Hiába lett az egyik fél bajnok a másik pedig egy tragikusan sikerült szezon végleges vesztese, egészen biztos, hogy a Barcelona játékosai még vasránap este, a Real Madridéi pedig valamikor hétfő reggel ugyanarra gondoltak elalvás előtt: végre vége. Az évtizedek óta legőrültebb spanyol bajnokság az utolsó forduló utolsó tíz percében dőlt csak el, amikor már mindkét küzdő fél idegei darabokra lettek szaggatva több hónapnyi embertelen izgalom és az utolsó, a spanyol szövetség béna szervezése miatt végtelennek tűnő hetek szürreális történései után. Egy olyan bajnokság végén, amelyet annak a Diarrának a gólja döntött el, aki pénteken még úgy tudta, a FIFA hatályos szabályainak értelmében Mali színeiben kell pályára lépnie Sierra Leone ellen. A profi focisták is csak emberek, és egy ilyen szezon után még az olyan lógósok mint Cannavaro és Ronaldinho is megérdemlik a pihenést.
Furcsa lett volna, ha egy ilyen szezon után pont az utolsó fordulóra nem marad dráma, de az események a legvadabb előzetes forgatókönyveket is felülmúlták. És nem a szerencsétlen Celta kieséséről, a Betis bennmaradásáról és szegény hülye Atleti semmire sem jó hetedik helyéről lesz most szó, pedig ezekről is lenne mit írni. A drámára vasárnap este a Bernabéuban került sor, miután a Barcelona Tarragonában pillanatok alatt elintézte az elintéznivalót.
Nagyon jól hangzik most az, hogy ha a Barça egész szezonban ilyen határozottan végzi ki az ellenfeleit, már hetek óta bajnok lenne, de hát az a helyzet, hogy nem játszhat az ember minden héten a mezőny messze leggyengébb, tökutolsó csapatával. Ez a Barcelona, a kapu előtt továbbra is elátkozott Eto'o vezetésével tényleg csak arra jó, hogy Nástic-kaliberű csapatokat lépjen le. Amikor olyan, szintén nem leküzdhetetlen akadályok kerülnek eléjük, mint a Betis vagy az Espanyol (ez a két csapat ellen úszott el ugye végül a katalán bajnoki cím), már elfogy a tudomány. A vasárnap esti 1-5 az ég világon semmire nem volt jó, a játékosok lógó orral ballagtak le a meccs végén, a végtelen csalódást és tehetetlen dühöt pedig az mutatta a legjobban, hogy a nem valami félelmetes hírű barcelonai ultrák, a Boixos Nois tagjai a meccs végén nekiláttak a stadion lebontásának. Egy olyan stadionénak, amelynek szintén katalán drukkerei nyilvánvalóan pont ugyanannyira drukkoltak a Barcelona bajnoki címéért, mint ők maguk.
A Real Madrid négy szezonvégi, utolsó pillanatban kiharcolt sikeréből (Recre, Espanyol, Zaragoza és a vasárnap esti) a Mallorca elleni volt a legkevésbé megérdemelt. A másik három alkalommal a Madrid ha nem is játszott jól, de legalább elszántságával és küzdeni akarásával megmutatta, hogy jobban vágyik erre a bajnoki címre, mint a Barcelona. Ez most nem volt így, az első hatvan percben a meddő mezőnyfölényen kívül a játék semmilyen aspektusában nem sikerült a vendégek fölé kerekedni. A védelem hibát hibára halmozott, Emerson és Diarra a középpályán Guti nélkül ismét képtelenek voltak a romboláson kívül bármit bemutatni, Robinho és Raúl pedig teljesen eltűntek. Aztán amikor a harmincadik percben Van Niestelrooynak le kellett bicegnie a pályáról, a Bernabéu közönsége még jobban megijedt, mint a Mallorca vezető gólja után. Azt a játékost kellett lecserélni, aki az utóbbi hetekben fordulóról fordulóra kikaparta a gesztenyét a tűzlő parázsból, és akinek a góljai felrázták a csapatot a téli totális apátiából.
A Madrid tanácstalansága a második félidő elejére elkezdett reménytelenségbe átcsapni, hiába voltak akkor még gyerekek, Raúléknak biztos eszükbe jutott a másfél évtizeddel ezelőtt az utolsó fordulóban egyaránt a Tenerife ellen elvesztett két egymás utáni bajnokság. Az egyenlítő gól előtt a Bernabéu közönsége – hogy ne csak a Barcelona drukkerei állítsanak ki magukról ebben a fordulóban szegénységi bizonyítványt – egészen érthetetlen módon buzdítás helyett már fütyülte a sajátjait, amikor a Mallorca játékosai a szezon egyik nagy felfedezettje, a venezuelai Arango vezetésével zavartalanul passzolgathattak a középpályán.
A Mallorca lelkesedését és keménységét nézve nehéz volt nem arra gondolni, hogy a Spanyolországban nyílt titokként kezelt maletín-ek, a harmadik fél által küldött pénzzel teli bőröndök közül legalább egy vaskosat biztosat kaptak Barcelonából. Az ismét zseniálisan cserélő Capello által behozott Reyes egyenlítő gólja után viszont már csak idő kérdése volt, hogy mikor rúgja be a szükséges másodikat a Madrid. A túláradó gólörömön valahogy érződött, hogy mekkora kő esett le a madridi játékosok szívéről. Ennyi szűk esztendő után egy újabb kudarc, pláne egy így a kezeik közül kicsúszó kudarc borzasztóan fájt volna. Így meg sikerült átpasszolni a kipukkadt labdát a Barcelonának, kezdjenek vele jövőre, amit csak akarnak.
Az pedig, hogy pontosan mi történik a következőn szezonban, az hétfő reggeltől kezdve mindkét klubnál égetően fontos. A Barcelona számára egyetlen pozizív hozadéka van ennek a hétvégének: a totális kudarccal zárult szezon után nem lehet tovább halogatni a rendcsinálást. Laporta elnök már a meccs után megkezdte a fájdalmas készülődést ("hibáztunk, amikor nem ragadtuk meg a tökeiknél a problémákat"), ám kérdéses, hogy lesz-e elég akarat a klubnál a tényleg radikális reformokhoz. Nyilvánvaló, hogy a Barcelona idén elindult lefelé azon a galaktikus úton, ami a Madridot az utóbbi években a romlásba vitte, és az is, hogy ha nem fordulnak vissza most és azonnal, a végállomás ugyanaz a sötét verem lesz. A négy nagy (Messi, Deco, Eto’o és Ronaldinho) nem maradhat tovább együtt a csapatnál, és Rijkaardot is csak akkor szabad a kispadon hagyni, ha világos elképzeléseket tud prezentálni a változás mikéntjéről. Az öltözőből el kell takarítani a felesleges resztlit Bellettitől Edmilsonon át Giuly-ig, és helyükre olyan sikerre éhes játékosokat hozni, akik a vezéregyéniségeket kiegészítve és alájuk dolgozva képesek új életet vinni a csapatba. Az új igazolások között pedig szükség van legalább egy nagy névre is, ha Lampard nem jön, akkor valaki olyan, aki hozzá hasonlóan képes a zseniális törpék mellé erőt vinni a középpályára.
Hiába a bajnoki győzelem, a Madridnak majdnem ugyanazok a gondjai, mint a Barcelonának. Például egy Laportához hasonlóan pojáca elnök Calderón személyében, és Mijatovics, a Txiki Begiristáinhoz hasonlóan alkalmatlan sportigazgató. Capello sorsa a legnagyobb kérdés, és vállalva minden kockázatot mi azt mondjuk, hogy ha a Madrid jót akar, a digónak mennie kell. Hiába a bajnoki siker, a Bernabéuban azért emlékeznek arra, hogy idén a csapat otthon három jó meccset nem hozott össze, és hosszú távon egyszerűen lehetetlen egy klub hagyományai és kultúrája ellenében játszatni egy csapatot. Beckham és Roberto Carlos távozása megnyitja a lehetőséget a teljes megújulásra, de ehhez arra van szükség, hogy nem megelégedve ezzel a bajnoki címmel nekiálljanak tudatosan szervezni a jövőt. Sergio Ramos és Van Niestelrooy közé nem ártana még néhány játékos, aki képes meccsről-meccsre a legmagasabb szinten teljesíteni.
Az, hogy a Barcelona és a Madrid végül ugyanannyi ponttal végzett a bajnokság élén és ugyanolyan csúfosan bukott el a BL-ben, amint egy közepesen erős ellenféllel került szembe, egyértelműen mutatják, hogy a spanyol foci két nagyja kéz a kézben csúszik lefelé a lejtőn. A néhány éve még Európát uraló csapatok és a legerősebbnek tartott bajnokság elkezdett lemaradni a sokkal profibb, sokkal jobban szervezett angolok mögött, és még a szórakoztató olasz káosszal sem tudott versenyezni. A spanyol szurkolók és a spanyol klubok sokszor futóbolond vezetői és tulajdonosai még nem ismerték fel, hogy az európai foci alapjai és intézményei az utóbbi öt évben nagyon megváltoztak, és itt már a giccses nacionalizmus (Barcelona) és a buta pökhendiség (Real Madrid) kevés lesz a sikerekhez.
A Sevillának kellett volna nyernie.
Utolsó kommentek