"Megérte? Félig halálra rugdostak, szétvertek, rémálmok gyötörnek. Az egyik harcos örökre távozott. Bright hét évet kapott. A tökömet úgy szétrúgták, hogy hetekig max a balhét tudom kiverni. Mindezek után az embernek fel kell tennie a kérdést: megérte? Baszod, hát persze, hogy megérte…!"

(The Football Factory)

A foci egyike azoknak az ártatlan, tiszta örömöknek, amit csak azok értenek, akik osztoznak szeretetében. A játékok játéka, a homo ludens legnagyobb találmánya, minden, amit egy labdával kezdeni lehet, benne van a labdarúgás nevű sportban. Művelőire művészekként tekintünk, talán kicsit többre is becsüljük őket, mint amik valójában, de egy igazi futballszurkoló ilyen. Emeld meg a benzin árát, fizetem 20 nyugdíjas orvosi ellátását, jöjjön árvíz és földrengés, tedd lehetetlenné az életemet, csak nyerjünk. Bármi áron.

Az ember sok mindennel azonosítja magát, valódi identitásának megtalálását kezdheti zenészekkel, később áttérhet politikai vonalra, és ha egyik sem érdekli, még mindig ott a vallás. Vagy egyszerűen fogja magát és elkezd drukkolni egy focicsapatnak. Annál is inkább, mert ez manapság egyszerre politika, szociológia és… vallás. Gyerek vagy. Összejött a bőr a grundon? Akkor te Ronaldo vagy és kész. Kapásból a filóba ment? Csak Zidane lehetsz. Forintos a zsuga a társhoz? Figo a te neved. És mire feleszmélnél, már nyakig benne vagy. Már nem nyer a Liverpool, hanem lealázzuk a suttyókat. Nem ikszel a Milan, hanem pontot hagyunk a patkányok pályáján. És – urambocsá’ – nem kikap a Barca, hanem ki kell rúgnunk az edzőnket, mert tönkreteszi a csapatunkat. Ennyi, vége, szurkoló lettél. Nem vadakat terelő juhász, hanem drukker, ultra, tifoso… Sárkány, Bulldog, Oroszlán, Sas és Farkas vagy. Mindörökkön örökké… ámen.

Száz és száz kilométert utazol, hogy lásd a csapatodat. Pénzt áldozol rá, megveszed a mezüket és ferde szemmel nézel a másikra, akin más színkombinációt látsz. Szerencsétlen balfasz, mit tudsz te?! – gondolod magadban. Vagy nem is csak gondolod, hanem oda is mész hozzá? És a pofájába mondod: azok az ismeretlen sportolók, akik az én csapatomban keresik a pénzt, sokkal ügyesebbek, képzettebbek, jobb a kondíciójuk és taktikailag is felkészültebbek, mint azok, akik a tiédben. Röviden: a kurva anyádat!

Megverlek. Belevágok egyet a rohadt pofádba. Mér? Mer köcsög vagy, azér. Mér vagy köcsög? Még visszapofázol? Hogy lesz a semmi mással össze nem hasonlítható örömből és boldogságból feneketlen, józan észt elvevő gyűlölet? A válasz kézenfekvő, ahol ilyen érzelmek dúlnak, ott igenis szélsőségekre is fel kell készülni. Ha örülök, hogy nyertünk, akkor szomorú vagyok, ha kikapunk. Ha pedig intelligenciám nem terjed odáig, hogy elfogadjam és feldolgozzam a tényt, akkor sajnos vadbarommá fogok változni. A futballszurkolót pedig nem fürtös kis angyalkaként kell elképzelnünk, aki mosolyogva örül annak is, ha másokat örülni lát. De nem ám! Az a szurkoló, aki magába tetováltatja csapata címerét, az autóján, a hűtőjén, a monitorán, az alsógatyáján és gyermeke pelenkáján a klub címerét és színeit hordatja, az nem ilyen. Annak a meccs után kezdődik a meccs. Vagy előtte. Rosszabb esetben ami közben van, az nem is érdekli annyira. Vagy ez mégsem ilyen egyszerű?

A sorok szerzője 22 éves volt, amikor szüleinek valami hülyeséget kamuzva, egy barátjával felkapaszkodott a húsz busz egyikére, ami Pozsonyba szállította a magyar szurkolókat a Szlovákia elleni selejtezőre. Voltunk már korábban is válogatott meccsen, sőt, idegenben is jártunk, de Bécsben csak annyit láttunk, hogy a magyar zászlókba burkolózott fergeteg berobban egy áruházba, és mindent ellop, ami nincs lecsavarozva. Az alkalmazottak 1.50-es órabérért pláne leszarták, hogy mi történik, csak annyi érdekelte őket, hogy minél előbb kotródjon ki ez a csürhe. Megdöbbenve álltunk ott és néztük, ahogy egy felfújt labdát is megdurrantanak, de erkölcsi gátlásainkat leküzdve inkább beszálltunk a Práter parkolójában kibontakozó focimeccsbe és magasról tettünk rá, hogy jutottunk hozzá a zsugához. 1999. március 31-én viszont olyan dolog történt, aminek létezéséről fogalmunk sem volt.

Hat évvel voltunk ekkor az emlékezetes Slovan-Fradi meccs után, de úgy tűnt, csak napok múltak el a szlovák rohamrendőrök támadása óta. Megérkeztek a buszok a stadion elé, a rendőrök szépen elkezdték egyenként leterelni a népet a buszokról és a stadion felé irányították őket, amikor az út túloldalán szlovák szurkolók tűntek fel. Csattanás, csörömpölés… a buszukon ülő fradisták egyszerűen kirúgták a buszuk ablakait és az útra özönlöttek, majd rohanni kezdtek az ellenség felé. Megszeppenve, a könnygáztól vörös szemmel tereltek be minket végül a stadionba, (a jegyemen azóta is rajta van az ellenőrző szelvény). A lelátón óriási füttykoncert fogadott minket, körös körül dühödten mutogató szlovákok, a szektor két oldalán rohamrendőrök és biztonságiak. Elkezdődött a meccs. Szurkoltunk. Hangosan. Büszkén. Mi voltunk a magyarok, nektek meg nincsen hazáááátok! De ahogy körbenéztem, azt láttam, hogy nem mindenki szurkol. Sőt, nem is mindenki a pályát nézi. A szomszéd szektorban ülőket dobálják aprópénzzel, pénztárgép-szalaggal, apró kövekkel és mindennel, ami a kezük ügyébe kerül. Egy nagydarab srác az egész első félidőben a széke szélén ugrál, próbálja letörni. Nem sikerül. Közben a pályán 0-0, nem különösebben jó a meccs, de vannak helyzeteink. Felhördülünk, fogjuk a fejünket, anyázzuk a bírót. De csak mi. Mögöttünk megy a show, mutogatás, dobálás, mi pedig egyszerűen nem értjük, hogy a francba lehet, hogy ott megy a meccs a szemük előtt, ezek meg a pályára sem pillantanak. Hát mi a tökömér’ jöttek ezek ide egyáltalán?
És akkor történik valami. A tőlünk kerítéssel elválasztott, de velünk egy karéjban lévő szektorban magyar zászlók tűnnek fel, szlovákiai magyarok, akik nem kaptak jegyet a magyarok közé. Lehetnek vagy harmincan, hangosan szurkolnak. Szóváltás kezdődik, majd lökdösődés, végül elcsattan néhány pofon és a magyar szurkolók a mi szektorunk felé kezdenek menekülni. A magyar tábor megbolydul. Kétezer szurkoló ront egy emberként a kerítésnek, ami kis híján azonnal be is szakad. Rángatják, tépik, szaggatják, a kordon teteje már egy méterre kileng, mire a szomszéd szektor szlovák szurkolói a kijáratok felé futnak, a mi menekülőink pedig odaérnek hozzánk és a kerítésen átmászva már köztünk is vannak. Mi pedig csodálkozva nézünk egymásra Gyurival. Egyikünk sem látta még ilyennek a másikat. A kerítést rángatva, a másik oldalon ülőket köpködve tomboló őrültekké változtunk, akik semmi mást nem akartak, csak átjutni a kerítésen és inni a véréből azoknak az ismeretlen embereknek, akik egy másik országban születtek és így egy másik válogatottnak drukkoltak. Ezt akartuk. Leszartuk, hogy közben a pályán mi történik. Ha kapunk, ne adj’ Isten lövünk egy gólt, észre sem vesszük. A játék, mint olyan, megszűnt. Nem voltunk mi már zizouk és figók, futballhuligánok voltunk és büszkék rá. Itt vagyunk, mindenki minket utál és köpköd, de ettől csak még nagyobb hősökké válunk! Kapjátok be! Gyerteeeek!!!

Amikor a Hősök terén megállnak a buszok, már testvéreinkként ölelgetjük a többi szurkolót. Nem esik szó arról, hogy Hamar az utolsó percben ordító ziccert hibázott, sem arról, ahogy Király Gabi hihetetlen módon ért le egy fejesre másodpercekkel a lefújás előtt. Együtt röhögünk a fradisták buszán, ahogy rommá törve, ablakok nélkül begurul a térre. Királyok vagyunk, megcsináltuk. Megúszták, de nem sokon múlt. Már a győri meccs jár a fejünkben, hogy ha csak egy szlovák is át meri tenni a lábát a határon, keservesen megbánja. Aztán nem sokkal később kikapunk tőlük az ETO stadionban 1-0-ra. A gól a B-közép előtti kapuba esik, tökéletesen látjuk, ahogy a hulló falevél-szerű fejes Király fölött bepottyan és gyűlölködve anyázzuk védőinket. Pedig magyarok.