére pattan a labda, az ellentámadásból szöglet lesz, a szögletből pedig gól: Van Buyten lökését nem veszi észre a bíró, és máris ott az 1-1.

A Westkurve nem kenődik el, újra harcba küldi a fiúkat. Akik viszont már nem nagyon hiszik el, hogy a harci kedv itt még győzelmet eredményezhet. És valóban, – minden bizonnyal a Gerd Müller gps-ével a zsebében játszó – Toni az utolsó negyedórában kétszer is frappánsan válaszol a vafankullókra. Erre persze megjön a szemközti Bayern-tábor hangja is, de gyorsan elnyomja őket a szüleik vérnősző kapcsolatát firtató rigmus.
Toni második gólja egyébként nemcsak a bajor szurkolókra volt felszabadító hatással: a hazaiak az utóbbi hetek jó eredményei után kezdték elhinni, hogy ebből akár UEFA-kupa is lehet. Köhler fejese után végképp, de 1-3 után a helyére kerül minden: az utolsó percekben újra minden mindegy-alapon énekel és ugrál a hazai tábor, a meccs után hazafelé baktatók nagy része pedig kedélyesen mosolyog, és örülnek neki, hogy Frankfurt-szurkolók.
A vonaton hazafelé még elemzünk (rekeszünk maradékát aranyértéken is továbbadhatnánk a körülöttünk ülőknek, de nem kapnak, hehe), a szomszédos kocsiban mindenki énekel. Én pedig nagyon elkezdem irigyelni az eintrachtlereket, azért, hogy ezt kéthetente átélhetik. És újra megbizonyosodom arról, hogy középcsapatnak a legjobb drukkolni: 40 ponton felül minden újabb meccs, gól és pont egy hatalmas ajándék.