Milánói Madonnina, Juventus–Torino, netalántán Liverpool–Everton rangadó: ahogy Erdélyben mondják, vizet sem vihetnek a CFR–U kolozsvári derbinek. Legalábbis a kincses városban semmiképp sem, Erdély fővárosában ugyanis a két helyi csapat összecsapása az év sporteseményének számít, amelyre mindkét klub szurkolói – és ennek nyomán természetesen a rendfenntartók is – méltóképp fölkészülnek.

A város magyar és román csapata idén 31 év után találkozik ismét az élvonalban. Az idézőjelek kötelezőek, a nemzetiségre utaló jelző ugyanis ma már csak részben jogos, a futball-globalizáció jegyében a pályán várhatóan több lesz az idegenlégiós, mint mondjuk egy Real-Barcelonán. Magyar-román meccsnek immár csupán a történelmi gyökerek, illetve részben a szurkolók miatt nevezhető az összecsapás, a CFR tulajdonosa ugyanis egy helyi magyar üzletember, így szurkolói között több fiatal kolozsvári magyar értelmiségi is lelkesen üvöltözik a lelátón, miközben egyetlen magyar játékos sincs a keretben. Ez persze nem zavarja a bukaresti nagycsapatok potentátjait abban, hogy jobb ügyhöz méltó buzgalommal magyarozzanak, és románellenes összeesküvésről beszéljenek, ha az együtteseik számára kedvezőtlen eredmény születik. Főleg ha a mérkőzésen véletlenül magyar játékvezető is fúj… Az U (azaz Universitatea, vagyis egyetemi csapat) ezzel szemben az 1919-es román megszállás nyomán az új hatalom kirakatcsapataként jött létre, viszont több alkalommal is magyar edző irányította, és jelenleg is játszik magyar nemzetiségű játékos a csapatban.

Az idén centenáriumát ünneplő CFR-t 1907-ben még Kolozsvári Vasutas Sport Club néven alapították a város vasúti munkásai. Történelme első fél évszázadát a területi bajnokságokban, illetve másod- és harmadosztályban töltötte, a város akkori nagycsapatainak, a KAC-nak (magyar bajnoki bronzérmes 1944-ben), illetve az Erdély Romániához csatolása után létrejött U és Victoria árnyékában. Csupán a második világháború után, 1946-ben mutatkozott be az élvonalban, de 1949-ben kiesett, és csupán 20 év múlva tért vissza. Az 1969 és 1976 közti időszak a csapat első „aranykora”, dr. Constantin Radulescu edző vezetésével (ma az ő nevét viseli a csapat fellegvári stadionja) ötször is sikerrel úszták meg a kiesést (három 14., egy-egy 13. és 15. hely), közben pedig 1973-ban jött egy minden várakozást felülmúló ötödik helyezés. Egyetlen ponton múlott akkor, hogy a CFR nem indulhatott az UEFA-kupában, ráadásul a vasutasok adták a gólkirályt is, Mihai Adam személyében.

1976-ban estek ki, és negyedszázadra ismét visszasüllyedtek a külvárosi munkáscsapatok sorába. Éveken keresztül a második és harmadik vonal között ingáztak, s közben kitermeltek néhány jó focistát, mint a román válogatottal az 1998-as vb-n szereplő, Kispesten is megfordult Cristian Dulca, vagy a szintén a Honvédban is szereplő Piroska Attila. Az ezredforduló meccsei családias hangulatban zajlottak, a stadionból bármikor ki lehetett ugrani egy sörért az út másik oldalán fekvő kiskocsmába, az is előfordult, hogy a drukkerekre felügyelő rendőr is húzott egy jót a palackból.

A kolozsvári foci Hamupipőkéjének királyfia 2001 decemberében érkezett meg, Pászkány Árpád személyében – nem fehér lovon, hanem fekete Opel Fronterán. Amikor a város egyik legtehetősebb üzletembere megvásárolta a csapatot a vasút-igazgatóságtól, az a harmadosztály első helyén tanyázott. Pászkány azonban röpke hat év alatt a csúcsra repítette. A jól átgondolt, fokozatos áttörést tervező stratégiának köszönhetően a CFR 2004-ben jutott fel az élvonalba, 2005 nyarán – menet közben a Bilbaót és a St. Étienne-t búcsúztatva – döntőt játszott az Intertotó Kupában, 2007-ben pedig már bronzérmes volt és az UEFA-kupában indult.

Közben a csapat elfogyasztott öt edzőt és mintegy ötven játékost, egy-egy átigazolási szezonban ritkán érkezett tíznél kevesebb focista a csapathoz. Egy éve a portugál piacra specializálódott a CFR (Pászkányék Romániában elsőként használták ki, hogy az ország EU-csatlakozása nyomán itt is életbe lép a Bosman-szabály), jelenleg talán több a luzitán focista a csapatban, mint bármely portugál élgárdában. De ha nem is, a román nemzetiségű játékosoknál mindenképpen többen vannak Cristiano Ronaldo honfitársai: a keretben 18 idegenlégiós (10 portugál, 2-2 brazil és argentin, 1-1 bolíviai, chilei, svéd és nigériai) van, de januártól a vasutasok játékosa lesz a Rosenborg balbekkje, a svéd Mikael Dorsin is. Moldova Györgyöt idézve, a CFR a minimális célja a maximum, vagyis a Bajnokok Ligája-szereplés, s erre nem sajnálják a pénzt: a csapat idei költségvetés 20 millió euró, de jövőre százat ígérnek Pászkányék. A bordó-fehér színekben játszó csapat jelenleg veretlenül (12 győzelem, 4 döntetlen), nyolc pontos előnnyel vezeti a táblázatot.

Az U-t 1919-ben, Erdély Romániához kerülése után alapította az akkor a Szegedre menekült Ferenc József Tudományegyetem elkobzott épületében létrehozott Ferdinánd Király Egyetem tanára, Iuliu Hatieganu. Az amatőrkorszakban végig megőrizte diákjellegét, szimbóluma most is a piros diáksapka. A csapat drukkerei máig büszkék arra, hogy U-játékos volt a román válogatott első csapatkapitánya, Aurel Guga. A csapat a 30-as években, ha nem is volt olyan sikeres, mint a temesvári (Ripensia, Kinizsi), bukaresti (Rapid, Venus) vagy nagyváradi (NAC) csapatok, mindenképpen a román futball élvonalába tartozott. Az első osztály-rendszerben szervezett bajnokságban, 1933-ban döntőt játszott a Ripensiával (3-5, 0-0), egy év múlva pedig az első ízben kiírt Román Kupa fináléját vesztette el, szintén a Dobay István vezérelte temesvári gárda ellen (2-3, 0-5). Az U edzője ebben az időszakban előbb az osztrák Otto Eckhardt, majd a Magyarországról érkezett Molnár Béla volt.
  
Az Észak-Erdélyt Magyarországhoz visszacsatoló 1940-es második bécsi döntés után a csapat – az egyetemmel együtt – Nagyszebenbe költözött, ottani székhellyel vívta története második kupadöntőjét: 1-7 a Rapid ellen. A harmadikat, 1949-ben már ismét Kolozsvári U néven, a frissen megalakított bukaresti katonacsapat, a CSCA ellen vesztette el 2-1-re – ez volt a később Steaua névre keresztelt klub első trófeája. Az U végül 1965-ben, a kispadon Sepsi András, a pályán pedig Ivanszuk Zoltán vezérletével jutott a csúcsra, amikor Dinamo Pitesti elleni 2-1-es sikerrel elhódította a Román Kupát. A KEK első fordulójában a fekete-fehérek kettős győzelemmel (1-0, 2-0) ejtették ki az osztrák Wiener Neustadtot, az Atletico Madrid azonban már túl nagy falat volt (0-2, 0-4).
 
1972-ben még összejött egy bajnoki bronz és egy UEFA-kupa indulás (4-1 és hosszabbítás után 1-5 a Levszki Szófiával), aztán ez a kolozsvári csapat is megkezdte a jojózást az első és második vonal között. 1976-ben például egyszerre esett ki az A osztályból mindkét kolozsvári gárda, ám az U többnyire szinte azonnal vissza is jutott. A nyolcvanas és kilencvenes években jó kis középcsapatnak számított, 1999-ben megkezdődött a legsötétebb korszak: előbb az A, majd a B osztályból is kiesett. A C-ben ugyan csak egy évet töltött, de amikor újra a másodosztályba jutott, hat évig kínlódott, míg újra visszaverekedte magát az első ligába.

Ez az időszak pedig egybeesett a CFR felemelkedésével, amit nehezen viseltek el a város első számú klubja titulusra igényt tartó U drukkerei. Míg a korábbi városi rangadóknak csupán a pályán volt tétje, 2002 óta egy eszközökben nem válogató háború zajlik a két szurkolótábor között. Az U előnye, hogy ultrái sokkal régebben szerveződtek meg, a CFR vezetői és drukkerei csak azután látták szükségét egy klasszikus szurkolótábor létrehozásának, hogy 2002 november 2-án, a gólnélküli döntetlennel zárult városi derbin a vendégdrukkerek uralták, létszámban és hangerőben egyaránt a lelátót. Az akkori műsor a Vecchia Guardia egyik legemlékezetesebb szurkolásaként maradt emlékezetes, a meccs pedig arról, hogy az egy félidőn át emberhátrányban játszó U védője, Szilágyi Zsolt négyszer mentett a gólvonalon.

2007 tavaszán végre összejött a feljutás, az élvonalban azonban egyelőre csupán egyszer tudott nyerni az U, igaz, a győzelem éppen a román labdarúgás mindenkori üdvöskéje, az 1986-os BEK-győztes Steaua ellen jött össze (2-1). Emellett hét döntetlen és nyolc egygólos vereség a mérleg, a szurkolóik által csak Piros Sapkásoknak becézett „diákok” hosszú fordulók óta sereghajtók, alkalmat adva ezzel Iuliu Muresan CFR-elnöknek, hogy „kolozsvári szendvicsnek” nevezze el a bajnokságot: felül is, alul is egy-egy kolozsvári csapat, közte a többi.

A két csapat a feljegyzések szerint már 1920-ban játszott egymással barátságos mérkőzést (ez ma elképzelhetetlen lenne), az első tétmeccs azonban csak 1946-ban volt. A dátum pikáns, december elseje, Románia nemzeti ünnepe. Az akkor Ferar néven szereplő vasutasok 3-1-re nyertek idegenben, olyan klasszisokkal soraikban, mint Farmati Zoltán, Szaniszló II Zoltán vagy Váczi György – akik hamarosan a korszak romániai sztárcsapatába, az Aradi ITA-ban (ma UTA) igazolnak. A CFR történetének szempontjából legnagyobb név azonban ekkor még fekete-fehér, U-betűs mezt visel: Constantin Radulescu, a későbbi Jumi bácsi, a vasutasok legendás edzője ekkor még a városi rivális játékosa. Az U kispadján pedig Kovács Miklós, aki a következő szezonban a CFR edzője lesz. Peches figura: mindig az a csapat veszít a városi derbin, ahol ő a tréner. Pedig játékosként nem volt akárki: három világbajnokságon (1930, 1934, 1938) is játszott a román válogatottban, ami utána csak Haginak és Gheorghe Popescunak jött össze a román futballban. Testvére, István jóval sikeresebb nála, két BEK-et is nyer az Ajax-szal a hetvenes években. Pályája elején ő is volt az U trénere, de egyetlen városi derbit se fogott ki.

A hatvanas-hetvenes évek rangadói bohém hangulatban telnek el, ami annak is köszönhető, hogy városi riválisokhoz képest szokatlanul nagy a játékos-mozgás a két klub között. A legnagyobb név, aki mindkét csapatban megfordul, Mihai Adam: 1965-ben és 1968-ban az U, 1974-ben már a CFR színeiben lesz a bajnokság gólkirálya. Pályafutása során összesen 160 gólt szerzett az élvonalban, mindkét csapat történetében ő a legeredményesebb játékos. 

1976 után a másodosztályban futnak össze rendszeresen, de itt az ezredforduló előtt többnyire csak a szinte mindig a feljutásért küzdő U számára van tétje a meccseknek. Kivéve 1978-at, amikor a CFR egy ponttal marad le az élvonalról a Nagybánya mögött, mert gólnélküli döntetlennel zárul a városi rangadó. Míg az élvonalbeli mérlegnél hatalmas a vasutasok fölénye (20 meccsből kilencet nyertek meg, az U csak hármat, a gólarány 27-18), a másodosztályban fordult a kocka: 1976 és 1992 között tíz meccsből hatot nyertek a diákok, és csak kettőt a fellegváriak.

A 2002 és 2004 közti meccsek már külön történet, beindul a féktelen rivalizálás. A kiváltó ok, hogy Pászkány első csapatát éppen az U-tól vásárolt játékosokra építi, amit a szurkolók képtelenek elfogadni. Az első évben még mindkét meccs döntetlen (0-0 és 1-1), sőt a visszavágón az U áll közelebb a győzelemhez: a CFR a 91. percben egyenlít. Ekkor született meg az U mindeddig utolsó, városi derbin szerzett gólja, szerzője, Razvan Cocis ma a Lokomotiv Moszkva és a román válogatott alapembere. Egy év múlva már nem kegyelmez a CFR: idegenben 2-0-ra, otthon 1-0-ra nyeri a mindezidáig utolsó városi rangadókat.

Főleg a Ion Moina-stadionban aratott győzelem érdekes, mert a két gólt szerző Adrian Anca a mai CFR egyetlen játékosa, aki még játszott városi rangadót – igaz, most minimális esélye van a pályára lépésre a Fabbiani-Didy argentin-brazil duó mellett. Ancát egyénként 2001-ben az U is tesztelte, de végül nem szerződtette. A másik oldalon hat olyan focista akad, aki játszott már városi derbit.

Az U szurkolói egyébként az itáliai ultrák mintájára szerveződnek (a színazonosság miatt a Juventus a hivatalos példakép), és a legmegveszekedettebb olasz szurkolókat is megszégyenítően agresszívek. Az október 27-i U-Steaua összecsapás előtt a stadion mellett lévő parkban előre kidolgozott „haditerv” szerint csapdába csalták a bukaresti drukkereket, majd rövid, de annál intenzívebb tömegverekedés során néhány fővárosi szurkolót a csónakázótóba is bedobtak.

A városi riválist azonban mindenkinél jobban gyűlölik: a CFR szót ki sem ejtik, csupán „fékezőknek” becézik a vasutasokat, a szurkolói honlapon pedig le se írják nevét. Olyan is előfordult, hogy egy hétköznapi reggelen az U-stadion bejáratánál egy felgyújtott CFR-sál maradványai hevertek a földön. A 2003 májusi városi rangadón félbe kellett szakítani a játékot, miután a hazai szurkolók egyszerűen felgyújtották a stadion futópályáját: előbb teledobálták pénztárgépszalaggal, majd a papírcsíkok közé petárdákat dobtak, amitől azok lángra lobbantak. A vizes rekortánon gumicsizmában csúszkáló-imbolygó tűzoltók látványa a klasszikus amerikai börleszkfilmek hangulatát idézte.

A legnagyobb botrány azonban 2005 április 9-én robbant ki: ekkor az U ultrái nyílt utcán támadtak rá a sétáló CFR-játékosokra, akik közül többen olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy nem tudtak pályára lépni az aznap délutáni meccsen. Amúgy sajátjaikat se szokták kímélni: vertek már meg U-játékost is, mert az szerintük nem szakadt meg a pályán. A legutóbbi, Poli Iasi elleni meccsen pedig azzal fenyegették meg kedvenceiket, hogy eltörik lábaikat, ha kiesik a csapat.

A CFR táboranem tartozik a balhés szurkolók közé, igaz, a klubvezetés is komoly ellenőrzést gyakorol felettük. Köztük van viszont a romániai foci egyetlen magyar frakciója, a KVSC 1907 galeri, amely ugyan többnyire románul biztatja a csapatot, de kedvezőtlen játékvezetői döntés esetén azonnal átvált a Kurva anyád! szlogenre.

Nem meglepő hát, ha a derbit lélegzetvisszafojtva várja a város lakossága – és a hatóságok. A hírek szerint a vasárnapi mérkőzésre 1200 csendőr vigyáz majd 14 ezer nézőre, több százat Bukarestből szállítanak a városba a helyi kontingenst kisegítendő. Az eddigi tapasztalatok alapján egyáltalán nem kizárt, hogy akad majd bőven munkájuk.

A posztért, a keresztségben magát Klausenburg fedőnévvel illető erdélyi szerzőpárosnak mondunk hálás köszönetet, bővebben és mélyrehatóbban pedig itt lehet tájékozódni.