Felsoroljuk a forduló hülyéit! Az Inter megint képtelen volt teljes létszámban befejezni a meccsét (idén nyolcadszor!), hülyeségéért a végleg eldőlt kérdéskör elhalasztásával fizet, míg a Roma (a forduló hülyéje!) elmulasztotta kihasználni üldözöttje apróbb botlását és megmutatta, hogy kell rohadt nagyot botlani, majd pofán végigcsúszni a gyepen, a Juventus pedig kétségbeejtően szarul játszva hagyta ki az üldözők leszakításának kínálkozó lehetőségét. A húsosfazékért harcoló két hülye legalább pont ugyanannyira volt hülye, bár a Milan kicsit hülyébb volt, mert nemhogy rámászott volna a szintén elbukó Fiorentinára, de magára engedte a Sampdoriát (mely üdítő kivételként nemhülye). A Livorno is hülye, mert jól megléphetett volna, ha képes megverni a Regginát, a Catania detto a Siena ellen, a Torino meg még akár el is hülyülheti a végét. Ez a sok hülye ráadásul volt olyan hülye, hogy a hétvégén ellőtte az összes gólját, hét csapatnak egyáltalán nem sikerült betalálnia, mégis az élmezőnyt kell a leghülyébb címszóval illetnünk, hiszen az első öt helyezett nem tudott győzni. Komolyan mondjuk, egyetlen örömünk a Cagliari!

Szögezzük le, a Roma pont ezt érdemelte ezen a derbin! A Lazio előtt viszont le a kalappal, pontosan tudták, mit akarnak csinálni és azt végre is hajtották. A hazaiak sikere még akkor is megérdemelt, ha kellett hozzá Morganti sporttárs, aki befújta a büntetőt, amiért Bianchi lerántotta Juant, aztán a lefújás előtt megfosztotta Tottit az örömtől, hogy értékelhető megmozdulással örvendeztesse meg az övéit, amikor kötelességszerűen eldobta magát a tizenhatoson belül. Lehet, hogy ezért a megmozdulásért inkább járt volna a büntető, mint a Lazio esetéért, de a Roma nagyot hibázna azzal, ha a bíróban keresné a hibást. Mi úgy látjuk, kiváló középhátvédekkel rendelkeznek a farkasok, mind Mexés, mind Juan elsőrangú teljesítményre képes játékosok, ugyanakkor mindkettőjükben erősen benne van a lehetősége egy olyan teljesítménynek, amit tegnap betettek (?) a közösbe. Nem vitatjuk, a Lazio egyenlítése csodaszép gurigázás után született meg, de azért Spalletti biztosan nekiszegezte a kérdést a szünetben hátvédjeinek, hogy miként fordulhatott elő, hogy nem egy, de négy (4!) Lazio játékos került a védelmük mögé egy bepasszolt labda után. Pandev természetesen nem hibázott, ezzel pedig kiegyenlítette a szezon eddigi legviccesebb gólját, de ekkor még mindig csak az enumerációnál tartottunk. A Roma pedig nem tágított, Totti megjátszhatatlan volt elöl, ha pedig visszalépett, általában a saját kapujával szemben kapta meg a labdát, méghozzá úgy, hogy ketten lógtak a nyakán, így nem sokat tudott vezérkedni, Taddeit pedig egyszerűen nem értjük, mi a vérvörös lópéniszt keres a kezdőben. Ledesma ugyanakkor sokkal jobban mozgatta a kékeket, bár ellenállhatatlannak nem neveznénk az ő játékát sem, ez ellen a Roma ellen tökéletesen megfelelt, főleg úgy, hogy Rocchi és Pandev akkor sem jöttek zavarba, ha kicsit hátrébbról kellett indulniuk (különösen igaz ez a bolgárra macedónra). A farkasok aztán egy lecsorgóra remekül érkező Perrotta lövésével egyenlítettek és már elkönyveltük a döntetlent, amikor kiderült, a Roma középhátvédjeinek még maradt a tarsolyában egy megmosolyogtató helyezkedési hiba, ezt pedig az akasztanivaló latorból népmesei hőssé előlépő Behrami köszönte szépen. Bár a farkasok győzelme csak a meccs egy nagyon rövid szakaszában volt benne a meccsben, vereségüket egyáltalán nem tudjuk érdemtelennek nevezni, mert szépen és eredményesen már tudnak ugyan játszani, de küzdeni és megfeszülni még nem, a derbi megnyeréséhez pedig pont ezt kellett volna tenniük. Meglátásaink a margóra: Cicinho játékát nagyon kedveljük, mégsem lesz soha Cafú méltó utódja, a tevére hajazó állmozdulatokkal rágózó etalon-jobbhátvéd ugyanis védekezni is tudott, más szóval azért Capellónak volt némi igaza. Totti pedig egy primadonna, és vitathatatlan tehetségével hiába vezére a Romának jó napjain, a rosszabbakon pont ekkora fékje csapatának. A hat is sok volt, akkor mit mondjunk a hétre? (Lazio-Roma 3-2)

Az Inter akár pontot is tehetett volna az összes, még nyitottnak nevezhető kérdésre – hacsak nem tette meg még úgy is, hogy végül másodszor sem sikerült győznie Genovában. Szaggat minket a kérdés, miként fordulhat elő, hogy egy Genoa elleni tökmindegy meccsre miért tud támadóbb felállásban kimenni az Inter, mint egy win-or-die Bl csatára, hiszen az akkor látott formációhoz képest a két szélen Solari és Pelé játéka lényegesen több veszélyt hordozott, mint a Pool elleni felállás. A meccs elején Ibrahimovics - ha mostanában nem is olyan termékeny – bemutatta a korszerű csatár játékának lényegét: egy szűk passzra rajtolva először nem esett el a becsúszó védő lábában, majd mutatós vágta után tökéletes ziccerpasszt tett Suazo elé, aki nem hibázott és, ahogy lenni szokott, már vezetett is az Inter. Aztán, ahogy lenni szokott, jött a kiállítás is – ezúttal talán még a legvérmesebb Interisták sem vitatják, hogy jogosan. A Genoa azonban magáénak mondhatja azt az olasz kis- és középcsapatokra nem mindig jellemző attitűdöt, hogy semmilyen arányban nem szeret kikapni, ezért a szünetben (három csatárra átállva) csatába küldték Borriellót, amire Mancio válasza sem késhetett: saját homlokába fúrva a kötőtűt beküldte a góllövőlista élén álló csatár semlegesítésére Rivast. Nem is ragoznánk tovább, az olasz válogatott üdvöskéje a hajrában egy csodálatos ollózással kiegyenlített, ezzel pedig visszacsempészte a Serie A mezőnyébe a remény halvány szikráját, hogy izgalmas befutót láthatunk. Ennek ellentmond, hogy az Inter kerete van annyira erős, hogy bárki sérül le, bárkit állítanak ki, bárkit jegel a padon Mancio, mindig van egy hasonló szintű játékos, aki hozza a pontokat. A hétvégén Derby d’Italia, a Juve ellen az utolsó előtti jelentősebb (?) akadály tornyosul (?) előttük, a tét nem kevesebb, mint az, hogy a Milan elleni derbi már csak az örömjátékról szóljon. (Genoa-Inter 1-1)

Könny szökik a szemünkbe, ahogy a Milan vergődését nézzük. A Rossoneri bőszen bontogatja a saját márványszobrát, de nem elégszik meg ennyivel, ha csak teheti, újabban meg is gyalázza. A Sampdoria elleni vereség sok összetevőből állt végül össze, ezek közül csak egy, hogy Kaká már a tizedik percben cserét kért – a helyére állt be a Milan magasan legjobb játékosa, a 18 éves Paloschi, akit, mi tagadás, mi magunk sokkal többre tartunk, mint Patót. A vendégek kétgólos vezetése a szünetre olyannyira megérdemelt volt, hogy igazából még Ancelottinak kellett örülnie, hogy nem három a hátrány, de tudnia kellett neki is, hiába áll át a szünetben három csatárra, ha azok közül egy Gilardino, ez a fajta 4-3-3 pedig rettenetesen nem fekszik a Milannak. Nem is lett belőle semmi, bár a Siena elleni meccs hőse, Paloschi a kapuba csúsztatott egy Pato-beadást, és Pirlo is megdöngette szabadrúgásból a kapufát, azt pedig talán nevezhetjük sorsszerűnek, hogy a csapatkapitányi karszalagban pompázó Gattuso hatalmas lövését a szezon egyik legnagyobb védését bemutató Castellazzi kitornászta a léc alól. A Milan védelme rettenetes, az meg röhejes, hogy ez csak akkor kamatozik kapott gólokban, ha a negyvenéves Maldini nincs ott, de valahogy olyan érzésünk van a Rossonerikkel kapcsolatban, mintha már csak egyet akarnának ettől a szezontól: legyen minél előbb vége! A rossz hír, hogy nagyon sok van még belőle, a Milannak pedig nem azért kell a bajnokok ligája, mert becsődöl az ott megkereshető pénz nélkül, hanem azért, mert igazolni szeretne a nyáron, az ő szintjüknek megfelelő játékosok pedig nem nagyon szeretnek oda menni, ahol csak heti egy meccset játszanak. (Milan-Sampdoria 1-2)

Úgy látjuk, a negyedik Bl-helyet úgy is meg lehet szerezni, ahogy a tavalyi (és az idei?) La Liga koronát: nem kell jobbnak lenni, elég kevésbé szarnak. Ezt hímezte míves betűkkel a Fiorentina is a zászlajára, mert bár a visszatért Mutu próbálkozott becsülettel (sőt, szerzett egy erősen szabályosnak tűnő gólt is, melyet végül Újfalusi mezhúzása miatt érvénytelenítettek), Lavezzi két góljával elég simának mondható győzelmet aratott a Napoli. Az óriásölő a Juve és az Inter után tehát a Violát is megrakta (az utolsó előtti fordulóban fogadják a Milant), ehhez pedig elképedve láttuk, hogy ismét szükség volt Frey közbenjárására, aki idén már nem az első potyáját kapja. A lényegen azonban ez mit sem változtat, a lilák négy pontot vernek a Milanra, viszont már öttel van előttük a Juventus, míg a Napoli csatlakozott a roppant masszív középmezőnyhöz és minden valószínűség szerint döccenés nélkül bennmarad (Napoli-Fiorentina 2-0)

Ha sokat akarnánk írni a Juventus vendégjátékáról, akkor muszáj lenne minden oldalról körbejárni, vajon ért-e büntetőt Iaquinta két védő közötti összerogyása. Konkrétan leszarjuk, ért-e! Ami viszont nagyon érdekel minket, az Ranieri azon furcsa döntése, hogy visszatette Molinarót a kezdőbe, akit aztán már egy fél óra elteltével le kellett cserélnie. Nem, nem azért, mert megsérült (áá, nem mondjuk ki azért sem!), nem is taktikai okai voltak (a Molinaro és a taktika szavak egy mondatba kerülése amúgy is harsány kacajt indukál), hanem egyszerűen annyi, hogy sárga lapja után a bárgyú arcú balbekk eszközölt még két narancssárga megmozdulást, Ranieri pedig kevésbé bízik az emberhátrányban, mint tanult kollégája, Mancini, ezért lekapta és a helyére beküldte a remélhetőleg a szezon végéig bennragadó Grygerát. Szalihamdzsics megint a bal oldalon tűnt fel, Tiago megint sehol nem tűnt fel, és hiába játszotta végig három csatárral az utolsó félórát a Juve, a legnagyobb helyzetük Iaquinta gyanús esése volt. A Napoli ellen látott, megalkuvás nélküli küzdelemnek híre-hamva sem maradt, és bár az Empolinak valószínűleg semmire sem lesz elég a most megszerzett egy pont, hogy minimum ennyit érdemeltek, az nem kétséges. A jelenleg kiesőhelyen álló csapatok ellen tavasszal az alábbi eredményeket produkálta a Bianconeri: Reggina (i) 1-2, Cagliari (o) 1-1, Empoli (i) 0-0, ha pedig már ezzel is Bl indulást jelentő helyen lehet állni, akkor talán a Serie A-ban van a hiba. Jó kis derbink lesz a hétvégén… (Empoli-Juventus 0-0)

A kiesőjelöltek közül a várakozásoknak megfelelően győzött a Cagliari, Aquafresca két meccsen harmadik gólját szerezte az Atalanta ellen, ezzel pedig immár csak két pontra vannak a bennmaradástól. Teljes szívünkből szorítunk nekik, hogy összejöjjön a földöntúli bravúr, bár jövő héten a lendületben lévő Sampdoria várhatóan átgázol rajtuk kegyetlenül. (Cagliari-Atalanta 1-0)
A Livorno viszont igen nehéz helyzetbe sodorta magát pont abban az időszakban, amikor megnyugtató előnyhöz kellett volna jutnia, hiszen két közvetlen vetélytársa is pontot tudott rabolni a Picchiben. Most éppen a Regginának jött össze a nagyon fontos döntetlen, ráadásul ők a hétvégén az ilyen meccseit általában elbukó Napolit fogadják. További rossz hír a Livornónak, hogy a padról beszálló gólfelelős, Tavano rásérült korábban összeszedett bajára. (Livorno-Reggina 1-1)
Nagyjából ugyanezt tudjuk elmondani a Cataniáról, mely a Siena ellen nem tudta otthon tartani mindhárom pontot, ez pedig nekik is igencsak sokba kerülhet – akár már a következő fordulóban. Ezzel szemben a Robur tökéletesen elégedett a döntetlennel, ők ugyanis, ha nem is megnyugtató, de biztos távolságból figyelik a mögöttük zajló csatákat (Catania-Siena 0-0)

A forduló egyik nagy győztese a Parma, mely nem mindennapi körülmények között fektette kétvállra a Palermót. Cuper hazai debütálását Mariga két vitathatatlanul sárgát érő becsúszással ünnepelte, így egy fél óra elteltével emberhátrányba kerültek, mégis vezetést tudtak szerezni. A Palermo előbb az állást, majd a létszámot egyenlítette ki, a 90. percben pedig a játékvezetőt is elkapta az ünnepi hangulat és egy röhejes büntető megítélésével a hazaiak javára döntötte el a meccset. A Parma ezzel három pontra szaladt a csapóajtótól, a Palermo pedig nem esélyes, hogy odaér az UEFA-kupás helyekre (Parma-Palermo 2-1)
A Toro végül csak kikapott az Udinesétől, mely Pepe gyönyörű szabadrúgásával hozta el a három pontot Torinóból, de jár a köszönet Handanovics kapusnak is, sőt, talán egy bólintást Mazzoleni sporttárs is megérdemel, amiért egy kezezést elnézett a vendégek tizenhatosán belül, valamint nem adott meg egy határesetnek tűnő Toro-gólt. Az Udinese jó lehet az UEFA-kupára, de a Samp formáját elnézve talán csak az Intertotón keresztül. (Torino-Udinese 0-1)